Nem csak a diktatúra, a vele szemben álló művészet eszköztárai is kimeríthetetlenek. Erre két korábbi autokratikus korszak két emlékezetes, s a cenzúra által megfoghatatlanul áthallásos színházi előadása is példa.
A filozófus-politikus Kis János minap megjelent terjedelmes életútinterjújában sokszor említi Csoóri Sándort, akinek 1990-ben botrányt kavaró írását elítéli, de a költő-politikus korábbi, pozitívnak tartott közéleti szerepét utólagosan nem értékeli át.
Egy a múlt héten zárult könyvárverésről visszavontak két tételt: egy Arany Jánosnak tulajdonított dedikációt és egy úgymond ismeretlen József Attila-versnek a kéziratát. Az utóbbi nyolc sorról zajló irodalomtörténeti csörtében visszatérően esett szó a „címzettről”, a költő egyik pszichoanalitikusáról, Gyömrői Editről.
A legmegbízhatóbb, látszólag minden gyanún felül álló káderekkel szemben még fokozottabb éberségre van szükség – vonta le az ősrégi bolsevik tanulságot a kádári apparátus az után, hogy 1970 végén a cenzúra hálóján átcsúszott egy munkásmozgalmi veterán, Sík Endre „politikailag hibás” memoárja. Ez az a kor, amikor a fogmosó tévémaci sem köphetett akármikor.
A kor felkorbácsolt közhangulatával is szembemenve 75 évvel ezelőtt, 1946 januárjában a nácik politikai vagy származási üldözötteinek egy kicsiny, ám tekintélyes csoportja nyilvánosan emelt szót a magyarországi németség kollektív bűnössé nyilvánítása és kitelepítése ellen.
Az évtizedeken át Nyugaton egymással békésen együtt élő két legendás orgánum, az Irodalmi Újság és az Új Látóhatár szerkesztője a harminc évvel ezelőtti rendszerváltáskor egyszerre jutott arra az felismerésre, hogy „a csúcson” kell abbahagyni. Annak ellenére, hogy jó szándékú, és/vagy önjelölt utódok szívesen folytatták volna árnyékukban a lapcsinálást.
Emigrálása után 31 évvel, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésekor „illetlenül” hosszú, ám annál figyelemreméltóbb sírbeszéddel tért vissza, s köszönt be ismét a magyar nyilvánosságba a múlt héten, 97. évében Párizsban elhunyt Méray Tibor.
Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén, 1989. június 16-án a 301-es parcellában Méray Tibor búcsúztatta az 1958-as justizmord áldozatát. „Illetlenül” hosszú, majd negyvenperces sírbeszéde azonban messze túlnőtt a méltatáson: történeti keretbe helyezte 1956-ot és a forradalom ikonikus miniszterelnökét. A gyászünnep előtt hosszú, kétrészes levélinterjút adott az akkor igen fajsúlyos napilapnak, a Magyar Nemzetnek. Ezzel a hazai magyar nyilvánosságba ismét beköszönő, heteken keresztül, többszöri levél- és faxváltással formálódott vallomástétel-részlettel idézzük fel a november 13-án Párizsban 97. évében elhunyt Méray Tibor életútját.
Az idei irodalmi Nobel-díjas Louise Glück fajsúlyos költészetét Amerikán túl alig-alig ismerik. Első hazai fordítóját, Gyukics Gábor költőt – aki a minap a beatgeneráció legrangosabb amerikai elismerésében részesült – kérdeztük a 77 esztendős pályatársról.
Nem kivándorolt, csak a háború miatt Amerikában rekedt – nyilatkoztatta ki Bartók Béla halálának minapi évfordulóján a Magyar Nemzet című kurzusorgánum. Pedig a kételyeivel egész életében vívódó zeneszerző nyolcvan éve, a ma ismét fojtogató morális légszomj miatt döntött „önkéntes meneküléséről”.
Bár idén a járványhelyzet miatt az internetre költözik a könyvhét, a fontos művek és az emblematikus mondatok most is megszülettek. Szubjektív válogatásunk.
Halasztások után, virtuális térbe költözve, mától mégiscsak megrendezik az ünnepi könyvhetet. A kilenc évtizedes hagyományra visszatekintő irodalmi esemény történetében csupán egyetlen esztendő volt, amikor a könyvfieszta, legalábbis országos szinten, valóban elmaradt: 1957-ben.
Miközben a világlapok 1940 őszétől bőszen találgatták, ki állhat Trockij „magányos” gyilkosa mögött, a mindinkább kézivezérelt magyar sajtó még az összeesküvés gondolatát is elvetette, nehogy megorroljon az ideiglenes „szövetséges” szovjet diktátor, Sztálin.
Nyolcvanéves, és ma sem tanulság nélküli az a pávatáncos kormányzati ügyeskedés, amellyel az 1940-es évek ellenzéki sajtóját, köztük megkülönböztetetten a Magyar Nemzetet kezelték.
Volt hova visszanyúlniuk a Szerb Antal „nemzetietlen” irodalomtörténetétől a romlatlan ifjúságot kivont karddal óvó újhazafiaknak. De manapság is ismerős lehet, ahogy az 1934-es első kiadása után nyolc évvel agresszív antiszemita támadássorozat indult a sajtóban a tragikus sorsú író azóta klasszikussá érett műve ellen.
Kortárs hívei a gondolatszabadság profétájává kiáltották ki, esküdt ellenfelei, szaktudását elismerve, inkább izgága fiskálisnak titulálták a jogegyenlőség elvéhez a jogállamiságot nélkülöző időkben is konokul ragaszkodó Vámbéry Rusztemet.
Ritkán kelt akkora visszhangot egy könyv, mint az állambiztonsági szolgálat ügynökeként lebukott színházkritikusnak, Molnár Gál Péternek a halála után kilenc évvel megjelentetett emlékirata.