Hont András
Hont András
Tetszett a cikk?

Jogukban állt hallgatni? – ez a releváns kérdés, amelyet a Kiss László ügyét palástolóknak föl lehet tenni.

A Nemzetközi Teniszhírességek Csarnoka eltávolította tagjai sorából a tizenötszörös Grand Slam-győztes Bob Hewittet, akit egy dél-afrikai bíróság ítélt hat év börtönre, mert edzőként két lányt megerőszakolt, egyet pedig molesztált.

(Hír a múlt hétről)

"Felhívom a sajtótermékek szerkesztőségeit és kiadóit, valamint mindazokat, akik az üggyel összefüggésben bármilyen dokumentummal vagy információval rendelkeznek, hogy az eljárás lezárultáig újabb részletek nyilvánosságra hozatalától tartózkodjanak."

(Péterfalvi Attilának, a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság elnökének közleménye a Kiss László és társai által korábban elkövetett csoportos nemi erőszakról)

Szeretett kefélni.

(Aczél Endre újságíró az áldozatról)

 

Ami ezúttal nem kerül szóba, az maga az uszoda. Továbbá az edzők, a gyúrók, a szertárosok és a szakosztályelnök-helyettesek, a sikerek és a megaláztatások, a megszerzett érmek és az elvett gyermekkorok. Ezekről majd később, akkor sem lesz kellemes.

Másról szeretnék beszélni, azokról a sztereotípiákról, amelyeket a Kiss László-ügy előhívott; a tipikus (és atipikus) reakciókról, amelyek egy köztiszteletben álló, sőt tevékenységével a tévéfotel-központú nemzeti identitást formáló személy évtizedekkel ezelőtt elkövetett szexuális bűncselekményének napvilágra kerülését kísérik. Vagyis arról, hogy Kiss Lászlót, aki – a korabeli bírósági ítélet szerint – két társával brutálisan megerőszakolt egy nőt, miként ítélik el és miként mentegetik ma a nyilvánosságban; és úgy egyáltalán: normális dolog az, hogy csak most kerül szélesebb nyilvánosság elé az ügy, és ha nem, akkor miért mégis igen.

Nekem úgy tűnik, hogy a közvélemény nagyobbik része elfordult az edzőtől, bukását elégtételként éli meg, ami meglepő lehet azon korifeusoknak, akik hozzászoktak, hogy a nép többsége mindenkor kiáll az országnak dicsőséget hozó hírességek mellett, és amely korifeusok – ebből következően – minden lebukás, vereség, OLAF-vizsgálat esetén bátran bazírozhattak a „minket bántanak” önsajnáló nemzeti mítoszára. Ezek az emberek most – és a hasonló alkalmakkor – azt felejtik el, hogy a társadalom fele nő, és a másik felének is van anyja, lánya, felesége, vagy csak egyszerűen képes egy másik ember sorsát átérezni, még ha amaz a másik nemhez tartozik is. Szóval, nem mindenki egy Aczél Endre, na. Ez eddig rendben is van.

Csakhogy.

Akad két ellenvetés, az egyik a humánumra apellál, a másik jogi természetű. Az első szerint akkor van értelme a bűnbánatnak, ha azzal megbocsátás is járhat. Egyik – mélyen hívő és az erőszak minden formáját mereven elutasító – ismerősöm szabatos megfogalmazásában: „ötven év bizonyította, hogy Kiss László méltó volt a meg nem érdemelt bizalomra, és nem élt vele vissza. A kiérdemelt bűnbocsánat a bűnnel való szembenézésnek nem kisebb jelentőségű fogalma, mint a büntetés”. Ezzel az érveléssel rokon az, amelyik a büntetőszabályokhoz nyúlik vissza, és azt hangsúlyozza, hogy Kisst elítélték, leülte, amit kellett, vagy majdnem annyit, semmi értelme az igazságszolgáltatásnak, ha ennyi nem elég. Különösen disszonáns – tehetnénk hozzá – a föltámadó engesztelhetetlen bosszúvágy olyanoktól, akik különben a bűnelkövetők társadalmi reintegrációjáról szoktak értekezni, arról, hogy a bűnössel szemben nem a puszta megtorlás a cél, hanem hogy ne kövessen el újra bűnt, boldog és megbecsült tagja lehessen a közösségnek. Kiss László mentesült a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól, amennyiben hosszú évek elteltével újabb és újabb retorziókat akasztunk a nyakába, az az egész jogrendet ássa alá. Mindkét fölvetésben akad igazság.

