Az alkotmányozó, az alkotmánymódosító és a törvényhozó hatalom egy kézben való összpontosítása (együtt természetesen a végrehajtó hatalom birtoklásával) olyan probléma, amely alkotmányos jogállamban nem merül fel, mert éppen arra találták ki az alkotmányt, hogy ezt az egyébként általában kivételes szituációt a legfőbb jogi norma erejével egyszer és mindenkorra megakadályozza. Mivel a magyar alkotmány erre nem képes, nálunk nem jelent akadályt az alkotmány maga, vagyis az alaptörvény nem korlátként, hanem lehetőségként működik, ami felveti azt a kérdést, hogy ez esetben mi szükség van rá. Ráadásul az a kérdés is joggal felmerül, hogy a Magyar Köztársaságban létezik-e egyáltalán alkotmány, ha az ilyen nevű dokumentum nem tölti be azt a funkciót, amire egy alkotmányt létre szoktak hozni.
Az Alkotmány - 1979-es kiadásban
Az olyan alkotmányos jogállamokban, ahol egykamarás a törvényhozó testület, elképzelhetetlen, hogy egyetlen szavazással – bármilyen nagy többség álljon is a szándék mellett – módosítani lehessen az alkotmányt. Ha egy parlamenti minősített többsége alkotmányozásra adja a fejét, általában csak a ház feloszlása után kiírt új választásokkal létrejött új parlament fogadhatja el – ugyancsak nagy, minősített többséggel – azt a szöveget, amelyet az előző országgyűlés megszavazott. Ezáltal biztosítva van a néprészvétel az alkotmánymódosításban, hiszen a választók tisztában vannak azzal, hogy az egyes pártoknak mi az álláspontjuk az alaptörvény megváltoztatásának kérdésében, és ennek tudatában adják le voksukat. E megoldás ugyanakkor csak egyike a lehetséges „alkotmányos alkotmánymódosításoknak”, hiszen ahány ország, annyiféle eljárás, de egy törvényhozói többség – bármilyen nagy legyen is – egyedül nem alkotmányozhat, mert nem arra kapott felhatalmazást a választóktól.
Magyarországon ezzel szemben egy kétharmados országgyűlési többség valójában azt tehet az alkotmánnyal, amit nem szégyell. A magyar alkotmánynak eme sajátosságát már eddig is csak egy jelentős alkotmányrevízió lett volna képes megszüntetni, de ilyesmire az elmúlt húsz évben nem került sor. Éppen az alkotmánymódosítás jellegzetessége miatt a kérdés megoldásához egy nagy alkotmányozó többségre és egy kis belátásra lett volna szükség, e kettő együtt pedig a hátrahagyott két évtizedben nem állt rendelkezésre. 1994 és 1998 között az utóbbi hiányzott, az összes többi ciklusban pedig az előbbi is.
Alaptörvényünknek ezt az itt emlegetett problémáját – akármilyen furcsán hangzik is ez – „az alkotmány alkotmányellenességének”, vagy még inkább „alkotmányosság-ellenességének” lehetne nevezni (sic!). A megoldás csak úgy képzelhető el, hogy egy alkotmányozó többség megváltoztatja az alkotmánymódosító szabályt, vagyis az alkotmánynak a saját módosítására vonatkozó rendelkezéseit, és ezzel lemond arról, hogy ő maga vagy a mindenkori alkotmánymódosító többség kényére-kedvére módosíthassa az alaptörvényt.
Mindez azt jelenti, hogy az alkotmányozó többségnek önmagát és utódait egyaránt korlátoznia kell, amint abba a helyzetbe kerül, hogy ezt megteheti. Vagyis valódi funkciót kell adnia az alkotmánynak, mintegy eljátszva azt a szerepet, ami egy jogállamban magának az alkotmánynak van szánva. Hogy egy alkotmányozó többség ilyesmit tehessen, ahhoz előbb olyan helyzetbe kell kerülnie, hogy az alkotmány sorsa rajta múljék, vagyis meg kell szereznie a szóban forgó többséget. Ha ez megvan, akkor azzal jócskán lehet javítani az alkotmányon, még mielőtt az alkotmánymódosító szabályok javítására sor kerülne.
Preambulum, 1949-1972 között
Minden demokratikus parlamenti választáson – bárhol járjunk is a világban – a választók formálisan egy törvényhozó hatalmat választanak ugyan, de voltaképpen a végrehajtó hatalom, a kormány megbízatásáról döntenek, mert arra a kérdésre adnak választ, hogy ki kormányozzon. A mindenkori győztesek a kormányzásra kapnak mandátumot, de nem az alkotmányozásra.
Magyarországon azonban a legutóbbi választáson némileg más volt a helyzet. A győztesek olyan helyzetben veszik át a hatalmat, amelyben a választók határozott és erős kormányzást, nagyrészt új szabályok kialakítását várják tőlük. A körülmények azt mutatják, hogy a Fidesz helyesen értelmezi a választóktól kapott megbízatást, ha úgy ítéli meg, hogy az alaptörvényhez is hozzányúlhat.
Nem mintha a kampány során a Fidesz elárulta volna, hogy mit szándékozik tenni, ha kormányra kerül. Az elmúlt húsz évben sokat ígért, 2010-ben azonban szinte semmit, de annál többet fog megvalósítani. Azért járhatott el így, mert honfitársaink a választásokon azzal bízták meg, hogy azt tegye, amit csak akar. A magyar választópolgárok azt akarták, hogy a Fidesz akarjon valamit, és azt vigye is véghez.
Ezen a választáson a választó a Fideszen kívül valójában nem talált senki mást, aki a kormányzásra kellő erővel jelentkezett volna. A szocialisták nemcsak nem tudtak volna, de – még ha nem vallották is be – már nem is akartak igazán kormányozni; a szabad és a magyar demokraták lényegében megszűntek, mielőtt a választói felhatalmazásért elindulhattak volna; az új erők pedig, melyek másnak, vagy éppen jobbiknak nevezték magukat, még nem jelentkezhettek reális eséllyel azért a felhatalmazásért, amelyet még saját választóik is korainak tartottak volna. A választó ezen a választáson olyan választékot kapott, amelyből lényegében és voltaképpen – ha mindent figyelembe vett – csak egyféleképpen tudott választani, vagy sehogy.
A választók többsége úgy akarta, hogy a Fidesznek kétharmados többsége legyen az országgyűlésben, mert honfitársainknak elege lett abból, hogy húsz éve nincs olyan egységes és egyetlen erő, amely tudja, hogy mit akar a kétharmados törvényekkel, és amit akar, azt meg is valósíthatja. A választók természetesen nem tudhatták, hogy a Fidesz mit akar, de feltételezték, hogy a Fidesz talán tudja. Ezért a párt jól teszi – és egyébként ezt nem is kerülheti el –, ha álláspontját a legégetőbb kérdésekben hamarosan pontossá teszi. A választói bizalommal határozottan, de körültekintően, azaz felelősen élnie kell. Éppen ezzel szolgálja ki hatalmas szavazótáborának igényét, és a választásokon kifejezett egységes akaratát. Ráadásul egyelőre ez az érdekük azon polgártársainknak is, akik nem szavaztak, vagy nem a Fideszre szavaztak.
A magyar választók 2010-ben arról döntöttek, hogy legyen egy óriási parlamenti erő, amelyik dönt helyettük.
Azt kapták, amit akartak.
