Egy magyar zsidó gabonakereskedő fia volt, a család hét gyermeke közül ő volt a második és a legbetegesebb. Hároméves korában egyik öccse mellette halt meg az ágyban, angolkórja miatt csak négyévesen kezdett járni, ötévesen majdnem meghalt tüdőgyulladásban, az orvos a kisfiú füle hallatára mondott le róla. Ezek a traumák keltették fel érdeklődését az orvostudomány iránt, 1895-ben orvosi diplomát szerzett. Egyetemi évei alatt ismerte meg orosz származású feleségét, akitől négy gyermeke született, közülük kettő apja nyomdokaiba lépve pszichiáter lett.

Először szemészként dolgozott, később áttért az általános orvosi gyakorlatra. Praxisa Bécs egyik külvárosában egy vidámpark és egy cirkusz mellett volt, pácienseinek nagy része a cirkusz tagjai közül került ki, így közelről tanulmányozhatta a sokféle testi, fizikai deformitást, s hogy az ezzel járó kisebbrendűségi érzést miként próbálják ellensúlyozni betegei. Elméletének egyik kulcsfogalma később az élet bármely területén jelentkező alkalmatlanság, tökéletlenség érzéséből fakadó kisebbrendűségi érzés, illetve az ettől való megszabadulásra, kompenzációra való törekvés lett.

1900 körül kezdte a pszichopatologikus jelenségekre vonatkozó vizsgálatait, tevékenysége felkeltette a pszichoanalízist kidolgozó Sigmund Freud figyelmét is, aki 1902-ben meghívta a köré csoportosuló társaságba. Adler 1910-ben a Bécsi Pszichoanalitikai Társaság elnöke és a társaság egyik folyóiratának szerkesztője lett. Kapcsolata Freuddal azonban folyamatosan romlott, mivel nem értett egyet azzal, hogy Freud az emberi viselkedést az elfojtott szexuális tartalmakkal hozta összefüggésbe, s 1911-ben végleg megszakította vele a kapcsolatot.

Adler úgy vélte, hogy az embert elsősorban társadalmi késztetések motiválják, minden fontos problémája társadalmi jellegű, s az egyént társadalmi környezetével összefüggésben kell vizsgálni. A személyiség sajátos szerkezetét hordozza az egyén életstílusa, amely már a kora gyermekkorban kialakul, ennek rendellenességeiben fontos tényező a születési sorrend, a testi fogyatékosság, az elhanyagoltság vagy épp az elkényeztetés. Adler szerint a psziché egészségét a racionális gondolkodás, a társadalmi érdeklődés, az önmagunkon való túllépés képessége, míg a mentális zavart a kisebbségi érzés, a mások feletti hatalomra törekvés, a saját felsőbbrendűséggel való egocentrikus, túlzott foglalkozás, avagy éppenséggel a megfelelő társadalmi szerepről való lemondás jellemzi. A személyiséget dinamikusnak írta le, amely a tökéletességre, önmegvalósításra törekszik, a test és lélek szerinte szoros kölcsönhatásban áll egymással, egészséges az, aki belsőleg kiegyensúlyozott.

1912-ben megjelentette Az ideges alkatról című munkáját, amelyben felvázolta az individuálpszichológia elméletét, ezt később az 1927-es Menschenkenntnis (Emberismeret) című munkájában tökéletesítette tovább. Tanulmánya A szervek kisebbrendűségéről, amely a testi betegségek lelki okait kutatta, Adlert a pszichoszomatikus orvoslás úttörőjévé tette.

Az I. világháború idején három évig az osztrák–magyar hadseregben szolgált orvosként, a háború után különböző gyermekkórházakban a világégés okozta traumákat vizsgálta. Érdeklődése fokozatosan a gyermekvédelem felé fordult, s 1921-ben Bécsben létrehozta első gyermekvédelmi klinikáját, ezt rövidesen 30 hasonló intézmény követte, ahol gyerekek, szülők és tanárok vehettek részt tanácsadáson. Ez elméletéből is következett, hiszen a gyermekkort vélte meghatározónak, a legfontosabbnak a gyermek és környezete közti ellentét enyhítését, a nevelést tartotta.

Először 1926-ban látogatott el az Egyesült Államokba, 1927-től a Columbia Egyetem vendégprofesszora, 1932-től a New York állambeli Long Island-i Orvosi Egyetem vendégprofesszora volt, családjával át is települt Amerikába. Bár ezzel biztonságban tudhatta magát a hazájában egyre erősödő fasizmus elől, az általa létrehozott intézményeket az osztrák kormány 1934-ben bezáratta.

Adler épp Skóciában, az aberdeeni egyetemen tartott előadásokat, amikor 1937. május 28-án az utcán szívrohamot kapott és meghalt. Aberdeenben hamvasztották el, maradványait csak 2011-ben temették újra Bécsben. A test, a lélek és a szellem egységébe vetett hitelével a pszichoanalízis pesszimista emberképét akarta legyőzni, szavai szerint:

"Nem sok múlik azon, hogy az ember mit hoz magával, az a lényeges, hogy ebből mire képes".

Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának tudományos eredményeket is bemutató Facebook-oldalát.