szerző:
hvg.hu
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

A rendszerváltás utáni első kormányfő húsz éve ezen a napon hunyt el. Összeállításunkban személyes emlék és távolságtartó összegzés egyaránt helyet kapott. Megszólal egykori barát és ellenfél egyaránt.

Nem ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelyik onnan emlékszik Antall József halálára, hogy amiatt szakították meg a Kacsameséket. Antall halálakor Deutsch Tamás kampányfőnöke voltam, és érettségi előtt álltam. Azt azóta már letettem. Állítólag Deutsch is.

Azonban nem ez az egyetlen különbség az akkori helyzet és a mostani között. Mai fejjel visszaemlékezve egy teljesen más ország képe rémlik föl. Nem volt még internet, nem terjedt el a bankkártya és a mobiltelefon, nem voltak kereskedelmi tévék, nem voltunk még tagjai az uniónak, ami azt illeti Európai Unió sem volt még a mai formájában: alig egy hónapja volt hatályos a maastrichti szerződés, nem lépett életbe még a schengeni egyezmény, nem volt még euró, volt viszont valutakeret, összeomlott nehézipar, tetőfokára hágó privatizáció, és sok minden más. Ebben a letűnt korban képviselt egy még régebbi világot Antall József.

Az igazság persze az, hogy bármennyire is nagynak tetszik a változás, amely az elmúlt húsz évben bekövetkezett, az ország többet változott 1989/90 és 1993 között, mint az azt követő két évtizedben. Ebben a szüntelenül változó időszakban kellett megállnia helyét Antallnak a maga ideáival, ízlésével, információs készletével. Azt hiszem, Antall nem értette ezt a folyamatosan átalakuló kort, és a kor nem értette őt. Gondoljunk bármit miniszterelnöki teljesítményéről, abban ma már nagyjából egyetértés van, hogy a néhai miniszterelnököt túltámadták, az akkori csatározások hevessége aligha volt indokolt. A jelen küzdelmeiről viszont semmit nem árul el, hogy ki állt ’93-ban az egyik, s ki a másik oldalon.

A Fidesz például légüres térben. Már Antall halála előtt megkezdődött az a lelki folyamat, melynek során a fideszesek szép lassan megkedvelték az addig gúnyolt, lenézett MDF-et, és viharos gyorsasággal utálták meg a szabad demokratákat és értelmiségi körüket. Nem volt ez kiszámított, hideg fejjel megtervezett területfoglalás, az elárvult jobboldali szavazókra való rástartolás, a Fidesz kritikusai mégis az eredendő árulást, a köpönyegforgatást látják ma is ebben a fordulatban. Noha a párt az antalli, a néhai miniszterelnök tisztikara által vezetett Demokrata Fórumhoz közeledett, és a jobboldalra való befogadást éppen azok ellenezték a leghevesebben – Torgyán József, Csurka István, az MDF MIÉP-et is újra integrálni akaró talpasai – akik Antall ellenfelei voltak.

Erről mintha a kormány szimpatizánsai és kiszolgálói is hajlamosak lennének megfeledkezni. A protokollesemények üres szónoklatai és a kormánysajtó visszaemlékezései (amelyek az évforduló alkalmából ismételten kimutatják majd Antall József és Orbán Viktor egylényegűségét), tartalmi dolgokról nemigen szólnak. Márpedig a miniszterelnök – ezt bírálói is elismerik – több mindenben megingathatatlan volt. Szilárd volt euroatlanti elkötelezettsége vagy a közjog iránti föltétlen tisztelete. Csupa olyasmi, amelyet a Nemzeti Együttműködés Rendszere sokra nem becsül, nem véletlen, hogy a rendszerváltást kutató intézet élére a preantalli, Antallt ma is megvető Bíró Zoltán került. Az antiantallista antallizmus legalább annyira hiteltelen, mint az antalli örökségről való ellenzéki papolás, amelyik nem emlékezik meg az akkori ellenzék szerepéről.

