Volt hová visszanyúlnia az irodalmi alkotások nyolcvan százalékát minap kukázni szándékozó felkent irodalmi diktátornak: hét évtizede a mindenható pártkorifeus, Révai József próbálta helyes irányba terelni a tévelygő, a „párt álláspontjával élesen szemben álló” írókat, köztük a visszatérően „problémás” Örkény Istvánt.
„Konok akarattal” kényszerítette magát naponkénti naplóírásra 1941-től Teleki Pálnak, majd két utódjának is miniszterelnöki államtitkára, Zsindely Ferenc. A kulisszatitkokkal teli, minap megjelent terjedelmes krónika visszatérő témája az öngyilkos kormányfő.
Minősíthetetlen pocskondiázásra adott elegáns válasznak is beillene Parti Nagy Lajos új remeklése. Főhőséből, a hírneves Kner dinasztia egyik ismeretlen figurájából, életének ténymorzsáira támaszkodva, olyan hús-vér asszonyt formált, akinek alakját már a valóság is nehezen írhatná át.
Vaskos monográfiája első kötetében József Attila érett költészetének küszöbéig vezeti el az olvasót Tverdota György irodalomtörténész, aki szerint a tragikus sorsú költő joggal nevezhető szerencsésnek.
Nem könnyen befogadható, ám nyugtalanító előadás született a madáchi dilemmát a XX. század tapasztalatával újragondoló székesfehérvári teátrumban.
A felejtés homályából és egy raktárból szűk négy hónapra elővillant a Budapesti Történeti Múzeumban Péli Tamás 1983-ban készült monumentális festménye, amelyet a margóra szorított magyarországi cigányság öntudatra ébresztésének szánt.
Erich Kästner riportszerű leírásaival nem volt a nácik kedvence, művei a harmincas évek második felében inkább külföldön jelentek meg, így Magyarországon is.
Lista készült a támogató szavazókról és a hatalom ellenfeleiről is, a politikai ellenlábasokat és a sajtót megfigyelték. Skandalum...volt nyolc és fél évtizeddel ezelőtt – József Attila is megénekelte.
Katartikus össznemzeti élmény volt az 1989. június 16-ai, Hősök terei gyászszertartás, melynek kiharcolóit és megszervezőit – más zavaró körülménnyel egyetemben – a NER-nemzedék múlteltörlő buzgalommal igyekszik kiretusálni a köztudatból.
A Kádár-korszakban szokatlan állampolgári engedetlenkedők mögé állt a már haldokló világhíres filozófus, Lukács György, s evvel komolyan hozzájárult ahhoz, hogy két éhségsztrájkoló kivívta rendőri felügyeletük megszüntetését. A Dalos Györggyel és Haraszti Miklóssal 1971-ben történtek hátterét a cikkben két, most először publikált forrásértékű dokumentum segít megvilágítani.
Nehéz új kliséket teremteni a hajbókoláshoz, ez derült ki az évtizede a hatalom csúcsán regnáló Orbánt méltató brosúra múlt heti bemutatóján, ahogy magából a kötetből is.
A Körhintával és a Szerelemmel aratta a leghangosabb sikereit a világ legjelentősebb filmfesztiválján a múlt héten elhunyt Törőcsik Mari, ám a cannes-i legjobb színésznő díjára sok évet, 1976-ig kellett várnia, amikor a Déryné, hol van? címszerepéért megkapta.
Nem csak a diktatúra, a vele szemben álló művészet eszköztárai is kimeríthetetlenek. Erre két korábbi autokratikus korszak két emlékezetes, s a cenzúra által megfoghatatlanul áthallásos színházi előadása is példa.
A filozófus-politikus Kis János minap megjelent terjedelmes életútinterjújában sokszor említi Csoóri Sándort, akinek 1990-ben botrányt kavaró írását elítéli, de a költő-politikus korábbi, pozitívnak tartott közéleti szerepét utólagosan nem értékeli át.
Egy a múlt héten zárult könyvárverésről visszavontak két tételt: egy Arany Jánosnak tulajdonított dedikációt és egy úgymond ismeretlen József Attila-versnek a kéziratát. Az utóbbi nyolc sorról zajló irodalomtörténeti csörtében visszatérően esett szó a „címzettről”, a költő egyik pszichoanalitikusáról, Gyömrői Editről.
21 éves volt, mikor 1941-ben behívták munkaszolgálatra – de hogy élte túl a második világháború borzalmait? Egy 101 éves újságíró visszaemlékezései.
A legmegbízhatóbb, látszólag minden gyanún felül álló káderekkel szemben még fokozottabb éberségre van szükség – vonta le az ősrégi bolsevik tanulságot a kádári apparátus az után, hogy 1970 végén a cenzúra hálóján átcsúszott egy munkásmozgalmi veterán, Sík Endre „politikailag hibás” memoárja. Ez az a kor, amikor a fogmosó tévémaci sem köphetett akármikor.
A kor felkorbácsolt közhangulatával is szembemenve 75 évvel ezelőtt, 1946 januárjában a nácik politikai vagy származási üldözötteinek egy kicsiny, ám tekintélyes csoportja nyilvánosan emelt szót a magyarországi németség kollektív bűnössé nyilvánítása és kitelepítése ellen.
Az évtizedeken át Nyugaton egymással békésen együtt élő két legendás orgánum, az Irodalmi Újság és az Új Látóhatár szerkesztője a harminc évvel ezelőtti rendszerváltáskor egyszerre jutott arra az felismerésre, hogy „a csúcson” kell abbahagyni. Annak ellenére, hogy jó szándékú, és/vagy önjelölt utódok szívesen folytatták volna árnyékukban a lapcsinálást.
Emigrálása után 31 évvel, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésekor „illetlenül” hosszú, ám annál figyelemreméltóbb sírbeszéddel tért vissza, s köszönt be ismét a magyar nyilvánosságba a múlt héten, 97. évében Párizsban elhunyt Méray Tibor.