"Mert növeli, ki elfödi a bajt"

Még a látszatát is kerülni szeretném annak, hogy Bayer Zsolt magyar hírlapos pogromvázlata ihletett volna erre az írásra. Idézni sem vagyok hajlandó a kérdéses műből. Tény azonban, hogy a magyar közbeszéd neuralgikus pontja a cigányság társadalmi helyzete, az általános gyanakvás és idegenkedés. Ennek kapcsán legyűrhetetlen makacssággal bukkannak fel újra és újra fajelméleti jellegű kérdések: mennyiben oka antiszociális, agresszív, törzsi jellegű viselkedésüknek (már amelyikükre ez jellemző, és ne finomkodjunk: vannak köztük bőven) cigány származásuk, és mennyiben a modern világtól elzárt, primitív társadalmi körülményeik, amelyekért csak részben tehetőek felelőssé? És egyáltalán, mennyire új keletűek ezek a problémák, mikor mérgesedett el ennyire a helyzet? Mennyi ideje fortyognak ezek az indulatok a politikai korrektség féligáteresztő hártyája alatt?

Nemrég került kezembe egy néhány évtizede íródott szociográfia, mely a cigányság korabeli állapotait mutatja be. Nem a vándorcigányok életét, hanem a gazdaságok szélén megtelepedett, putriban élő cigányok mindennapjait. Döbbenetes, hogy az akkor leírtak mennyire helytállóak a mai napig. Az összes negatív sztereotípiát húsba vágó érzékletességgel vonultatja fel a szerző, aki maga is egy nyomortelepről származik. A romantikától mentes, kendőzetlenül naturalista történetekben élesen tükröződik minden, amit a többségi társadalom a mai napig gondol és panaszol erről a néprétegről. Mivel igen tanulságos szövegekről van szó, kiszemeztem párat a legaktuálisabbak közül.

Természetesen azt is meg fogom mondani, hogy kitől származnak az idézetek, de egyelőre nem szeretném, ha a szerző személye kerülne előtérbe mondanivalója helyett. A szabadelvű olvasók figyelmét azonban fel kell hívnom arra, hogy amikor ezek a szövegek íródtak, a politikai korrektség, és a kirekesztés elleni harc még az USA-ban is ismeretlen fogalmak voltak, nemhogy idehaza. Ezért most őket intem türelemre a kíméletlen őszinteséggel szemben.

Kezdjük talán az egymás közt használt nyelvezettel, amely már akkor sem volt éppen kifinomult:

„A cigányok keresetlen érintkezésének hangja döbbenettel tölti el az idegent. A lelkük mélyén ezek a békés és alázatos népek a hízelgést és a jókívánságokat is vaskos átkozódással fejezik ki. … Sokáig azzal vigasztaltam magam, hogy mindez a nyelv romlása, nem a léleké. … Hogy a cigányasszony, amikor az odaillő, halk ejnye helyett gyermekére azt üvölti, hogy fusson ki a szemed, vagy a francok egyék ki a beleidet … s minden szavuk, minden mondatuk káromkodással vegyül … reggeltől estig a legválogatottabb kínhalált imádkozzák egymás fejére.”

De az agresszió már akkor sem merült ki a puszta verbalitásban. Az alább következő részekből kitűnik, hogy Marian Cozma vagy Sávoly Gergő akkoriban sem lettek volna nagyobb biztonságban, mint manapság sőt:

„A cigánysor hangulatát az átkok és verekedések pezsdítik… a környéken is sokat verekedtek. Tolnában … a német falvakban csend van és béke. Verekedni a szegények szoktak, azaz a cigányok.

