A Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének (VOSZ) budapesti fórumán a leendő magyar miniszterelnök vázolta a magyar jövőre vonatkozó elképzeléseit. Többek között arról is beszélt, amennyiben a Fidesz kormányra kerül, vállalja, hogy a vállalatok adóterheit négy, a lakosságét pedig hat év alatt a régiós versenytársak szintjére csökkenti. Beszédét osztatlan elismerés és nagy taps övezte a gazdasági elit megjelent tagjai részéről, de a „hatmillió szegény országában” (ezt egyes nemzetközi felméréseket idézve Matolcsy György mondta) ennyi idő valószínűleg nem áll majd a rendelkezésére a helyzet konszolidálására. A pénzügyi-gazdasági válság ugyanis időközben szociális válsággá eszkalálódott, s az érintett társadalmi csoportok egy része egyfajta csodaváró hangulatban várja a kormányváltást, s ha elvárásaik nem teljesülnek gyorsan, akkor lehet, hogy a hazai helyzet „fokozódni” fog (lásd intő jelként Görögországot).

Elsivatagosodott társadalom

Mintha az országot „felülnézetből” szemlélők nem lennének tisztában ennek a veszélynek a súlyosságával és lehetséges következményeivel. A leendő miniszterelnök is, miután szakított az ellenzéki szerepkörrel, mindinkább visszavesz a korábbi, merész ígéreteikből, s igyekszik – a pártot körülvevő lobbicsoportok érdekeit is szem előtt tartva –  időben szétteríteni a megoldandó problémákat. Ám a társadalmi terepen továbbra is nagyon sokan gondolják azt, hogy „öt hallal és két kenyérrel” azonnal képes lesz csodát tenni, és gyorsan felszámolja nemcsak a gazdasági, de a szociális válságot is. Mert súlyos szociális válság van, jóllehet az elektronikus és írott médiában minimális műsoridőt, illetve terjedelmet szentelnek neki. Ám, ha valaki elvegyül az emberek között, annak rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy egyes régiókban már robbanásveszélyes a feszültség, s nagy az elégedetlenség, bizalmatlanság a jelenlegi politikai nómenklatúrával szemben.

Párthablattyal, médiakórussal, mézes ígéretekkel tehát nehéz lesz lecsillapítani a lázongókat, makrogazdasági fejtegetésekre, elemzésekre sem kíváncsi senki ebben a közegben, mert az emberek egyre inkább a pénztárcájukon, a sárga csekkekre írt számokon ítélik meg a hatalom milyenségét. Az MSZP, az SZDSZ vagy az MDF nemcsak a pártmutyikba, fedezetlen ígéretekbe, nyálkás hazudozásokba bukott bele, hanem abba is, hogy nem tudták kezelni a rákos burjánzásként terjedő válságot. A szélesen strukturált szegénység és nyomor így aztán megállíthatatlanul terjedt, s ezzel párhuzamosan az egykori mintaország egyfajta társadalmi sivataggá alakult át. Egyre nagyobb területeket hódított meg a löttyös indulat, az agresszivitás, a széthulló morál, a terjedő hétköznapi bűnözés, a populista demagógia és az Európában elfogadhatatlan rasszizmus és kirekesztés.

Ebbe a hatmillió szegénybe azonban ma már nemcsak a roncstársadalom csoportjai, a nyugdíjasok, a hitelben fuldoklók, egyes vidéki régiók csaknem teljes lakossága vagy az alsó középosztály lecsúszott százezrei tartoznak, de az elmúlt egy-két évben megkezdődött a hazai középosztály derékhadának tönkretétele és ennek nyomán tönkremenetele is. Normális esetben ez a rendszerváltó álmaink szerint szélesedő réteg adná a mi demokráciánk és gazdaságunk alapját is. Ez őrizné teljesítményével a sokat emlegetett térségi vezető szerepünket, biztosítaná a társadalom fejlődését, emelkedését, tartaná el a tudományt, a művészetet, a kultúrát stb. Valójában azonban ez a derékhad évek óta zsugorodik, vészesen szegényedik, s nemcsak a lehetőségei, de a tartalékai is kifogyóban vannak. Vonatkozik ez a 45-50 évesen utcára kerültekre éppúgy, mint a kezdő diplomásokra, az elbocsátott közhivatalnokokra vagy a tönkrement vállalkozókra, a gyerekeiket, unokáikat segíteni próbáló nyugdíjasokra vagy a kulturális-tudományos műhelyek kiszolgáltatott munkatársaira. S a lehetőségeik után most már az ő türelmük is fogyóban van.

Kétszázezerből sem tud megélni

Egyik fiatal újságíró ismerősöm több hónapi álláskeresés után (előzőleg egy szerkesztőségben dolgozott havi 250 000-ért, amíg le nem építették) az elmúlt héten örömmel újságolta, hogy sikerült egy új, 200 000 forintos állást kapnia az egyik multicég sajtóosztályán, ám amikor otthon, a hetven négyzetméteres, nagymamától örökölt, belvárosi lakásában számolni kezdett, felváltva vett erőt rajta a mélabú és a düh. Lássuk miért?

Havi elvonások a munkáltatótól: Egészségbiztosítási és munkaerő-piaci járulék (3%): 6.000 Ft, tb-járulék (24%): 48.000 Ft, szakképzési alap hozzájárulás (1,5%): 3.000 Ft. Összesen: 57 000 Ft. (A munkaadó összköltsége: 257 000 Ft.)