Csakhogy.

Mindkettő a nyilvánosság próbáján bukik meg. A megbocsátásnak előfeltétele a bocsánatkérés. Semmi információnk nincsen arról, hogy a főszereplő a megbánás bármiféle gesztusát bármekkora körben gyakorolta volna (nyilatkozata éppen az ellenkezőjéről árulkodik: a bűnbánat még ma sem kerülgeti), nem tudhatjuk, történt-e katarzis, amelyet föloldozás követhet. Azért nem tudjuk, mert minden ilyen sztori műhelytitkot képez. A „de hát erről mindenki tudott az uszodában” kezdetű értetlenkedések nem enyhítik, hanem súlyosbítják a helyzetet, azt sejtetik (amire persze más jelekből is következtethetünk), hogy az egész közeg fertőzött. A nyilvánosságnak nem az a funkciója – bár kétségtelen: az eszköze –, hogy egyeseket szégyenpadra vonjon, hanem éppen az, hogy ne legyen lehetősége az önkénynek, az elnyomásnak, hogy akik helyzetüknél vagy fölhatalmazásuknál fogva megtehetnék, ne élhessenek vissza hatalmukkal – sem az állami szervek, sem a munkáltató, sem a tanár, sem a szülő, sem senki. A nyilvánosság garancia, például nem véletlen, hogy a modern jogrendszerek csak nagyon korlátozott körben engedik a zárt tárgyaláson való ítélkezést.

Ez átvezet minket a mentesítés problémájához, ami igazából nem probléma. Csak elvétve lehetett olyan véleménnyel találkozni, hogy jogilag kikényszeríthető Kiss távozása, vagy hogy 55 évvel ezelőtti cselekményéért őt ismét felelősségre lehetne és kellene vonni. Azon pedig csupán a hivatásukat a betanított munkások rutinjával űző, a tételes anyagi normákat és különféle processzusokat mechanikusan követő sufnijogászok zsémbeskednek, hogy micsoda dolog egy joghátrányok alól már szabadult embert kikezdeni. Úgy látszik, az már nem szempont, illetve a szakavatottak értelmezni sem tudják azt a kérdést, hogy miként illeszkedik egy jogállam az azt megelőző diktatúrához. Pedig egykor kedélyeket borzoló viták zajlottak erről (igazságtétel, kárpótlás, funkcionáriusjuttatások), amelyeknek kései, propagandacélú fölmelegítése volt a Biszku-ügy, amelynek menetéből már kiviláglott, hogy itt csak öntetszelgő szerepjátszás folyik, és nem bármiféle tanulság levonása. Noha éppen a Kiss-ügy bizonyítja, hogy az átmenet kérdése az élet minden területén komoly dilemmákat vet föl, és nem csak elvont filozofálgatás, értelmiségiek öncélú hobbija.

