Aki nincs velünk, ellenünk van: tömegtüntetés a Hősök terén, 1946. március 7.

A mindmáig tisztázatlan hátterű, merényletként bemutatott Teréz körúti gyilkosság 1946 nyarán nagy mértékben járult hozzá a az ellenzéki erők meggyengítéséhez, és erősítette az egyeduralomra törekvő Magyar Kommunista Párt politikai pozícióit. 1946. június 17-én délelőtt az Oktogonon, pontosabban a Teréz körúton, az Edison Kávéház előtti járdán a szovjet Vörös Hadsereg két tisztjét is agyonlőtték. Ez a véres esemény minden tekintetben igazolni látszott Rákosi Mátyás figyelmeztetését, aki már tavasszal, március 3-ikai mecsekaljai beszédében élesen támadta a kormányzó koalíció legerősebb pártját, a Függetlken Kisgazdapártot. “Itt jelentős reakciós csoport tömörült, amelyben képviselve van a klérus és a köztársaság minden ellensége” – jelentette ki. Két nappal késöbb kommunista vezetéssel megalakult a Baloldali Blokk, amely egyértelműen a kisgazdák ellen irányult.   

A Hősök terén március 7-én tartott nagy tömegtüntetésen aztán a kommunista vezetők meghirdették a „szalámitaktikát”, mondván, hogy nem hajlandók együttműködni az FKgP "reakciós" jobbszárnyával, amelyet nemsokára összefüggésbe hoztak különböző erőszakos cselekmények elkövetésével. Hiába egyezett bele Nagy Ferenc húsz „reakciós” kisgazda képviselő kizárásába, a kampány nem állt le. Májusi, kaposvári gyűlésükön a kommunisták újabb támadást intéztek a Kisgazdapárt jobbszárnya ellen, amely fedezi a „fasiszta összeesküvőket”. A politikai rendőrség nyomozást indított Kiss Szaléz szerzetes és csoportja ellen, akik állítólag nőket megerőszakoló szovjet katonákat öltek meg. A politikai rendőrség szerint ezeket a cselekményeket Gyulay László és Fillér László kisgazdapárti képviselők irányították, akik mentelmi jogának felfüggesztésébe a Nemzetgyűlés kisgazdapárti többsége nem egyezett bele.

Rákosi és Rajk. Fotó 1946-ból

Úgy tűnt, a kommunisták és a kisgazdák közötti válság kompromisszummal oldódik meg. Június 8-án Nagy Ferenc vezetésével magyar kormányküldöttség utazott Washingtonba és Londonba a béketárgyalások előkészítése céljából. A küldöttség tagjaként utazott Rákosi Mátyás is. Ekkor, a magyar kormányküldöttség nyugati tárgyalásai alatt történt a merénylet a Teréz körúton. A hivatalos jelentés szerint egy orosz katona golyótalálat következtében holtan esett össze, és több bajtársa megsebesült. Rövid időn belül a helyszínre érkeztek a politikai rendőrség vezetői és az orosz városparancsnokság tisztjei. A Teréz körút 15. számú félig romos épület padlásán nyomban meg is találták a „tettes” részben elégett holttestét. A feltételezett gyilkos Dénes István 17 éves tanuló volt, akinél megtalálták a KALOT katolikus ifjúsági egylet igazolványát.

Kovács Imre emlékirata szerint a diák féltékeny volt az Edison Kávéház egyik csinos pincérnőjére, s ezért lövést adott le a lánynak erőszakosan udvarló orosz tisztre. A diák azonban nem látta, hogy a pincérnő miatt két ittas szovjet tiszt egymással veszekedett, majd lőttek egymásra, az egyik holtan esett össze, a másik a kórházban halt meg. A halálos lövés nem a diáktól származott, de ezt politikai okokból a rendőrség nem engedte nyilvánosságra hozni.

A Baloldali Blokk az esetet újabb támadásra használta fel a Kisgazdapárt ellen. Június 18-án a Szabad Nép már ezzel a címmel jelent meg: „Szovjet katonákat öltek a Teréz körúton”. A meggyilkolt orosz katonát dísztemetéssel temették el, a koporsónál Szviridov altábornagy mondott gyászbeszédet. E beszédében azt hangoztatta, hogy a Vörös Hadsereg katonái elleni merényletek annak következményei, amiért a kormány nem folytat harcot a fasiszta és a reakciós elemek ellen. A temetés utáni napokban az orosz politikai rendőrség, az NKVD számos magyar állampolgárt elhurcolt, többek között Fillér László kisgazdapárti képviselőt, akinek kiadását a parlament mentelmi bizottsága előzőleg megtagadta. Az elhurcoltak nyomtalanul tűntek el.

Elkobzott KALOT-jelvények

A magyar kormányküldöttség hazatérése után Szviridov magához kérette Nagy Ferenc miniszterelnököt, kitért a Teréz körúti esetre is, és megállapította, hogy 1946. január 1. óta „több mint 50 szovjet katonát gyilkoltak meg orvul”. E gyilkosságokkal Szviridov a Kisgazdapárt ifjúsági szervezetét, a Független Ifjúságot, a Cserkészszövetséget, valamint a KALOT, a KIOE, a KDSZ nevű „antidemokratikus” keresztény egyesületeket vádolta, és követelte betiltásukat, valamint a vezetők internálását. Követelte továbbá újabb jobboldali képviselők eltávolítását a Kisgazdapárt soraiból valamint azt is, hogy a magyar kormány tiltsa meg a katolikus papságnak, „hogy a Szovjetunió és a Vörös Hadsereg ellen propagandát folytasson”.