Az évforduló természetesen nem alkalmas arra, hogy az emlékezetmanipulációban rendet vágjunk. Nem is volt célunk. Az alábbiakban emlékfoszlányokat osztunk meg. A visszaemlékezők közt van, aki híve volt a miniszterelnöknek, és van, aki engesztelhetetlen kritikusa; van, aki nagyon közel állt hozzá, és van, aki nagyon távol. A többféle nézőpont nem mutat mást, minthogy az egyoldalú propagandamemoárokkal ellentétben az emlékezés is lehet sokoldalú.

Hont András

 

Roszik Gábor

1989 nyarán – egy képviselői visszahívás eredményeként megtartott időközi választáson – első ellenzékiként került be a parlamentbe. 1990–94 között az MDF országgyűlési képviselője.1995 óta pártonkívüli.

 

Pár napja Gödöllőn Antall József emléktáblát avattak, és egy kis teret neveztek el róla. Ott volt Antall özvegye, egyik fia és Mádl Dalma is. Én nem voltam ott, ugyanis erről az örvendetes eseményről csak a helyi újságból értesültem. Az események fő szervezője – a gödöllői polgármester –, a jeles alkalomból úgy nyilatkozott, hogy nagyon jó kapcsolata volt Antall Józseffel.

Szerintem életükben egyszer találkoztak, mikor 1993-ban a cserkész világtalálkozó 60 éves évfordulójára Gödöllőre invitáltam a miniszterelnököt. A találkozó nem hagyhatott mély nyomokat az említett polgármesterben, mert tevékenysége aligha felel meg Antall József gondolkodásának, mentalitásának,  demokratikus felfogásának, a másképp gondolkodók felé megnyilvánuló toleranciájának. Meggyőződésem, hogy ilyen emléktábla avatásra maga Antall József sem jött volna el...

Én viszont őrzöm emlékeimet. 1990-től 1993-ig voltam az MDF országos elnökségének tagja. Ekkor hetente találkoztam Antall Józseffel, ezekről az alkalmakról már több könyvben is írtam. Számomra azonban a legemlékezetesebb történet mégsem a belpolitikához kapcsolódik, kicsit nagyképűen úgy szoktam mesélni, hogy "engem Margaret Thatcher miniszterelnök asszonynak Antall József mutatott be...".

1990 októberében az angliai Bornemouthban volt a Konzervatív Párt éves nagygyűlése. Erre Margaret Thatchertől meghívást kaptam, amit természetesen el is fogadtam. Az utazás előtt pár héttel felhívott Antall József, hogy tudomást szerzett róla, hogy én is megyek a gyűlésre, ahova őt is meghívták, és felajánlotta, hogy menjek vele a rendelkezésre álló kormánygéppel. Ennek persze nagyon örültem. A kis repülőgépen a személyzeten kívül négyen utaztunk, Antall József, Surján László, Antall titkára Forrai István, és én. Nagyon kedélyes volt az utazás, a minioszterelnök egyfolytában történeteket mesélt, például arról, amikor pár hónappal korábban mint a Varsói Szerződés soros elnöke – micsoda fricska, mondta –, ő tett javaslatot Gorbacsovnak a Varsói Szerződés feloszlatására. A döbbent Gorbacsov, néhány perces gondolkodás után azt mondta az előterjesztésre: Da. Így lett vége a Varsói Szerződésnek. Majd Antall a gép másik oldalán álló katonai priccsszerű ágyra mutatott, és így szólt: „néha szívesen lepihennék, ha ezzel a géppel utazom, de nincs gusztusom ebbe az ágyba feküdni, utoljára Czinege Lajos honvédelmi miniszer feküdt benne”. Magán a nagygyűlésen – amelyen egy Fáklya Kitüntetés nevű elismerést vehettünk át Margaret Thatchertől – azután Antall úgy mutatott be a brit miniszterelnöknek, mint az elmúlt rendszer első szabadon választott ellenzéki parlamenti képviselőjét. Ekkor Margaret Thatcher ezt mondta nekem, amit azóta sem felejtettem el: "Tudja fiatalember, a politika olyan, mint a kábítószer. Abba lehet hagyni, de leszokni nem lehet róla!"

