Lord Irvine lordkancellár, a ma már pártfrakciókba tömörült felsőház, vagyis a Lordok Háza (House of Lords) elnöke egyszersmind a legfőbb bíró, valamint az Angliában külön nem létező igazságügy-miniszteri poszt birtokosa is volt, ezenkívül összekötő szerepet játszott a parlament és a királynő, a kabinet tagjaként pedig a királynő és őfelsége kormánya között. Nem csoda tehát, ha a rá vonatkozó döntés – bár Londonban korántsem szokatlan a kormányátalakítás – óriási felzúdulást váltott ki az angol belpolitikában, s a fél világ felkapta a fejét. Blair lépését egyesek a régi angol alkotmányos berendezkedés összeomlásának előjátékaként értékelik, mások arra figyelmeztetnek, hogy a miniszterelnöknek nem volt joga olyan döntést hozni, amely befolyással van az alkotmányos helyzetre.
Az alkotmányos funkciókat betöltő lordkancellári intézmény helyén létrejön egyrészt az alkotmányos ügyek minisztériuma, amely átveszi a lordkancellár néhány eddigi feladatát, valamint a skót és a walesi ügyeket - ezekkel eddig két külön tárca foglalkozott -, továbbá létrejön a legfőbb bírói fórum is, amelynek tagjait független testület nevezi ki. Ez utóbbira azért van szükség, mert Angliában nincs legfelsőbb bíróság, ennek szerepét a felsőházi tagokból kikerülő Lordbírák testülete tölti be. Az átalakításban jelentős szerepet játszott, hogy az igazságszolgáltatási rendszert már a hagyománytisztelő Nagy-Britanniában is sokan bírálták, mondván, a hatalmi ágak szétválasztásának elvével összeegyeztethetetlen, hogy az igazságszolgáltatási piramis csúcsán lévő személy egyben a végrehajtó hatalom egyik legerősebb szereplője, sőt a törvényhozás egyik kamarájának elnöke is. Mi több, a király vagy királynő akadályoztatása esetén a lordkancellár – egyetlen emberként az országban – helyet foglalhatott az uralkodó parlamenti trónusán, és elmondhatta helyette a parlamenti évadot megnyitó hagyományos beszédet.
A különleges, hagyományokkal átszőtt a brit államjogi és politikai helyzet eleme, hogy Angliában a nemesség ma is a társadalom életerős része, mert miközben sokan tagjai közül is anakronisztikusnak tartják az intézményt, a nemesség fő társadalmi funkcióját, az állandóság érzésének fenntartását nélkülözhetetlennek véli a legtöbb szigetlakó. Fontos angol sajátosság, hogy a főnemesi családokban csak a családfőt illeti meg a főnemesi rang, s ő a családi vagyon örököse. A többiek nem a főnemességhez, hanem a gentryhez, a kisebb nemesek és a tisztviselők alkotta középosztályhoz tartoznak, így államjogilag és társadalmilag is közemberek. Ráadásul az angol nemesi osztály sohasem alkotott olyan zárt kört, mint a francia vagy a német: a főnemesek köre királyi kinevezés által 1700-tól 1800-ig 34 herceggel, 29 márkival, 109 gróffal, 85 viszkonttal és 284 báróval gyarapodott.
Az angol rendi államban a kisebb hűbéresek, a kisnemesség is közvetlenül a királyi hatalom alatt állottak és a nagy hűbéresek, a főnemesség sem élveztek területi felségjogokat, megmaradtak alattvalóknak: ez a leglényegesebb különbség az angol és az európai hűbéri rendszer között. A közügyekre ugyanakkor jelentős befolyásuk volt az angol nemeseknek, a közhatalom csak az ő részvételükkel volt gyakorolható. A parlament megalakulásának idején a főpapokat és a világi főurakat - a fontos tisztségeket viselőket, a nagy hűbéreseket, a főnemeseket - a gyűlésbe külön királyi meghívókkal személyesen, a kisebb nemességet a királyi hivatalnokokon keresztül, testületileg hívták meg. Az előbbiekből alakult meg a Lordok Háza, a felsőház, az utóbbiakból a városok küldötteivel a közrendek háza, az alsóház.
E hagyományos kétkamarás brit parlamentáris berendezkedés átalakítására tett fontos lépésnek is tekintik sokan a kormányátalakítást. A felsőházi tagság örökölhetőségét már korábban is hevesen támadták, s az újítani akarók 1999-ben részben célt is értek: a felsőházi reform első ütemében 543 főrendnek kellett távoznia a parlamentből (méghozzá számos felsőházi tag együttműködésével, amit a konzervatív politikusok egyszerűen csak a lordok árulásaként emlegettek), s ma a Lordok Házának 689 megmaradt tagja közül már csak 92 ülhet be a felsőházba örökletes jogon.
A távozásra kényszerített főrendek közül sokan ezt azóta sem tudták megemészteni, s jelenleg fejenként egymillió font kártérítést követelnek a kormánytól. A Lordok Házának hetven egykori tagja arra alapozza az Emberi Jogok Európai Bíróságához nemrégiben eljuttatott beadványát, hogy parlamenti tagságuk beszüntetésével a kormány több évszázados személyes tulajdonjoguktól fosztotta meg őket jogtalanul. Egy XIX. századi, precedens értékű brit bírói döntés szerint ugyanis a felsőházi örökös tagság tulajdonjogi kérdés, és ezt a jogot soha nem lehet elvonni a tulajdonosától.
A munkáspárti reformelképzelések ugyanakkor teljes egészében választott, vagy részben választott, részben kinevezett felsőházról szólnak. E program szerint felmentenék (nyugdíjaznák) a Lordok Házának minden tagját, hogy helyükre az új összetételű kamara léphessen. A reformot a munkáspárti kormány folytatni akarja, 2005-ig azonban haladékot adott magának a törvényhozási többség. Blair így most kis lépésekkel halad, például kihúzta a szőnyeget a lordkancellár alól. A miniszterelnök hírek szerint azt az arcátlanságot is elkövette, hogy nem értesítette a királynőt változtatási terveiről. Nem csoda, ha a konzervatív Daily Telegraph értesülése szerint II. Erzsébet "rendkívül dühös" miniszterelnökére.