Végigböngészve az elmúlt időszak sajtótermését, jól látható, hogy a Nemzeti Együttműködésen kívül eső, de a politikából még nem teljesen kiábrándult közönséget egyetlenegy kérdés foglalkoztatja: miként lehet leváltani Orbán Viktor rendszerét. Egykori párttársaim, Magyar Bálint és Ara Kovács Attila a Magyar Narancsban megjelent alapos cikkükben még részletes útmutatót is kidolgoztak egy újonnan létrejövő Ellenzéki Kerekasztal számára. Álláspontom gyökeresen eltér az övéktől, szerintem nincs szükség jelenleg baloldali választási szövetségre.

A szerzők is, én is ma már csak külső szemlélői vagyunk a drámának, melynek előző felvonásaiban még kisebb-nagyobb szerepet játszottunk. Nyilván véleményünk érdekelheti a darab mai szereplőit is, főleg, hogy a mostaniak fontos stratégiai döntés előtt állnak. Ezért is írom meg kétségeimet az ajánlott változatról, számos, fontos részletkérdés megvitatása nélkül, csak a tartalmi alapvetéssel törődve.

*

Orbán Viktor víziós politikus, aki korszakos személyiségként akar bevonulni a magyarok emlékezetébe. Politikája hiába káros és hamis, mindaddig eredményes marad, amíg a jobbközépen nem akad kihívója. Mindaddig, amíg üres retorikájával képes egyben tartani táborát, amíg a tisztességes és kulturált konzervatívok nem gyűjtenek elég önbecsülést és erőt a szembeforduláshoz, addig sikeres lesz, és ezen egy esetleges (bár igen bizonytalannak tűnő) választási vereség is csak karcolást ejthet.

Nem lehet többé ésszerű az a stratégia, amelyik a baloldali ellenállás jegyében szövetségbe igyekszik kényszeríteni mindazon erőket, melyek szemben állnak a demokráciát és jogállamot romboló alkotmányos puccsal. Nem lehet ésszerű, mert vereségre van ítélve. Nem méltányos, nem időszerű és nem is erkölcsös az az elképzelés, hogy a szocialista párt infrastruktúrájának fölhasználásával jöjjön létre egy koalíció, amelyik majd legyőzi, úgymond, a jobboldalt.

Bármilyen erős választási matematikai érvek is szólnak a szocialista párt köré gyűjtendő egységes ellenzéki tábor felépítése mellett, nem lenne szabad az országot ismét kitenni a nemzeti és a nemzetietlen erők hamis, de eredményesen fenntartott folytonos harcának. Még egy esetleges választási győzelem áraként sem. Megtanulhattuk, hogy miként viselkedik az Orbán vezényelte ellenzék, és semmi okunk nincs bízni abban sem, hogy a szocialista párt átlépné az árnyékát. Lehet, hogy megjelennek új arcok, persze, ahogy megjelentek a fővárosban is 2006-ban. Mi a garancia, hogy ezúttal máshogy lesz?

A szocialista párt pénzügyi fundamentumát jelentik a Fidesz gazdasági holdudvarával közösen képezett források, a két pártot átszövik a politikai és gazdasági összefonódások. Az elszámoltatás valószínűleg soha nem fogja érinteni az autópálya-építések, más gigaberuházások ügyeit. Vagy: a Klubrádió elnémítása miatti jogos felháborodás közben se feledkezzünk meg, miféle összjátékot mutatott be az egykori ORTT-ben a Fidesz és az MSZP jó tíz éven keresztül. Más is fölhívta rá a figyelmet, hogy a Sláger és Danubius rádiók frekvenciájának kétpárti einstandolása sem nevezhető éppen ízléses cselekedetnek. Bajnai Gordon miniszterelnökként hiába szólalt föl az üggyel szemben, az ő hatalma nem ért fel pártpénztárnoki magasságokba.

*

Gyurcsány Ferenc új pártja lényegében a szocialista párt választóközönségén osztozik az anyaszervezettel. Egy ellenzéki összefogást még akkor sem tud újabb csoportokkal gyarapítani, ha elfogadjuk, hogy a volt miniszterelnök kiemelkedő képességű politikus. Én ugyan nem értek egyet a liberális véleményformálók többségének Gyurcsány-ellenességével, ám kétségtelen, hogy Gyurcsánynak meghatározó felelőssége van a Jobbik megerősödésében és a Fidesz-kétharmad létrejöttében. Még azon ügyeket is, amelyekben törekvései helyesek voltak, de saját frakciójának ellenkezésén megfeneklettek, kompromittálja, hogy ennek ellenére a helyén maradt, így személyes felelőssége kimenthetetlen. A Demokratikus Koalíció pedig nem lesz képes megszólítani a választható pártok nélkül maradt konzervatív és liberális közönséget. A DK semmivel nem több, és nem is kevesebb, mint Gyurcsány Ferenc maga, ő a lelke, szelleme, vonzó, és fordított mágnesként a taszító ereje is egyben.

Jól teszi az LMP, ha nem engedi belegyömöszölni magát az MSZP és szakadárszervezetei mellényzsebébe, bármit is gondol erről a szocialista rajongótábor, élükön a nagynénivel. Közelről és sokáig éltem át, ahogy az SZDSZ mindig megtalálta a nagyon fontos okokat, amelyek miatt feladta az elveit, kötött kompromisszumokat, és fogyasztotta el véglegesen a hitelességét. Csakhogy az LMP egymagában kevés lesz ahhoz, hogy felszívja a Fideszből kiábrándultakat, kapitalizmusellenessége miatt pedig nem számíthat a liberális szavazatok teljességére. Tiszteletreméltó a jogállamot védő harca, irigylésre méltó a tiszta múltja, kedves a zöld elkötelezettsége, de mindez nem elegendő, hogy önálló pólus lehessen.