Valószínűleg igaza volt, Antall például haláláig nem tudott leszokni róla. Egyszer egy elnökségi ülésen nagyon fontos lett volna Für Lajos honvédelmi miniszter jelenléte, azonban ő nem jelent meg. Így miniszterelnök úr kérte a titkárságát, hogy kerítsék elő. Egy órán keresztül nem sikerült, s ekkor Antall József a következőket mondta, kellő humorral és iróniával: "Attól rettegek, hogy egyszer az országot fél öt után támadják meg, s a honvédelmi minisztert reggel nyolcig nem tudjuk értesíteni..."

Meggyőződésem, hogy közelmúltunk egyik legnagyobb tragédiája Antall József korai halála, ami, ha nem történik meg, egészen más Magyarországon élnénk.

 

Vágvölgyi B. András

A Magyar Narancs egykori főszerkesztője, a korabeli ellenzéki sajtó meghatározó alakja.

 Csak egyszer beszéltem vele, 1989 nyarán a Parlamentben, béna vicceskedés volt a részéről, nem illene ideidézni most. Akkoriban pont egy feltételezett Antall–Pozsgay-paktum névre keresztelt rémálom tartotta fogságban a liberális elméket, nem is írta alá a Nemzeti Kerekasztal megállapodását sem az SZDSZ, sem a Fidesz. Lengyel módszer, mondtuk, mint az üres vodkásüveg fejjel lefelé fordítása, és az üveg nyakának facsargatása a házibuli egy adott pontján, "az elnök a tiétek, a miniszterelnök a miénk", lejárt lemez. Később ez vezetett a népszavazáshoz is. Pozsgayt, valamint a hozzá csatlakozott MDF-es "népies bolsikat" (Bíró Zoltán és a "bölények") nem kedveltük, de őket Antall sem kedvelte, ki is szorította a vezetésből, amennyire tudta. Azért az egyik bölény, a "körkörös" Für Lajos például később honvédelmi miniszter lett, hogy annál nagyobb szégyen legyen ránézve a Magyar Gárda alapítása ("rajban fölszállni"). Antallnak volt aurája, meg egy csomó csíkos inge, finom nyakkendője, neki elhitte az ember, hogy nem egy harmadikúttal betrippeztetett kósza népfi, aki székelykapukkal kel-fekszik, és buzsáki keresztöltés-mintájú az asszociációs lánca, hanem komoly konzervatív, akinek Maurice Schumann és Konrad Adenauer az eszményképe – a kikezdhetetlen családi pedigréje is megvolt hozzá. A jószándéka is vitathatatlan az esetek többségében.

Ami fogva tartotta, az a magyar történelem.

Pontosabban a történelem oktatása, a magyar történelem oktatásának addikciós szenvedélye. ’90 őszén például Washingtonban voltam, mikor state visit-en járt ott, a Fehér Házban is tanított volna, a jólápolt Déli Gyeptől a később szexuális felhangott kapott Ovális Irodáig, és a Rock Creek Park-i magyar nagyköveti rezidenciáig – az ilyesmi legalábbis mosolyognivaló a külföldi szemlélőnek. Volt egy Forrai nevű stábfőnöke, vagy valami ilyesmi, mondjuk ő félviccesen megfenyegetett a követségi fogadáson, mikor megkerdeztem tőle, hogy minek kellett egy olyan idősotthonba látogatnia Clevelandben, ahol Szálasi-mellszobor is volt a kertben. ("Ez a kormány egy demokratikusan megválasztott kormány, ez a kormány nem vizsgálja azt, hogy ki, mit tart az otthonában. Ezért nem volt még nálad sem házkutatás. Eddig!") Egyszer Jeszenszkyvel csináltam interjút a Narancsba, őt jobban ismertem, még az Ellenzéki Kerekasztal idején voltunk együtt Londonban. Hatalmas gr. Andrássy Gyula portré volt a Bem rakparti irodája falán. "Géza, ő a példakép?" – kérdeztem a külügyminiszter beosztású miniszterelnöki rokont. Sértetten, legalábbis veszélyt sejtve horkantott fel: "Miért?! Csak nem baj?!!" "Nem" – mondtam erre én, "csak össze ne keverd a helyzeted az övével. Ő egy 54 milliós birodalomnak volt a külügyminisztere, amikor Bismarckkal Berlinben lerendezték a Balkán ügyét harminc évre, te meg egy tízmilliós kis országé vagy, és amit azokkal a Kalasnyikovokkal összeidétlenkedtetek Horvátországban, az szánalmas. Plusz kontraproduktív magyar, vajdasági magyar szempontból”.