Havi elvonások a munkavállalótól: Magánnyugdíjpénztári befizetés (8%): 16.000 Ft, állami nyugdíjjárulék (1,5%): 3.000 Ft, egészségbiztosítási alap és munkaerőpiaci járulék (7,5%): 15 000 Ft, szja: 43.180-15 100 (adójóváírás) = 28.080 Ft. Összesen: 62 080 Ft.

Az államnak fizetendő összes havi elvonás: 119.080 Ft (46, 33%) + a nettó jövedelemből a vásárlások során fizetett jövedéki adó, 18%  illetve 25% áfa  Végső soron az állam emberünk bruttó jövedelmének több mint 50 %-át elvonja (feltételezve, hogy a munkáltató eleve a béren felüli kiadásokkal csökkentett fizetést adja a  munkavállalónak).

Nettó munkabér: 137.920 Ft, ebből a havi fix költségek és költések: közlekedés (benzin, parkolás) 10 000 Ft; mobil telefon 6 000 Ft; vezetékes telefon+ internet csomag 12 500 Ft; gáz 12 000 Ft (havi átalány); villany 8000 Ft (havi átalány); közös költség (víz, csatorna, szemét) 15 000 Ft; lakásbiztosítás, gépkocsi biztosítás, adók (havi elosztásban) 10 000 Ft; áruhitelek 20 000 Ft; élelmiszer és egyéb vásárlások, étkezés 30 000 Ft; cigaretta (napi 1 doboz) 15 000 Ft Összesen: 138 500 Ft.

A túlélési stratégia: belföldi-külföldi utazás: „elhalasztva"; színház, múzeum, mozi, koncert: „alkalmanként, ha jut rá”; CASCO: „nem futja”; könyv, sajtó, CD, DVD: "csak ha nagyon megkívánom”; étterem, kirándulás: „mostanában nem”; életbiztosítás: „bízzunk a sorsban!”; megtakarítás: „nem időszerű”.

Perspektíva: 1. Párkeresés, együttélés, közös rezsi, 2. Családalapítás, gyerekvállalás, átszabott családi büdzsé. 3. Álláshalmozás, értelmiségi fusimunka, a test és lélek kizsigerelése, munka  látástól vakulásig.  Ebben az esetben polgári, européer életformáról már szó sem lehet.

Csak vegetálás

Ismerősöm nincs egyedül. Sőt, nagyon sokan és egyre többen vannak hasonló helyzetben a középosztály tagjai közül. Tavaly az alkalmazásban állók létszáma (KSH-adatok) Magyarországon átlagosan 2 millió 661 ezer fő volt. A költségvetési szférában 748 ezren, a versenyszférában mintegy 1 millió 822 ezren dolgoztak. A teljes munkaidőben alkalmazásban állók átlagos bruttó keresete 199 800 Ft volt, ezen belül a vállalkozásoknál dolgozóké 200 200 Ft-ot, a költségvetési szervezeteknél alkalmazásban állóké 201 600 Ft-ot ért el. A nettó átlagkereset ugyanekkor 124 100 forintra, ezen belül a fizikai foglalkozásúaké 91 800 Ft-ra, a szellemi foglalkozásúaké 157 700 Ft-ra nőtt.

Ezek  az összegek  azonban sok esetben csak a létfenntartáshoz elegendőek. Az átlagbér ugyanis csupán negyede a nyugat-európainak, miközben az elvonások (adók, járulékok), az árak (élelmiszer, benzin, szolgáltatások) nagyon sok területen már elérték, vagy megközelítették az európai uniós színvonalat. A háztartási rezsi havi terhei, elodázhatatlan fix költségei (benzin, gáz, villany, élelmiszer, közlekedés stb.) azonban még tovább emelkednek. S ez – a számok tanúsága szerint – 2010-ben már nemcsak a szegényeket, nyugdíjasokat hozza reménytelen helyzetbe, de a középosztály jelentős részének létalapját is fenyegeti. A leendő kormányfő most azt vázolta, hogy kormánya mit kíván tenni a következő négy, hat, illetve tíz év alatt e problémák orvoslása érdekében. Egymillió új munkahely, adócsökkentés, a fogyasztás élénkítése, a vállalkozások támogatása.

Jó elképzelések, szép ígéretek, de vajon elég ennyi, vagy konkrétabban kellene fogalmazni, hogy „ott lent” is megértsék, mire számíthatnak? Kérdés, hogy a konkrét terhek, megélhetési gondok, kilátástalan léthelyzetek ismeretében vajon Orbán Viktor mit fog mondani „Magyarország gyengéinek”. Egy „alulnézetből” figyelő, létminimumon, segélyen, minimálbéren élő társaságnak? Mit szándékozik tenni a hatmillió szegény és a lejtőn épp most megindult közép érdekében? Nem holnapután, meg azután, a ködös jövőben, hanem most! (Emlékszünk Sára filmjéből a halhatatlan mondásra: „Ma nincs fácán, holnap lesz fácán.”) Mert szorít az idő. Magyarországon ugyanis már van egy olyan, társadalmi mélyrétegekbe beágyazódott politikai erő, amely a szociális válságot meglovagolva arra alapozza hatalmi ambícióit, hogy „ott fent” Akela elvétse az ugrást.

Sebők János