Azon a nyáron történt mindez, mikor Viktor Urunkat erősen bántani kezdték a keleti szelek. Pedig előtte vagy jó hetven évre zálogba vetette az országot egy atomreaktorért és némi mellékes hitelért cserébe, ám az agyafúrt cár – ki korábban szemének csippentésével is jelezte örök barátságát – nem átallotta azzal vádolni szegény Viktor Urunkat, hogy fegyvert szállít a cár ellen lázadozóknak, így hát itt maradtunk ismét árván, szövetségesek nélkül.

Viktor addigra már az ötödik esztendeje állt a magyarok élén, kik megszokták ezt is, hiszen megszoktak már annyi mindent az elmúlt évtizedekben, évszázadokban. Éltek befelé; strandoltak, vagy fesztiváloztak, ha futotta rá. Esetleg művelték kertjeikben az egykori háztáji helyén a gyepszőnyeget. Legföljebb – ha volt, aki ebben kedvét lelte, és ilyen azért akadt – az egyik magyar acsargott a másikra, vagy sosem látott távoli hatalmakat hibáztatott sorsának kedvezőtlen alakulása miatt. Az nemigen merült föl, hogy saját hiszékenységük és lustaságuk okozója a közviszonyok romlásának, s teremt lehetőséget már jó évtízede szépszavú szélhámosok országlására.

Noha éppen azon a nyáron fejtette ki Viktor Úr azt is, hogy neki senki fia norvég ne parancsolgasson, itt olyan demokrácia lesz, amilyet ő mond. Illiberális. Tetszett ez a szó, hogy illiberális, a híveknek nagyon, bár ugyanúgy nem értették, mint aki mondta. De a magyarok már arról is leszoktak, hogy értelmet keressenek a kijelentésekben. Azon se lepődtek meg, mikor ugyanez idő tájt helyettese, Zsolt kiiktatta a tudományból az evolúciót, mondván, hogy az illogikus, ami ha Zsoltra nézünk, valószínűnek is látszik, de ettől még a sok hülyeség már feszegethette volna a béketűrést.

Ám az oppozíció csak nem akart kifejlődni. A magukat demokratának, baloldalinak nevező csoportok a hatalmas sikerre való tekintettel tavaszi produkciójuk újbóli színrevitelén fáradoztak. Egyeztettek egymással városokban, falvakban, hogy a közelgő helyi választásokon ismételten lehetetlen alakokat és egymást tukmálják fogyatkozó számú követőikre.

Mígnem a nyár derekán az ország harmadik legnagyobb városának, Miskolcnak helyi demokratái egy olyan elöljáró-jelölttel rukkoltak ki, aki régebben, még városi kapitány korában kiadós cigányozással vétette észre magát, ami ellen a magukat demokratának és baloldalinak valló körök akkor hevesen tiltakoztak. A jelölés már csak azért is fölöttébb furán hatott, mert megcsúfolása volt mindannak, amit az ellenzék a megelőző években – Viktor Urunk kormányzásával szembeszegezve – az ország dolgairól szónokolt. Azonban egyből kiviláglott, a legelkötelezettebbeket, a legelszántabbakat – akik többnyire az elkergetett régi vezető, Ferenc pártjában gyülekeztek – nem izgatja, hogy minek a nevében indulnak harcba, csak induljanak már. Aki pedig kifogásokat támaszt, elveket kér számon, vagy más módon okvetetlenkedik, az egységbontó, rosszabb esetben beépített ügynök, pontosan úgy, ahogy Viktorék táborában is szokás az ilyeneket megbélyegezni. Így esett meg, hogy Ferenc pártjának gyűlésén jól elagyabugyáltak egy civil aktivistát, aki a cigányozós jelölt indítása ellen demonstrált, ráadásul a párt szóvivője és közönsége az egyik partnerszervezetet, az Együtt-PM-re keresztelt formációt vádolta provokációval.

Ekkor váratlanul és teljesen érdemtelenül komoly lehetőség nyílt ezelőtt, az Együtt előtt. Karakán és felelősségteljes erő szerepében tetszeleghetett volna, amelyik nem törődik azzal, hogy kettővel több külsős bizottsági helye lesz valamelyik isten háta mögötti helyhatóságban, de biza megmutatja: létezik egy másik lehetőség is a verekedős és sósavazós bácsik kölcsönös gyűlöletére épülő országán túl. Ám a mozgalom reménysége, a Karácsony nevezetű úgy megkívánta a Papcsák Ferenc bátyánk által telefingott polgármesteri széket, hogy tüstént föladta elveit (egy év alatt vagy harmadszor), s tárgyalt faarccal tovább. Hamar nyélbe is ütötték az egyezséget, s büszkén néztek szembe az új kihívásokkal.

Ezen a pontos a baloldal nagy nehezen megtalált főpolgármester-jelöltjét leöntötték egy vödör jeges vízzel egy ló és egy síró gyerek társaságában.

Megkezdte kampányát a miskolci jelölt is, mégpedig a „Miskolc legyen a miskolciaké” mottó jegyében, ami éppenséggel szöges ellentétben állt azzal, amit az ellenzék, s kiváltképp Ferenc pártja még hónapokkal azelőtt is hirdetett. Vagyis, hogy a magyaroknak nem a bezárkózás, az idegennel szembeni védekezés jelenti a kiutat, hanem a nagy európai versenyben való fölkészült részvétel. Az egyszeri magyar tehát itt maradt fejét vakargatva, hogy lehet itt választani ugyan, csak mindegyik boltban ugyanazt adják.

Az ugyanis sokaknak nem tűnt még föl, hogy kormány és ellenzék között stabil érdekszövetség áll fönn, mivelhogy az a sirám, melyet a demokraták lapjai és jeles személyiségei vég nélkül panaszoltak, hogy tudniillik az országban akkora a megfélemlítés, hogy sikeres ember nem vállal közéleti szerepet, nos, az igaz. Csakhogy ha megjelennének újak, korábbi területükön már bizonyított személyek, akkor ők elsőként az ellenzéket söpörnék el. Éppen ezért Viktor Urunk arra mindig ügyelni fog, hogy a már a politikában tengődők számára legyen tér, de arra is, hogy ezen kívül mások ne jelentkezzenek kihívónak; és az ellenzéknek ez nagyon is megfelel.

A másik lehetőség, hogy igenis létezik az a háttérhatalom, amelyről egyes magyarok beszélnek, és ez a titokzatos erő ültette nyakunkra a delikvenseket. A kormányt okulásunkra, az ellenzéket pedig szórakoztatásunkra.