Hamár a 15 millió! Antall és kormánya nem értette a média korát, iskolamesterként viselkedett, bármikor készen állt egy történelemleckére. Fő bűne, hogy nem a nagykoalíciót (az SZDSZ-szel) választotta 1990-ben, hanem futóbolondokat, úgyis mint "természetes szövetségesek". Fő erénye, hogy alkotmányos demokrata volt, hitt fékekben és ellensúlyokban, ha nem is szerette az ellenzékét, de összeműködött vele. Ha hiú, és a saját történelmi szerepét, a majdani róla alkotott képet folyton mérlegelő politikus is volt, de – és főleg a mából látszik ez összehasonlítva – igazi polgári politikus volt, sőt: hibákkal pettyezett államférfi. Nem véletlen, hogy a liberális hisztéria csak a halála után – mikor jött a Boross úr – szabadult el, hogy választási csalás lesz, és nem adják majd át a hatalmat.

 

Mikor megkaptam a felkérést erre a három bekezdésre, szó esett az 1991. március 15-e utáni kétheti Magyar Narancs címlapjáról, ahol volt egy fotó a Múzeum-kerti anarchista tüntetésről, a transzparensen az vírított, hogy "Fasiszta geci a kormány". Jó ötlet volt-e kitenni? Talán nem, pláne hogy valószínüleg nem is ezt gondolta a szerkesztőségi többség. Dehát Sturm und Drang-os korszakunkat éltük. Hogy ez hozzájárult volna a jobboldal elvadításához? Szerintem nem. A maiak Csurka köpönyegéből bújtak elő, nem Antalléból. Sőt ha megolvassuk a Csurka-nekrológokat, akkor láthatjuk, már Csurkát is visszasírják-visszasírjuk, pedig neki aztán tényleg mindenről ugyanaz jutott az eszébe. Az emlegetett Jeszenszky-interjúban sajtótörténeti esemény is esett, a külügyminiszter ellen-interjút készített velem. Megjelent az is, utána lehet nézni. "Ti nem vagytok komcsik (mármint a Narancs), miért bántjátok mégis annyit a kormányt?" Mert hülyék vagytok, Géza! – valami ilyesmit, ilyen tartalmút válaszoltam, aminek a jelentése: amatőrködtök, ráncolt homlokkal játszátok a politikát – leginkább a bethlengáborosdit –, legszívesebben már most 2030-as történelemkönyvekben olvasgatnátok magatokról, gyakoroljátok a pózt, hogyan üljetek majd a bronzlovon. Hja, szelíd bolondériák, ha a mával komparizálunk. Mert legalább a big picture, és az irány jó volt. Egy hozzám azóta is közelálló magyarnarancsos fotós, azóta operatőr, nemrég a szememre lobbantotta, hogy van nekem "történelmi bűnöm" is. Kedves érdeklődésemre azt a választ adta, hogy a pont húsz év előtti héten kicseréltettem a már kész címlapot, és unalmasan, mint az összes többi lap, Antall Józsefes gyászcímlappal jelent meg a Magyar Narancs. Pedig már be volt készítve egy másik gyászcímlap, hiszen 1993. december 4-én halt meg Frank Vincent Zappa amerikai zenész, Dweezil Zappa, Moon Unit Zappa, Diva Zappa, és Ahmet Zappa apukája.