A lényeg: attól, hogy az 1989–90-ben megszülető rendszer jogfolytonos az állampárti rezsimekkel, azaz attól, hogy a rendszerváltás a legalitás alapján ment végbe [az] alkotmány és sarkalatos törvények a régi jogrend jogalkotási szabályainak betartásával formailag kifogástalanul, és kötelező erejüket ebből származtatva jöttek létre (részlet a magyar jogirodalom egyik páratlanul világos okfejtéséből, a hihetetlenül konzervatív Fidesz által kukába hajított 11/1992. számú alkotmánybírósági határozatból, előadó: Sólyom László), tehát attól, hogy nem kérdőjelezzük meg a ’90 előtt létrejött vagyoni viszonyokat, nem tekintjük semmisnek a szerződéseket, nem vonjuk kétségbe – legföljebb fölülvizsgáljuk – az állami aktusokat, az nem azt jelenti, hogy nem is írhatunk mindezekről. Hogy ugyanolyan minőségűnek tartjuk a korabeli hivatali működést, az ítélkezést, az amnesztiákat, az előmeneteleket, a vagyonszerzések körülményeit, a pártirányított sajtót, mint az egyéni szabadságokon alapuló, jogegyenlőségre épülő rendszer hasonló momentumait. Hogy ha már a jogállamiság súlyos és megengedhetetlen sérelme nélkül nem lehet felelősségre vonni az egykori bűnösök többségét, akkor a nyilvánosság előtt se kelljen számot adniuk cselekedeteikről. A föltárás, a nyílt beszéd lett volna a rendszerváltás erkölcsi tartalma.

Ennek elmaradása (vagy csupán részleges és torz megvalósulása) nemcsak a lelki fölszabadulástól, az újrakezdés élményétől fosztotta meg a népet, de menthetetlenül hátrányos helyzetbe hozza a szabadabb világban tevékenykedőket. Gondoljunk abba bele – maradva a sport és a bűnügyek közös metszeténél –, hogy az olimpiai bajnok Farkas Péter elfogását, tárgyalását, szökését, újbóli elfogását milyen behatóan tárgyalták a tévék és az újságok, hogy a közvélemény az összes részletben milyen mélységig tudott elmerülni. Neki esélye sem volt arra – bár nyilván szintén rendelkezik nagyhatalmú mentorokkal –, hogy valakik a háttérben kijárják büntetésének csökkentését, és hátralévő életében innentől bárki rá tud keresni múltjára, hiába szerzi majd meg a mentesítést. Pedig mennyivel enyhébb volt a tette (szerintem az államilag elismert és támogatott pálinkafőzéstől se különbözik sokban), mint Kiss Lászlóé.

A titkokról való lepellerántás, a tabumentes eszmecsere nem csupán az esélyek helyrebillentése miatt lényeges. Az elhallgatásnak, a fontos és híres személyiségekkel szembeni elnéző bánásmódnak máig ható, rendszerszintű következményei vannak. A „tudjuk, de nem beszélünk róla” mentalitás gyakorlattá merevedik, a kivételezettség mintává válik megannyi közösségen belül – és ez legkevésbé sem csak az élsport baja. Hány pletykát ismerünk elégséges osztályzatért orális kényeztetést elváró professzorokról, élet-halál ura települési kiskirályokról, összeköttetésekkel megszerzett, senki által nem bolygatott címekről és rangokról, teljes szakmákat uraló kegyencelvről. Amennyiben sok olyan zárvány létezik, amelyik a hivatalos jogszabályokban foglaltaktól különböző – előjogokon és szokásokon alapuló – belső törvények szerint él, akkor ezek előbb-utóbb fölzabálják az állam jogrendjét, alkotmányos alapjait. Magyarországon ez történt, és ezt csak a nyilvánosság akadályozhatta volna meg.

Csakhogy.

Az érintettektől nehezen várható el, hogy maguktól jöjjenek a fényre, hogy önként hozakodjanak elő titkolt vétkeikkel. Ez a sajtó dolga lett volna. Mégis hogy a fenébe fordulhatott elő, hogy egy olyan ügy, mint Kiss Lászlóé csak huszonöt évvel a rendszerváltás után lesz ország-világ előtt tárgyalt téma?

A választ onnét kell kezdeni, hogy a lekötelezések és eltussolások szövevényes hálója nemcsak egyes csoportokon belül bírt kohéziós erővel, normateremtő képességgel, hanem különböző területeket is egymáshoz kapcsolt, a sajtót például a politikához és a zavaros magyar üzleti élethez. Pimfli, ám plasztikus példája ennek a lehető legtágabban értelmezett újságírószakma azon szegmense, amelyet sportújságírásnak nevezünk. Mai napig bevett gyakorlat, hogy a műfaj prominensei szimbiózisban leledzenek a klubokkal és szakszövetségekkel, miközben tudósítanak eseményeikről és belső életükről, kiadványokat szerkesztenek nekik, pénzükön utaznak nemzetközi tornákra. Mintha egy kulturális újságíró írogatna a kulturális kormányzat viselt dolgairól, egyben szakértené – mert hát finom lelkű, művelt entellektüel, ergo ki más végezné? – annak rendezvényeit és pályázatait. Bár ez sem példanélküli, ahogy az sem, hogy bűnügyi tudósító kap pénzt és értékes órát a hírhedt bűnözőtől. Csak ennek, a szívességekkel és zsarolásokkal átszőtt világnak az ismeretében érthető meg, hogy miként tudja egy sportújságíróból lett médiavállalkozó – nagyrészt egy Amerikából visszatért csaló pénzén – megszerezni a köztévé egy teljes műsorsávját, miközben egy kiemelt társadalmi szervezet vezetője lesz, s mindkét tisztségét fölhasználva hatalmasokkal cimborál.

Mindez nem jelentett teljes hírzárat, irányított médiát, csak súlyosan deformált nyilvánosságot; miközben kétségkívül léteztek belső függetlenségüket őrző, az objektivitásra kényesen vigyázó orgánumok és újságírók is, ám az általuk leírtak sok esetben információs csonkot képeztek, megállapításaikat nem vették át más lapok, nem jutottak el a híradókig. Ennek visszavonhatatlanul vége. Egyrészt, mert az információs forradalom szétrobbantotta ezt a burkot, de legalább annyira azért, mert a kivéreztetett és páriasorsra ítélt média meghatározó alakjai többé nem szalonokba bejáratos hűdefontos személyiségek, hanem sajtómunkások, akiknek nagyrészt a web2-n kell megélniük.

Csakhogy.

A sajtó körülményeit érintő technikai-politikai átalakulás még nem magyarázza az aközötti különbséget, amely egy ilyen ügy kipattanását most fogadja, illetve húsz éve fogadta volna. Ugyanis a közönség oldalán is jelentős változások mentek végbe. Ennek megértéséhez tisztában kell lenni a kussolás ideológiájával; amely természetesen nem más, mint a Magasabb Érdek. Lehet ez egy olimpiai siker éppen úgy, mint nemzedékek ikonjául szolgáló nagy művész renoméja. A közvélemény polarizálódásával, a politikai harc egyre elkeseredettebbé válásával az előbbiekkel egyenértékűként tűnt föl a részérdek, valamely politikai csoportosulás célja, hogy az országot állítása szerint romba döntő garnitúrát a hatalomból kiűzze, és amely érdek nevében a világnézetileg egyívásúnak tartott médiát hallgatásra lehetett inteni.

Mára mindkét hivatkozási alap sokat veszített erejéből. Generációk sora csömörlött meg az aktuális nemzeti ügy emlegetésétől, amelynek érdekében minden mást, de leginkább az igazságot háttérbe kell szorítani. Terjed a fölismerés, hogy a mesterségesen fönntartott sikerek (amelyek vagy voltak, vagy nem), mivel nem tiszta és átlátható belső feltételek mellett születtek, összességében csak rontottak az ország bármilyen értelemben vett versenyképességén. A fiatalabbak derékhadát meg eleve jóval kevésbé lelkesítik a sportsikerek és a híres magyarok más teljesítményei, előttük már ezerféle perspektíva nyílt ki, volt alkalmuk különböző modelleket látni, amelyben el tudják helyezni a népek közti versengés különféle megnyilvánulásait. Normális esetben egy focigyőzelem, egy világcsúcs, egy rangos nemzetközi díj egy sörözés vagy egy munkahelyi ötperces szünet erejéig szolgáltat témát, és nem a nagyság életre szóló illúzióját adja – és ők normális életet szeretnének élni. Nagyon rossz úton jár a miniszterelnök, amikor változatlanul arról szónokol, hogy nemzeti önbecsülésünket a sport adhatja vissza, de ez már csak a kádári életérzést őrizgető enklávék és az alsójobboldali tömegből összegyúrt, egyre fogyó rétegre gyakorolhat hatást.

Ami pedig a politikai oldalak szent céljait illeti, az idetartozók minduntalan magukat leplezik le, hogy nincs semmiféle tartalmi különbség köztük és a gyűlölt ellenség között, csupán – ismeretségek és történelmi véletlenek által kialakított – elitcsoportok forrásokért és a bennfentes pozíciókért folyó versenyfutását csodálhatjuk meg. A mottóban már idézett Pulitzer-emlékdíjas géniuszból ugyanaz az archaikus, macsó sutyerákság tört elő, mint B. Zs. önhergelő kormánypárti csivavából, és ez azért elég jól mutatja, hogy mennyire üres és elvtelen ez a küzdelem. A konzervatívoknak mégiscsak erénye volna a jólneveltség, a baloldaliak és liberálisok (más-más megközelítésben ugyan) meg tételes elveik közt tartják számon az emancipációt. Az előbbit – átesve a vakkomondoron és a fehérvári huszárokon – talán hagyjuk is, ám az mindig lenyűgöz, hogy a fennkölt, pesti szellemi elit, ha a brancshoz tartozóról van szó, milyen könnyen szabadul meg elveitől – mint kefélni szerető céda a ruháitól, hogy értsék ők is. A Kiss-ügy még a jobbik eset, mert korosztályi okokból és mivel legalább egy ítélet született, csak néhány rezervátumba szorult őskövület kezdte védeni a védhetetlent, ám ha életkorban és szubkultúrában hozzá közelebb eső egyén keveredik gyanúba, már a divatos blogger sem fogalmaz olyan elvágólagosan. Amikor menő körök léha kedvencét érte volt élettársa részéről mindenféle vád, akkor dacára a hivatalos látleletnek, a bíróság előtt tett legalább négy szakértői nyilatkozatnak, a lefoglalt számítógépen talált, minimum gyanúra okot adó felvételeknek a pesti értelmiség egy emberként érezte szükségét, hogy egy folyamatban lévő eljárásban azonnal állást foglaljon – persze, hogy a nővel szemben. Vagy: a jelenleg a gyurcsányista kuruc.infót szerkesztő virtuális tereptárgy kit is vett célba korábbi projektjében? Azt a Szepesi Nikolettet, aki elsőként írt az uszodai bántalmazásokról és molesztálásokról, valamint őszintén saját életéről. Ez elég is volt a pubertáskorban ragadt hímseregnek, hogy idétlen vihogásban törjön ki, és nyelvét köszörülje a luvnyán, akinek az volt a bűne ugye, hogy szeretett kefélni.

Nem ér minket veszteség, ha a gőgös, haverialapú, önnön nagyszerűségétől elalélt társulat végre kikopik; vigyék emlékeiket, érmeiket, PhD-fokozatukat. Jobb lesz ez az ország nélkülük.

Csakhogy…

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Új elővárosi vasút indul Budapest és Piliscsaba között

Új elővárosi vasút indul Budapest és Piliscsaba között

Olaszországban erősen megugrott a fertőzöttek száma, de a teszteléseké is

Olaszországban erősen megugrott a fertőzöttek száma, de a teszteléseké is

Meghalt a koronavírus-fertőzéssel kezelt szabolcsi kórházigazgató

Meghalt a koronavírus-fertőzéssel kezelt szabolcsi kórházigazgató