És most elértünk a baloldali közvélemény által sokszor ostorozott és elítélt politikai centrum problémaköréhez. Ismerem, milyen indulatok horgadnak fel ilyenkor, átéltem már többször egykori pártomon belül és képviseletében egyaránt. Ismerem a sajtóban megszólalók reakcióit, mint Schiffer András nagynénjének nyílt levele. Ismerem az érveket, hogy tudniillik a főcél Orbán leváltása, hogy mit mond a választási matematika, hogy középen nincs semmi, csak két oldal létezik, hogy a centrum kivet magából, hogy megbuktak a korábbi kísérletek.

*

Egyetlen komoly veszély leselkedik Orbán monolit rendszerére, ha megbomlik az egységes tábor. És erre ma nagyobb az esély, mint bármikor korábban. A választás előtt rengetegen áltatták magukat azzal, hogy Orbán meredek kijelentései csupán a radikálisok leszereléséhez kellenek, a győzelmet követően kiegyensúlyozott politizálásba vált. Legkésőbb szombat óta világos kell legyen, hogy Orbán retorikája nem elfedi, hanem determinálja politikáját. A harcias, szabadságharcos, pusztán a nemzeti érzelmekre ható szólamok szükségszerűvé teszik, hogy az eszmei centrumban a Bayer Zsolt és Bencsik András által megjelenített gondolkodásmód álljon. Hagyni kell időt, amíg a magukat konzervatívoknak vallók köreiben minden eddiginél határozottabban fogalmazódik meg a kérdés, hogy ezért mi értelme volt tűrni az operettországosdit, a hazugságokat, a jogállam lebontását, a gazdasági ámokfutást, a lopásokat, az ország tekintélyének eljátszását, a mindenkit hülyének tekintünk mentalitást.

Szintén általánosan elterjedt volt az a téves nézet, mely szerint Magyarországon biztos támogatást csak populista ígéretekkel lehet szerezni. Most már mind a két oldalon megtapasztalhatták: lehet, hogy választást így lehet nyerni, csak éppen minek. A hazugság miatti rossz lelkiismeret, a magát átverve érző ellenzék, a nem ideológiailag elkötelezett szavazótömeg sikerrel akadályozza meg, hogy az ily módon megszerzett győzelemből hatékony kormányzás szülessék – legyen a győzelem mértéke bármekkora is. Azok, akik nagyjából sejtik az ország előtt álló tényleges gondokat, most már tudhatják azt is, hogy ha azt akarják látni, hogy elképzeléseikből valamennyi is valóra válik, akkor csak olyan pártra szavazhatnak, amelyik ugyanazt mondja ellenzékben, és teszi kormányon. Ezt a pártot még létre kell hozni.

Olyan pártnak kell megszületnie, amelyik helyreállítja a jogállamot, amelyik képes azokra a szerkezeti átalakításokra, melyeket kormányok sora elmulasztott megtenni, amelyik kapitalista piacgazdaságot hirdet, amelyik megszünteti a politika és gazdaság bűnös összefonódását, amelyik elkötelezetten uniópárti, amelyik felhagy a demagóg retorikával és felelőtlen ígérgetéssel. Azoknak kell majd e párt élén állnia, akik megszemélyesíthetik a valódi nemzeti egységet a korszerű, nyugatias jövőt várók számára. Olyan pártnak kell állnia a politikai térkép közepén, amelyik az Orbán-rendszert leváltani akarók számára kínál alternatívát.

Mondanivalóm nem szól azokhoz, akik a kapitalizmus meghaladásában gondolkodnak. Az utópisztikus szocializmus tanainak elkötelezettjei, a (már nem létező) munkásosztály képviselői, a kizsákmányolás elleni küzdelem zászlóvivői természetesen szövetségesei a demokráciáért harcolóknak, de nincs közös platform velük az eljövendő jó kormányzás feltételeinek megteremtésében. Természetszerűleg kizártnak tartok bármilyen együttműködést a társadalmi bizalmi válságot okozó Fidesznek a végsőkig kitartó képviselőivel is.

Az új párt a választásokat követően akkor léphet koalícióra a demokratikus baloldallal és az LMP-vel, ha a kormányzás legfontosabb alapelveiben nem kell engedményt tennie. Ellenkező esetben pedig minden segítséget meg kell adnia ellenzékben is a Fidesz kormányzás romjainak eltakarításához a baloldali kormány számára.

Két év van még hátra a választásig, korai még a választási együttműködési lehetőségeket kutatni. Az ellenzéki együttműködés az, ami most időszerű, amelyben minden demokratikus ellenzéki erőnek ott a helye. Az ellenzéki kerekasztal mellett pedig egyelőre legalább két szék üres, hiszen senki nincs még felhatalmazva a konzervatív demokraták és a liberálisok képviseletére, de jó észben tartani, hogy jönni fognak.

Ha a választást a bal- és a jobboldal harcává redukáljuk, egyetlen közös cél meghirdetésével (ami természetesen Orbán leváltása), akkor nagyon kétesélyessé tesszük az eredményt, de győzelem esetén is újratermeljük a kettéosztott ország lidérces zaklatottságát. Rendkívül bizonytalanná válik egy valóban jó kormányzás megkezdése, ismét meghatározó marad a szocialista párti dominancia.

Nem zárom ki, hogy lehetséges a háború megnyerése egy nagy baloldali összefogással, de meggyőződésem, hogy a békét csak középről lehet teremteni.