Az ozorai búcsúk… a vérontásnak hagyományos ünnepei voltak. A legények, akik közt évközben személyes érintkezés, vagy pletyka révén évközben valami ellentét támadt… összegyűltek és rövid bemutatkozás után agyonverték egymást… másszor egy asszonynak betörték a fejét, de nem az törte be, akivel verekedett, hanem egy harmadik… aki véletlenül arra járt, és fejbe rúgta a már amúgy is földön fekvő áldozatot”

Mi több, a hétköznapi verekedésnek a késelés is szerves része volt. Azzal a különbséggel, hogy akinek nem volt bicskája, előszeretettel használta helyette a járomszeget:

„… A verekedés egy pillanat alatt elterjedt, mint az olajtűz. Talán épp azért ért véget, egy pillanat alatt hevét is kiadta… az eseményekről már csak egy egy földön fetrengő test, s azon egy vérköpő seb tanúskodott.”

A cigányoknak, a társadalom békéjéért őrző hivatalos hatóságokkal szembeni viselkedésük sem sokat változott:

„… a verekedésbe csendőrök csak a vége felé szoktak beavatkozni. Ha előbb jelentek meg, a küzdők egy pillanat alatt összebékültek, sőt szövetségre léptek az új ellenfél ellen.”

Máshol így ír a törvény kiérkező őreiről:

„a késszúrásnak természetesen sosem akadt vállalója. Akkor már újra állt az összetartás, keményebb, mint azelőtt.”

Az „Alkalmak a vigaszságra” című fejezetet a következőképp zárja az író:

„Pünkösd szombatján… megkezdődött a tánc. Addig tartott, amíg össze nem verekedtek.”

De nem jártak a cigánysoron élők elődei más úton az állatiasnak mondott gyereknevelés tekintetében sem:

„Az asszonyok nyalták-falták a gyermekeiket, aztán váratlanul akkorát vágtak rájuk… hogy az ember azt várta: na ez se mozdul egyhamar. Gyakran nem is mozdult. Az anya ilyenkor hangos üvöltéssel kapta karjába gyermekét, kétségbeesetten szaladgál föl-alá vele, néha egyenesen a faluba, hogy helyreigazíttassa a csontját. … Higgadt ésszel, javító szándékkal egy anya se verte a gyerekét. Sőt, védte, vakon minden körülmények között. ... A játék közben eldöngölt csemetének anyja kifent körömmel indult elégtételt venni, akkor is, ha a hibát nyilvánvalóan az ő gyermeke követte el.”

Gyakran olvasni, hallani milyen felháborító, (és valóban az) ahogy a cigányok a segély átvételének napján beosztás helyett azonnal dőzsölni kezdenek, és napok alatt felélik az egész havi pénzüket. Az alábbiakból világosan látszik, hogy ezt a jelenséget sem a modern szociális ellátórendszer hozta magával:

„Igaz, Szerentsésékkel kapcsolatban volt alapja az… értelmiség által oly gyakran hangoztatott vádnak, hogy a cigányok nem tudnak gazdálkodni. Ilyentájban (negyedéves elszámoláskor) éjjel nappal folyt a sütés-főzés. …Csak úgy pattogott a zsír! … Majd egy hétig palacsintát ettünk (mert egyébként káposztatorzsát ettek, vagy azt, amit a földekről loptak). Így élt akkor a többi család is.

A lakodalmak mindig tékozlóan gazdagok voltak. A…kölcsönkért hosszú babszemező asztalokon vastagon folyt a bor és a zsír… a két násztárs családjának egész évi élelmét fölzabálták. Egy… család asszonyainak anyám lelkére akart beszélni, hogy a lakodalmi pazarlás helyett inkább valami bútort, vagy egypár malacot juttassanak a fiataloknak. Nem hívtak meg minket a lakodalomra, s esztendőkig tartó harag lett a tanács következménye.”