Mindig is nehéz volt így, és itt: két pogány között.

 

Kajdi József

Az Antall-kabinet kormányhivatalának vezetője.  

Tegnap egy Antall József emlékére rendezett konferencián voltam moderátor. Amikor elvállaltam ezt a feladatot, nem gondoltam, hogy majd az előadókat hallgatva – magamban egyes megjegyzéseket vitatva, illetőleg kiegészítve –, mennyi emlék, esemény idéződik fel bennem, és hogy érzelmileg mennyire felzaklat majd ez az egész.

Azt gondoltam, hogy az a húsz év, amely a néhai miniszterelnök halála óta eltelt, elegendő idő ahhoz, hogy ma már ne érintsen meg, ne zaklasson fel ennyire az, ha róla kell beszélnem. Azt hittem, hogy ennyi idő távlatából, ha nem is teljesen érzelemmentesen, de sokkal inkább távolságtartóan tudok azokra az évekre gondolni, amikor közvetlen munkatársaként jóval több időt töltöttem vele, mint a családommal. Ezt a tényt egyébként később a családja részéről a fiai is keserűen, sőt talán még egy kicsit irigykedve is megjegyezték.

Húsz év elteltével most már megvallhatom (amit később számomra a fiai is megerősítettek), hogy a mi kapcsolatunk jóval több volt, mint egy főnök-beosztotti viszony. Barátság volt, szinte apa-fiúi kötelék. Óriási megtiszteltetésnek tartom azóta is, hogy megtisztelt a bizalmával. Nagyon büszke voltam már akkor is, de még ma is arra, hogy Magyarország iránt teljesített szolgálatát segíthettem. Egy olyan ember felelősségteljes szolgálatát, akit a világhatalmak akkori vezetői „történelemformáló személyiségnek” (Margaret Thacher), „nagy formátumú személyiségnek, európai kitekintésű politikusnak, harcos demokratának, nagy magyar hazafinak és európai polgárnak” (Helmuth Kohl) tartottak.

Nem szégyellem azt sem elismerni, hogy valóban úgy tekintettem rá, mintha az apám lenne, és olyan értelemben az apám is volt, hogy neki – a nagyon sok éjszakai négyszemközti beszélgetésnek – köszönhetem, hogy az addigi életét különösebb értékrendi elkötelezettség nélkül leélő emberből egy határozott értékrenddel rendelkező, tudatos ember vált.

Pár évvel ezelőtt hallottam egyesek kritikáját vele kapcsolatban, mégpedig azt, hogy túlságosan is tisztelte az alkotmányos demokráciát és az Alkotmányt, amelyben – hangzott a megjegyzés – én voltam a fő ludas. Nyilvánvalóan, aki ezt a kritikát – ami, ha belegondolunk, egy normális országban nem is kritikának, hanem sokkal inkább dicséretnek számítana – megfogalmazta, nem ismerte kellően Antall Józsefet, ugyanis őt ilyen területen és ilyen szempontból nem kellett és nem is lehetett befolyásolni. Tudom, furcsán hangzik, de ő született demokrata volt, és a már gyerekkorában megkezdett politikai felkészülése révén elkötelezett híve az alkotmányos demokráciának. Hangsúlyozom, hogy bizonyos szempontból még rám is hízelgő ez a kritika, de alap nélküli, mert szerintem még ebben is sokkal inkább ő volt meghatározó hatással rám, és nem fordítva.

