Az újító elmék örök dilemmájával, a menni vagy maradni kérdésével birkózott az 1930-as évek végén a hazai építészeti gondolkodást forradalmasító Molnár Farkas, aki a kényszerű behódolást választva aztán túlbuzgón egykori önmagának is hátat fordított.
„Előbb utóbb nékem is ki kell mennem. Itt vége a mi nótánknak” – zárta elkeseredett levelét 1938 augusztusában Molnár Farkas. A magyar építőművészet egyik kiemelkedő alakja az előző évben emigrált barátjának, az akkor már a Harvardon oktató Breuer Marcellnek számolt be az „újabb fejleményekről”, vagyis arról, hogy kizárták a Mérnöki Kamarából, s ezzel a létalapjától fosztották meg, mivel tervezői munkát csak kamarai tagok kaphattak.
A menni vagy maradni – manapság ismét ismerős – dilemmájával küszködő Molnár fellebbezett ugyan, a jogorvoslatra azonban nem sok esélyt látott.
„Csak kegyelemről lehet szó. A kegyelmet pedig csak kétvállra fekvéssel kell kiérdemelni”
– értékelte egykori bauhausos társának önnön kilátásait. A megfogalmazás sutasága jelzésértékű. A „lehet” helyett a „kell” szócska használata arról árulkodik, hogy a levélíró valójában már nem az emigráció gondolatával kacérkodott, sokkal inkább a kegyelem kiérdemlésének módját kereste.
A július 1-i határidő előtti utolsó pillanatban, a hétfői rendkívüli közgyűlésen dőlt el, hogy a fővárosi képviselők kiigazították a már korábban, konszenzussal elfogadott 2025-ös költségvetést, így van újra érvényes büdzséje a fővárosnak – év végéig. Ha nem így lett volna, durva korlátozásokkal és pénzügyi nehézségekkel járó állapotra kellett volna készülni.
Arról is beszélt, ha szemmel lehetne ölni, Brüsszelben egy sortűzzel elintézték volna.
A kormánypárt támogatottsága pedig mélyponton van.
Ha erre nincs jó válasz, a százezres menet csak színes emléknek lesz jó.
A volt vezérkari főnök azt mondta, jobb lenne, ha például a kézigránát-baleset miatt elrendelt vizsgálat eredményét tennék közzé végre.
A légitársaság szerint még este tíz óra előtt újra felszállhatnak.