Szviridov e jegyzéket az angol és amerikai misszióval való előzetes konzultáció nélkül adta át, ami ellen mind az amerikaiak, mind az angolok élesen tiltakoztak. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság e célból összehívott ülésén Szviridov az angol és amerikai fél meglepetésére közölte, hogy a magyar kormány máris teljesítette a szovjet misszió követeléseit. A 7330/1946 sz. kormányrendelet ugyanis felhatalmazta Rajk belügyminisztert „megtorló intézkedések” foganatosítására. 1946. július 8-án Rajk László feloszlatta a KALOT és a KALÁSZ nevű ifjúsági egyesületeket, a Katolikus Dolgozó Nők és Lányok Egyesületét, valamint a Cserkészszövetséget, jelentősen meggyengítve ezzel a „reakciót”.

Ma sem tudni pontosan, mi, illetve hogyan történt 1946. június 17-én a Teréz körúton. A legvalószínűbb azt, hogy a spontán módon támadt erőszakot manipulálta az MKP ellenőrzése alatt álló politikai rendőrség, és egy újabb gyilkossággal, a tizenhét éves diák megölésével, tette felhasználhatóvá, a politikai célok érdekében. Hasonló manipuláció a mai Magyarországon, a rendszerváltás után elképzelhetetlen, mégis nyugtalanító, amikor a végrehajtó hatalom, vezetői a rendőrség, illetve a titkosszolgálatok információra támaszkodva egyes erőszakos cselekményeket önkényesen értelmeznek, és politikai összefüggésekbe helyeznek.  

Felice Orsini

Őrültek és fanatikusok ősidők óta követtek el merényleteket a hatalom képviselői, királyok, császárok és elnökök ellen, de az aktuális politika befolyásolása érdekében először III. Napoleon francia császár használta fel az ellene 1858. január 14-én, az Opera előtt elkövetett merényletet. Ezt, mint emlékezetes, Felice Orsini, egy olasz republikánus hazafi és összeesküvő szervezte meg és hajtotta végre a társaival együtt: bombáik nyolc ember öltek meg, és több mint százat sebesítettek meg az összesereglett tömegben. A császár, aki a feleségével együtt sértetlenül élte túl a merényletet, azt tapasztalta, hogy népszerűsége hirtelen megnőtt. Másnap letartóztatták a sebesült Orsinit, aki a börtönből levelet írt a császárnak, melyet a lapok is közöltek. Ebben szemére vetette az uralkodónak, hogy megtagadta ifjúkori eszményeit, és cserbenhagyta Itáliát. Tekintettel arra, hogy nem sokkal később a második császárság Olaszország egyesítése érdekében hadat üzent Ausztriának, a mai történészek egy része nem zárja ki a lehetőséget, hogy ezt a híres levelet, vagy legalábbis egy részét maga III. Napoleon írta. Orsinit egy hónap múlva a guillotine alá küldték, viszont a második császárság politikai téren alaposan kihasználta a francia közvélemény együtt érző támogatását: Espinasse tábornok, az újonnan kinevezett belügy- és közbiztonsági miniszter február 19-én elfogadtatta a képviselőkkel az új közbiztonsági törvényt, mely megerősítette a cenzúrát, és fellépést a titkos szervezetek ellen.

Kirov halála máig nem tisztázódott

III. Napoleonról azt is rebesgették, hogy mivel 1848 előtt maga is republikánus összeesküvő volt, kiváló itáliai kapcsolatokkal, tudott az ellene készülő merényletről, de nem akadályozta meg. Hasonló legendák kaptak lábra a 2001. szeptembere 11. New York-i merénylet után George Bush elnökről, illetve a CIA főigazgatójáról is. De ezekben az esetekben (és még tömérdek másban) inkább csak a már bekövetkezett erőszak utólagos politikai felhasználásáról, kiaknázásáról beszélhetünk, amit óriási távolság választ el a politikai célok elérése érdekében tudatosan, előre megszervezett merényletektől. A huszadik században erre két, katasztrofális következményekkel járó példa is akadt, méghozzá közel egy időben. Az egyik a berlini Reichstag felgyújtása 1933. január 31-én, a másik pedig a Kirov-gyilkosság, amit 1934 december elsején hajtott végre Leonyid Nyikolajev Leningrádban. Mindkét ügyről állítólag a legfelső szinten is tudtak, de Hitler esetében legalábbis kapóra jött a parlament leégése: megoszlanak a vélemények, hogy a piromán, gyengeelméjű gyújtogató, a holland Van der Lubbe, akit azután kivégeztek, saját szakállára vagy a náci SS biztonsági szolgálatának közreműködésével követte-e el tettét. Akárhogyan is, Hitler a gyújtogatás miatt elrendelte a rendkívül állapotot, és kommunista puccsveszélyt emlegetve betiltotta az ellenzéki pártokat, és megalapozta a diktatúrát.

Sztálin pedig a már meglévő egyeduralmon belül kettős célt ért el: potenciális riválisát eltette láb alól, és a gyilkosságra való hivatkozással elindította a terrorgépezetét. A merénylő csak kivégzése előtt, a börtönben tudta meg, hogy Kirov meggyilkolására a bolsevik párton belüli ellenzék adott neki megbízást.