Félreértett közösségi média

Az Arab Tavasz 2011-es eseményei a mai napig tanulsággal szolgálhatnak számunkra, ha a közösségi média társadalmi és politikai hatásait vizsgáljuk. A négy évvel ezelőtti eseményeket most annak apropóján vesszük újra szemügyre, hogy idén júniusban megjelent a Science hasábjain egy, a Facebook kutatói által készített tanulmány (Exposure to ideologically diverse news and opinion on facebook), amelyre igen hevesen reagált a tudományos közösség, és előjött az a kritika, hogy a Facebook inkább a demokrácia rombolójaként azonosítható. Az Arab Tavasz példáján keresztül mi nem ennek az ellenkezőjét szeretnénk bizonyítani; sőt, szerintünk a 2011-es eseménysorozat arra bizonyíték, hogy a közösségi média – és persze maga a technológiai fejlődés is sokszor gyakorol ránk hatást, beleértve a politikához való viszonyunkat –, bizonyos esetekben csak egy eszköz, egy passzív struktúra, amelyet a felhasználók és az általuk generált tartalmak hoznak működésbe, építvén vagy éppen rombolván ezzel a demokratikus intézményrendszert.

A közösségi média a 21. század „titkos” agorájává vált az olyan diktatórikus berendezkedésű országokban, amelyekben bár a politikai elnyomás a mindennapok része, egyes „nyugati” közösségi médiafelületek viszonylag szabadon működhetnek. Vannak tehát különbségek az észak-afrikai, közel-keleti és a kínai, illetve észak-koreai média- és internetes modell között, amelyek miatt az Arab Tavasz eseményeit hiába várták átterjedni az utóbbi két országra. Kínában helyi közösségi médiaoldalakat fejlesztettek ki, kiszorítva ezekkel a nehezebben ellenőrizhető és cenzúrázható nyugati versenytársakat (Renren->Facebook; Sina Weibo->Twitter). Észak-Koreában a számítógépeket a helyi hatóságnál is regisztráltatni kell, a mai napig faxalapú az adatküldés, használatához magas szintű engedélyre van szükség, és az átlagos állampolgárok nem is birtokolhatnak fax küldésére alkalmas eszközöket. Mindeközben Egyiptomot a Freedom House 2011-ben az internet szempontjából részben szabadnak nyilvánította: nincs számottevő politikai cenzúra, és a hagyományos média is részben szabad, igaz, börtönöztek már be bloggereket és internetes felhasználókat. Szaúd-Arábiában pedig bár nem számít szabadnak az internet és a sajtó, nem korlátozzák a web 2.0-ás alkalmazásokat, és az akkor 29.2 milliós országban a 38 százalékot is elérte az internetes penetráció.

Az Arab Tavasz által érintett országokban tehát más (volt) a helyzet. A társadalom és a gazdasági élet szerves részét képezi a ,,nyugati” közösségi média (Twitter, Facebook), és bár az állami bizonyos módon korlátozza magát az internet, annak elérése, tehát az előfizetések szabadon értékesíthetőek. Továbbá az állam nem hozott létre a nyugatiaknál erősebb, elterjedtebb és központilag befolyásolhatóbb „alternatív” közösségi médiaportálokat. Az Arab Tavaszt elindító Tunéziában 2011-ben a Freedom House adatai alapján a 10.5 milliós lakosság 34 százaléka rendelkezett internetes eléréssel, ráadásul közülük több mint három millióan a Facebookra is regisztráltak az Internet World Stats szerint, továbbá elérhető mobilinternet és az okostelefon, ami szintén fokozza az információáramlás sebességét.

A közösségi média nem a politikai attitűdöt változtatta meg ezekben az országokban, hanem sokkal inkább terepet adott, és felerősítette a már meglévő demokratikus igényeket.  Ott, ahol nincs lehetőség civil szerveződésre, ahol nem alakultak ki olyan intézmények, ahol a társadalom nyíltan, a szólásszabadság védelme alatt meg tudja vitatni a közélettel kapcsolatos ügyeket, a közösségi média egyfajta online agoraként kezd el működni, tehát inkább terepe és eszköze a demokratikus folyamatoknak, semmint oka a demokratikus igényeknek.

De ezen eszközök sorában sem az egyetlen, ugyanis kamerás okostelefonok nélkül nem lett volna tartalom, ami terjedhetett volna a közösségi médián. Mohamed Bouazizi öngyilkossági kísérletéről készült videó, amely először az interneten, illetve a közösségi média oldalakon terjedt, majd a hagyományos média (a CNN arab versenytársának tartott Al Jazeera) is átvette, közzétette, eredetileg kamerás okostelefonnal rögzítették. Ahogy azokat a közösségi médiában terjedő amatőr videók többségét is, melyek a tüntetésekről és az állami erőszakszervezetek túlkapásairól, illetve kegyetlenkedéséről készültek.

Bouazizi sokkoló cselekedete nélkül a közösségi média és az internet megléte önmagában nem lett volna elegendő ahhoz, hogy ilyen mértékű társadalmi és politikai események vegyék kezdetüket Észak-Afrikában és a Közel-Keleten. Hiába áll készen a hírt továbbító, a hatásokat felerősítő és a szabad véleményalkotást, illetve a szerveződést lehetővé tévő struktúra, ha nincs tartalom és aktivitás, ami a rendszert működésbe hozza és élteti. Vagyis az Arab Tavasz arra mutat rá, hogy Facebook és a közösségi média önmagában „értéktelen”: megfelelő tartalom nélkül nem képes hatást gyakorolni, a hatni képes tartalmakat pedig a felhasználók generálják. Végső soron tehát maguk az emberek a cselekvők, a társadalmat befolyásolók; mi szabjuk meg, mit s mi célból kívánunk eljuttatni a másik felhasználóhoz, a közösségi média csak megadja az értékmentes teret, azt az ideológiailag semleges technológiát, amelyet használva politikát művelhetünk, csinálhatunk.

A közösségi média XXI. századra felépült struktúrája és a demokráciára, illetve a társadalomra gyakorolt hatása is alátámasztja azt az állítást, amelyet a Méltányosság fogalmazott meg a magyar rendszerváltás és az elmúlt 25 évünk kapcsán: a nyugati típusú demokráciák megszilárdulása Közép-Kelet-Európában, illetve a demokrácia irányába való elmozdulás a Közel- és Távol-Keleten, illetve Afrikában elképzelhetetlen az állampolgári nevelés és a civil szféra fejlesztése nélkül. A demokráciát támogató intézmények, mint például az Alkotmánybíróság vagy ombudsmani hivatal, és a közvetítő intézmények – melyek alatt a civil szervezeteket, érdekvédelmi szövetségeket, vagy éppen az egyre inkább nyomásgyakorló eszközzé váló Facebookot is érhetjük – könnyen elbukhatnak és leépülhetnek, ha az azokat működtető személyek nem vagy nem kellőképpen demokratikus beállítottságúak, és ezekkel az eszközökkel nem a demokrácia építését és védelmét szolgálják. Az intézményalapú demokráciaépítés önmagában nem elégséges, szükséges a társadalom és így az egyén demokráciára való nevelése, azaz az állampolgári nevelése is, amelyet Nyugat-Európa több országa és az USA is már jó ideje sikeresen folytat, ugyanakkor ezt a fajta szemléletmódot láthatóan még nem sikerült exportálnia a különböző közép-kelet-európai fejlődő demokráciák rendszerébe.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa.