Az írásművet Pozsonyi Ádám követte el.

Pozsonyi „Bucó” Ádám élete és munkássága sajnos nincs megfelelően értelmezve és tárgyalva a mainstream kultúrdiskurzusban, aminek csak részben lehet az a magyarázata, hogy Pozsonyi munkássága nem üti meg azt a szintet, amellyel ide be lehet kerülni, és az is csak gyatra magyarázat, hogy a szerző fiatalos lendülete meglehetősen megkopott a kilencvenes évek érkezésével, hogy ne is beszéljünk az azóta eltelt időről. Nem. Arról van szó, hogy a kultúrpolitika nem hajlandó tudomást venni róla, mert nem liberális, de még csak nem is baloldali, márpedig Magyarországon a jobboldali gondolkodókat következetesen elnyomják, elhallgatják, elég csak Stefka Istvánra gondolnunk, de igazán kifinomult olvasóm gondolhat L. Simon Lászlóra is.

Mivel nem csak szeretett hazánkat, de a világot is a karvalytőke igazgatja, ez az értékrend automatikusan érvényesül mindenhol, és Esterházy Pétert lefordítják franciára, Pozsonyi Ádámot pedig nem, ami tulajdonképpen nekem is fáj, mivel számtalan szórakoztató következménye lenne, akárcsak az angol vagy finn változatnak.

Az önmagát beteges következetességgel nemzetinek nevező oldal képtelen megbékélni azzal a ténnyel, hogy a kultúra mellett dilettánsok közreműködésével létrehozott – ún. – nemzeti kultúra csupán szórakoztató önámítás, mivel kizárólag azoknak nyújt játszóteret és sikerélményt, akik kevesek voltak a kultúrához, akik képtelenek lennének érvényesülni nagypályán, ezért aztán létrehoztak maguknak egy zárt kultúrgettót, ahol kitüntetik egymást, díjakat osztanak, veregetik egymás vállát, és ha hatalomra kerülnek, azonnal megpróbálják suttyó értékrendjüket ráerőltetni az országra, hogy aztán az elkerülhetetlen választási vereség után helyreálljon a rend, és megint a kultúrát nevezze kultúrának egy ideig. Nem arról van szó tehát, amit ezek a szerencsétlenek próbálnak szerény eszközeikkel állítani, hogy amikor az operett-konzervatív tábor uralkodik, jogosan nyeri a Miss Hungary (rovásírással) címet Szaniszló Ferenc, hiszen a bal-liberálisok alatt Kiszel Tünde bitorolta ezt a címet, hanem egyértelműen kibontakozik a ciklusok váltakozásán végigtekintve, hogy itt vagy kultúra volt vagy nemzeti kultúra, ahol a „nemzeti” egyértelműen fosztóképzőként viselkedik.

Jogosan védekezhetnének azzal, hogy Kádár regnálása alatt képtelenség volt ápolni, fejleszteni a konzervatív művészetet, a konzervatív irodalmat és a konzervatív oboázást, de mivel semmi közük sincs a konzervativizmushoz, duzzogva kineveznek valakit írónak, aztán tolonganak a sírja körül, hátha attól tényleg íróvá változik. Nem fog, de nem is érdekel.

A nagyobb gond – az ő szempontjukból –, hogy nem csak engem nem érdekel, de az igyekvő kultúrateremtőket sem, mert lehet ugyan színházat adni a reformnyilasoknak, csak aztán rohadtul kongani fog az ürességtől, mert a Gój Motorosok nincsenek elegen a megtöltéséhez, meg azért mégsem várható el tőlük, hogy minden áldott este ott üljenek, elvégre olajat is kell cserélni valamikor, hogy most a téli gumikról ne is beszéljek.

Ezért is kell a jobboldalnak egy párhuzamos univerzum, ahol – védve a valóság szelétől – eljátszogathatnak, írogathatnak egymásnak (vállveregetés, díjak, kitüntetések), mert bármilyen hazai vagy nemzetközi összehasonlításban azonnal lebuknának, lebőgnének, hiszen alkotásaiknak, gondolataiknak csak egymás között van értéke, értelme.

Azonban itt egy picit mégis másról van szó: Pozsonyi Ádám, az egykori punk igazából médiahack. Műfaja a radikális nemzeti paródia, a végletekig vitt jobboldaliság, illetve az abszurd konzervativizmus. Annak a tesztje, hogy a jobboldal mennyit hajlandó még véresen komolyan venni. Szerintem ő lepődött meg a legjobban, amikor a nemzeti giccsmédia munkatársai valódiként kezelték a hülyéskedését, és teret engedtek megnyilvánulásainak felületeiken.

Ezt a valódi világban, ahol újságírók írják a cikkeket, és szerkesztők szerkesztik azokat, nem tehetné meg. Ám itt nemcsak, hogy megteheti, és nem csupán arról van szó, hogy van olyan lap, amelyik közli ún. írásait, hanem a kultúráért is felelős miniszter tünteti ki ennek az újságnak a tulajdonosát, főszerkesztőjét és vezető publicistáját.

Innentől nyugodtan tekinthetjük úgy, hogy Pozsonyi Ádám szösszenetei a magyar kormány álláspontját képezik, és a „negyedvonalbeli Osvátok, Kassákok, illetve a Nádas Péterekről” szóló értekezés a kultúrpolitika kiindulási alapját jelenti. Pozsonyi Ádám pedig, aki szemlátomást beleragadt ebbe a szerepbe az államilag finanszírozott polgárpukkasztás, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének Dinamit együttese.

Azt viszont, hogy Wahorn András hogyan került baloldali, liberális festőművészek közé Bucó fejében, feltétlenül magyarázza el nekem valaki, ha éppen ráér.