Ennyi idézet elég is annak illusztrálására, hogy mennyire nem új keletűek a cigányság problémái. A mi problémáink. Ha felkeltettem az olvasó érdeklődését, olvassa el a könyvet, melyből a fenti idézeteket ollóztam. A mű 1936-ban látott először napvilágot, és azóta is számos kiadást ért meg. Ma is megvásárolható minden könyvesboltban. A kötelező olvasmányok közt tessenek keresni! Ugyanis, amint arra a szemfüles olvasó talán már korábban rájöhetett, csúnyán átvertem. A fenti idézetek egyáltalán nem cigányokról szólnak. Hanem a vidéki cselédségről, a többségi társadalom elől a nagybirtokok mélyre szemérmesen elzárt, reménytelenül tengődő agrárproletariátusról, a Puszták népéről, ahogy Illyés Gyula nevezi őket – az övéit. Bayer úrnak is kifejezetten hasznos élmény volna megismerkedni a művel, és akkor esetleg nem keverné Babitsot Illyéssel.

És, hogy milyen a fent leírt társadalmi közegnek az etnikai összetétele?

„… a pusztákon én majd mindenütt színmagyarokat találtam, a Dunántúl nemzetiségi vidékein is.”

Az idézett szövegeken semmit sem változtattam, épp csak a „cseléd” szót cseréltem „cigányra”. Aki nem hisz nekem, emelje le a kötetet a legközelebbi könyvtár polcáról. Az ott leírt jelenségek nem hasonlítanak a mélyszegénységben élő cigányság viselkedésére, hanem teljesen azonosak vele. Márpedig napnál világosabb, hogy a két csoport közt sem földrajzi, sem időbeli, genetikai vagy kultúraantropológiai összefüggés nincs. Összefüggést kizárólag a többségi társadalomtól való fizikai elzártságuk, iskolázatlanságuk, kilátástalan életkörülményeik és merőben hibás szocializációjuk jelentenek. (Ez a behelyettesíthetőség egyébként már Révész Sándornak is feltűnt, aki a Népszabadságban írt korábban erről.)

Van, aki most azzal az ellenvetéssel élne, hogy igen ám, de ezek az emberek legalább dolgoztak, nem pedig az államon élősködtek. Ez azonban – amint a könyvben leírtak továbbgondolásából kitűnik – látszat csupán. Ha ugyanis nem felügyelték éppen őket, részben azonnal leállt a munka, részben azonnal elloptak mindent, ami a kezük ügyébe került. Világos, hogy ha a felügyelők maguk felgyűrik az ingujjat, és tisztességgel nekiláttak volna a munkának – állapítja meg Illyés – többre jutottak volna, mint az általuk lovaglóostorral koordinált cselédség. Másrészt az arisztokrácia nemcsak saját vagyonáért volt felelős, hanem az ország társadalmi békéjéért is. Ez volt az oka annak, hogy bár a technikai feltételek rendelkezésre álltak, mégsem létesítettek olyan gépesített gazdaságokat, amelyek néhány mérnökkel és szakmunkással olcsón termelhettek volna. Inkább a középkori megoldásnál maradtak, hogy lekössék ezt a sokmilliós éhező tömeget. Különös és kegyetlen, de nem feltétlenül olcsóbb módja volt ez a társadalom egyben tartásának.

Van még egy további, az elmúlt évszázadon átnyúló, groteszk kapocs is e két csoport között. Ha ugyanis az olvasó felkeres néhány régi, romlásnak indult uradalmat (pl. Keszthelyen a régi lovarda mögött), a sokszor az összeomlás szélén álló kastély melletti, régi cselédsorokon most cigányokkal találkozik. Persze, tudom én, hogy az azonosságok mellett a különbségeket is napestig lehetne sorolni. Sántít ez is, mint minden analógia. De mégis kiválóan példázza, hogy a nyomor nem új és eredendően nem jellegzetesen cigány problémája a magyar társadalomnak. Nem újdonság a nyomor által kitermelt deviancia sem.

Hogy mindebből mi következik? Miért tudnám én jobban, mint annakidején Illyés Gyula, aki így zárja művét:

Látom a baj nagyságát, előre látom következményeit is. Egy nép élete forog kockán. Mi az orvosság? Az olvasóra is tartozik annyira, mint az íróra… Akik a „megoldás nélküli” könyvet csonkának érzik és folytatást várnak – folytatást várok azoktól én is. Nekik ajánlom munkámat.

Vége