Nem éppen meglepő, de azért számomra kissé váratlan jelenség ütötte föl a fejét: kádárkorszak-nosztalgia a rendszerváltáskor vagy az az után születettek körében.

Mert az, hogy az idősebb, de ötvenhatot felnőttként nem ismerő generációhoz tartozók, azaz a derékhad rajong az egykorvolt dicsőség és boldog békeidők iránt, köztapasztalat. Szembesülve ezzel, 1996-ban az okot így írtam le, s ma is így gondolom: „S hogy miért szerették? Természetesen ennek megvoltak a lehető legmateriálisabb okai is, de ezek voltak talán a legkevésbé fontosak. A javak bősége nem annyira fontos, mint a javak bőségének az ideája. Nem a kocsi volt az igazán fontos, hanem az általa nyújtott szabadság. Hogy utazhattak. Hogy találkozhattak. Hogy lenézhették azokat, akiknek nincsen. Hogy büszkék lehettek. Paradox és sötét az igazság: hosszú-hosszú idő óta először érezhette a magyar ember azt, hogy jó magyarnak lenni, mert az – szinte szerte a világon – rangot jelent.  (…) Ó, nagyon szeretetreméltó volt a Kádár-rendszer (…) Ha pedig nagyon mélyre kellett nyúlniok, mert például a külföldi vendég erre is rákérdezett, akkor bevallották: szabadságszerető nép vagyunk, valójában, lelkünk mélyén, s persze hogy a szabadságért élünk-halunk, hát erről szólt 1956, amit ti rontottatok el, ott nyugaton (…).”[A nagy megalkuvás, Magyar Narancs, 1996. november 24.]

Szóval ez eddig is világos volt, csakúgy, mint ennek legsúlyosabb következménye: hogy e generáció és eme érzület nélkül soha, senki itt választást nyerni nem tudott.

Ami azonban mégis valamelyest meghökkentő, az az, hogy ennek a generációnak a gyermekei is, ahelyett, hogy megkérdőjeleznék szüleik rajongását, maguk is egyre többen osztozni kezdenek benne. Vissza a nagyipart, vissza a háztájit, vissza az állami iskolát, vissza a járásokat, vissza az egybankot; vissza a fegyelmet, a rendet, a biztonságot, a koporsóig való állami törődést; vissza a házmestert, az úszómestert, a kispostát, a sarki boltot, a hetipiacot; vissza a régi focit, a régi tantervet, a régi munkaerőpiacot, s lehetőleg a komplett KGST-t is, amely megvett mindent, amit csak gyártottunk, s ami, természetesen, föltétlenül jobb volt, mint a mai szar.

Mondom, nem a nosztalgia az érdekes, hanem a gyermekek föltétlen behódolása szüleik emlékei előtt. S persze hogy lehet vitatkozni ezen vagy azon, eszembe sem jut olyan ostobaságot állítani, hogy a régi mind rossz, az új mind jó; amúgyis konzervatív vagyok, ami azt jelenti, hogy egyrészt szeretem, ami bevált, mert bevált, másrészt semmi bajom az újakkal csak azért, mert azok újak. Kifogásolni éppen a múlt és a jövő morális és elvi szembeállítását szoktam. Szóval nem részletek az érdekesek, hanem az egész, így, együtt.

S erre mégis azt kell mondanom, hogy ezt az egészet, így, együtt, nem. S azért nem, mert volt egyszer 1988.

S ez az esztendő egyetlen dologgá sűríthető: a kádárizmus gyökeres, határozott és vidám elutasítására.

A konzervatív nem szereti a forradalmat: közhely. De ismeri a belátás és ráébredés élményét; helyesli a megtérés és a megtisztulás emberi cselekedetét. Volt, aki megtért, mások megtisztultak, ismét mások újjászülettek. Lemosták magukról a rendszert. S ha az ember valamit igazán lemosott magáról, akkor abban ismét elmerülni iszonyatosabb, mint bármi más, ami megtörténhet vele. Péter apostol második levele idézi az ókori közmondást, elég naturalisztikus, de evangéliumi: „Visszatért a kutya a hányadékához (2:22).” Canis reversus ad suum vomitum. A visszaeső állapota egészen kilátástalan.

Mit mostunk le magunkról, ott, a márciusi, júniusi, októberi tüntetéseken? A román meg az osztrák követség előtt? Az erdélyi menekültek bújtatásakor, a zöld könyvben lapozgató román határőrrel szembenézve, hátizsákban a gyógyszerekkel, zsebben a holland atyafiak guldenjeivel? A Jurta Színházban? Balatonszárszón? A Rakpart Klubban? Amit Petőfi egyetlen szóban összefoglalt: a gyalázatot.

1957 gyalázatát. A megalkuvás, a féligazságok, a cinkosság, a hofizmus, a koltayizmus álszellemes és giccses otthonosságát. A feneketlen, kurtapolgári önhittséget. A vakságot és a nyers hülyeséget. A koszt, a szennyes Dunát és Balatont, a szürkülő és ritkuló erdőket. A perverz, idegenek közötti intimitást parancsoló protekciót és hálapénzt. Az össznépi tolvajlást. A néphadsereg hazug esküjét. A mosdatlan, káromkodó szájat. A szovjet mintájú társadalmi öngyilkosságot, alkohollal és abortusszal. A magyar mintájú öngyilkosságot, a Seduxennel önmagát munkaképessé kábító, majd ebbe a kilencvenes évek közepére belerokkanó tömegeket. Az 1968-ban aljasul fölszámolt prágai tavaszt, az 1981-ben lélekben elárult Lengyelországot. A fölkockázott falvakat, a nagyvárosi semmitevésbe, eltartottságba és tévézésbe kergetett, képzetlen vidéket. S azt a miazmás, fojtó, nyomasztó, háborús légkört, amelyet még Örkény sem tudott teljesen leírni, mert ehhez egy Karl Kraus kellett volna.

Őrzök egy régi füzetet 1981 április-májusából. Néhány hétig valamiféle naplót vezettem benne tizennégy évesen, elsős gimisként, ügyetlen, csapongó, de őszinte mondatokkal. Szorongás, Lengyelország, katasztrófa, háború, szabadsághiány, szájzár, nyomor, kilátástalanság, az emigrálás gondolata: ezek vannak benne. Mindaz a gyalázat, amelyet 1988-ban, mint 1848-ban is, le lehetett mosni.

De kevesen vagyunk. Mert az történt, hogy ’88-ra jött ’89, s ami előtte volt, azt nagyrészt elfelejtették. 1989-et akkor a  nemzetközi eufóriában annus mirabilisnek nevezték, de Magyarországon az már az annus oblivionis volt. Ahogy a már idézett 1996-os írásomban fogalmaztam: „1989-ben nem történt más, mint hogy megkötötték az Igazi, a Nagy Kompromisszumot. Ráadásul azok kötötték meg, akik ma elsikkasztásról, elvetélt átalakulásról filippikáznak vagy éppen csöndben, de keserűen és a hangos siránkozókkal egyetértőleg hallgatnak, politikusok és úgynevezett egyszerű emberek egyaránt. (…). 1988 március 15-én ott meneteltem a Bajcsy-Zsilinszky úton, majd az Alkotmány utcán, sokezres tömegben. A Szabadság ege alatt. 1989 március 15-e ünnepségei már nem érdekeltek. A Nagy Megalkuvás Szelleme lebegett fölöttük, bár a jelképes értelmek és szimbólumok, a fölszabadulás hivatalos ceremóniái és beszédei rózsaszínű (igenis, rózsaszínű) ködbe burkolták Őt. 1989 megfojtotta 1988-at.”

Alkalmasint túl keményen ítélkeztem. Valamilyen megoldást muszáj volt találni a hatalom leváltására, s a zártajtós, nyári vakációs tárgyalások eredménye, hasonlóan az 1848-as áprilisi törvényekhez, önmagában impozánsnak mondható. S az a tény, hogy a kommunista blokk első teljesen szabad demokratikus döntése az 1989-es magyar népszavazás volt, fontos és tiszteletreméltó eredmény, amire az akkori SZDSZ és FIDESZ büszke lehetett. De az, hogy ma ilyen elemi erővel térhet vissza a gyalázat kora iránti vágy, mégis csak arra utal, hogy a megtisztulás esztendejét elfelejtették, megtagadták, a forrást elhagyták és ma már csak nagyon kevesek emlékezetében él tovább.

Én újra megtagadom a kádárizmust és egész örökségét, már nem vidáman, de határozottan és alkuképtelenül. Akkor is, ha a baloldalról integet, de akkor is, ha a jobboldalról. Ma jobboldali fiatalok bólogatnak a regisztrációt hallva, én viszont tudom, hogy ha 1989 novemberében ilyen előírás van érvényben, úgy bukta volna el az akkori Fidesz (is) a népszavazást, s vele együtt az MSZP sarokba szorítását, mint a szél. Nem, 1988 nélkül nem lett volna 1989. Úgyhogy a fene se fog regisztrálni. Egyszerűen nem bírnám magam rávenni: ha csak rágondolok, émelygés fog el. Jellegzetesen nyolcvankilences ötlet, rövidtávra szóló, zárt ajtók mögött kimódolt szuflérecept. Nem veszi be a gyomrom. Maradok nyolcvannyolcnál, ha kell, egyedül.