Húsz éve, a halála napján valóban azt éreztem, mintha a legközvetlenebb rokonom távozott volna az élők sorából. Hihetetlen fájdalom, keserűség töltött el amiatt, hogy ez a nagyszerű ember, államférfi nem tudta befejezni, amit elkezdett. Pedig tudatilag a közvetlen környezetében mindenki fel volt már készülve, sőt készítve is a bekövetkező halálára. Életem talán legnehezebb napja volt 1993. december 10., egy pénteki nap, amikor is reggel Boross Péter, akkori belügyminiszter (akadályoztatás esetén a miniszterelnököt helyettesítő kormánytag) a miniszterelnök közvetlen munkatársait, Marinovich Bandit, a kabinet főnökét, Forrai Pistát és Szentgyörgyi Andrást, a kabinet iroda helyettes államtitkárait, valamint engem magához hivatott, és közölte, hogy az orvosok tájékoztatták, hogy a halál sajnos elkerülhetetlen, valószínűleg még azon a hétvégén be fog következni, ezért készüljünk erre fel előre. Volt, akinek a hivatalos nekrológot kellett megírnia, volt, akinek már a jövendő temetést kellett megterveznie, nekem pedig az a feladat jutott, hogy szakmailag készítsem elő a rendkívüli kormányülést, beleértve a szükséges írásos előterjesztések elkészítését is. Senkinek nem kívánom azt az érzést, amit akkor éreztem, amikor le kellett írnom, hogy „miután a miniszterelnök meghalt”, ennek mi az alkotmányos következménye, és mik a teendők ebben a helyzetben.

1993. december 12-én vasárnap sajnos a halál be is következett. Hosszú szenvedés után elment az az ember, aki számomra jóval több volt az ország miniszterelnökénél. Elhunyt az az ember, akinek igazi államférfiúi nagyságát jóval hamarabb felismerték és értékelték külföldön, mint a hazájában. Miután most az Európai Parlamentben dolgozom, a sors igazságszolgáltatásának tartom, hogy e félbemaradt életmű, a csak három és féléves kormányzás ellenére is az Európai Unió valóban történelemformáló politikusként ismerte és ismeri el Antall Józsefet, aminek köszönhetően minden reggel, amikor megyek a munkahelyemre, a nevét olvashatom az Európai Parlament egyik épületszárnyán.

 

Seres László

A hvg.hu munkatársa. A kilencvenes évek elején a Magyar Narancs újságírója és a Népszabadság publicistája.

Antall? Nem szerettem. Aztán sajnáltam. Nem volt jó miniszterelnök, nemigen kormányzott, túl hosszan beszélt, nem láttam az esszenciáját, pedig nagyon is volt neki: Európába, de mindahányan, mondta Csengey, és ő komolyan vette. Az ő környezetében talán az egyetlen, aki komolyan vette. Ma már sajnálom a sajnálatomat, és sajnálom, hogy annyiszor leírtam, hogy "félfeudális". Biztosan félreértettem és félreértettük, mint mindent és mindenkit, amit és akit félre akartam-akartunk érteni. Ma már minden másképp van, mert azóta van mihez-kihez mérni őt. Antallt anno muszáj volt nem szeretni, a kormánya buta volt és arrogáns, senki nem az Antall József nevű embert nézte, csak a művét: az első szabadon választott inkompetenciát, a lélekben 15 milliós iskolatársi-történészi hatalomgyakorlást, a múltba néző tétlenséget, a hülye médiaháborút, a Pálfy G.-híradót, az ügynökborítékos sakkozást, a népiurbánus apákésfiúk felívelő csillagát, Lezsákot és Grezsát, a teret nyerő Csurkát, akivel nem tudott mit kezdeni. Lássuk be. Ma már minden másképp van. Ma már sok jót tudnék írni Antall Józsefről, és sok rosszat a magyar népről. Nyugodjunk békében.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Észak-Macedóniában is megjelent a koronavírus

Észak-Macedóniában is megjelent a koronavírus

Koronavírus: biztosan nem Szöulban lesz a rövidpályás gyorskorcsolya-vb

Koronavírus: biztosan nem Szöulban lesz a rövidpályás gyorskorcsolya-vb

Döntött a bíróság, legális lehet az eutanázia Németországban

Döntött a bíróság, legális lehet az eutanázia Németországban