A zsidó bauhausos sztárépítész behódolt a rendszernek és zsidózni kezdett

„Előbb utóbb nékem is ki kell mennem. Itt vége a mi nótánknak” – zárta elkeseredett levelét 1938 augusztusában Molnár Farkas. A magyar építőművészet egyik kiemelkedő alakja az előző évben emigrált barátjának, az akkor már a Harvardon oktató Breuer Marcellnek számolt be az „újabb fejleményekről”, vagyis arról, hogy kizárták a Mérnöki Kamarából, s ezzel a létalapjától fosztották meg, mivel tervezői munkát csak kamarai tagok kaphattak.

A menni vagy maradni – manapság ismét ismerős – dilemmájával küszködő Molnár fellebbezett ugyan, a jogorvoslatra azonban nem sok esélyt látott.

„Csak kegyelemről lehet szó. A kegyelmet pedig csak kétvállra fekvéssel kell kiérdemelni”

– értékelte egykori bauhausos társának önnön kilátásait. A megfogalmazás sutasága jelzésértékű. A „lehet” helyett a „kell” szócska használata arról árulkodik, hogy a levélíró valójában már nem az emigráció gondolatával kacérkodott, sokkal inkább a kegyelem kiérdemlésének módját kereste.