Legmerészebb álmaink is valóra válhatnak - idézhetné Örkény István egypercesét (ha ismerné) Egon Krenz, az NDK kommunista ifjúsági szervezete, az FDJ egykori első titkára, aki, miután leülte hatéves börtönbüntetését, most valahol Berlintől északra, valóban szerény nyaralójába visszavonulva tengeti napjait. Hiszen ki gondolta volna, hogy az újraegyesítés tizenötödik évében Németország két nagy pártját két korábbi FDJ-aktivista vezeti. Akik persze sosem voltak főállású mozgalmárok, csak a kor kívánalmainak megfelelően az idő elérkeztekor beléptek az ifjúsági szervezetbe, feladatokat, funkciót vállaltak, nem lázadtak, élték az NDK-s egyetemisták átlagos és - a kötelező gyakorlatokat leszámítva - politikamentes életét.

Pedig ami még tíz évvel ezelőtt is az elképzelhetetlen fantazmagóriák kategóriájába tartozott, az mára valóság lett. Azt követően, hogy 2000-ben a pártfinanszírozási botránytól megroggyant kereszténydemokrata unióban (CDU) az egymásra féltékenyen figyelő nyugati tartományi pártelnökök és miniszterelnökök között Angela Merkel megszerezte a hatalmat, most a szociáldemokraták (SPD) élére is egykori NDK-s kerül. Az SPD jövő heti kongresszusán előreláthatólag nagy többséggel fogják megválasztani a párt háború utáni története tizedik elnökének Matthias Platzeck brandenburgi miniszterelnököt.

A váratlan fordulatot egy látszólag banális személyi vita előzte meg. Az SPD kongresszusra készül, és bár a jövő heti eseményen a nagykoalíciós tárgyalások eredményei, a kormányalakítási megállapodás szentesítése állnak majd a viták középpontjában, ez egyben tisztújító kongresszus is lesz. A kétévenként ismétlődő rítus szerint ilyenkor újraválasztják a pártelnökséget és a vezető tisztségviselőket, köztük a pártfőtitkárt is. Az utóbbi funkció betöltője tulajdonképpen az elnök jobbkeze, így Franz Müntefering pártelnök azt kérte, a távozó Klaus-Uwe Benetter helyére az ő bizalmasát, Kajo Wasserhövelt terjessze az elnökség a kongresszus elé.

Azt, hogy a kongresszus után is Müntefering lesz a párt elnöke, senki nem vonta kétségbe. Már csak azért sem, mert kulcsszerepe van a nagykoalíció létrehozásában, és a politikának néhány héten belül - legalábbis egy időre - hátat fordító Gerhard Schröder ügyvezető kancellár társaságában ő vezeti az SPD tárgyalódelegációját, és várhatóan ő lesz az alkancellár a CDU/CSU-SPD-kormányban.

A főtitkári posztot Müntefering protezsáltján kívül azonban más is ambicionálta: Andrea Nahles, az SPD ifjúsági szervezete, a Juso korábbi elnöke. A rendkívül határozott, céltudatos, a külsőségekre nem sokat adó fiatal nő a párt balszárnyához tartozik. Ahhoz a csoporthoz, amely úgy vélte, Schröder és az őt támogató Müntefering már eddig is túlzottan eltávolodtak az eredeti szociáldemokrata értékektől, a jobboldallal koalícióban pedig ennek még nagyobb a veszélye - nem árt tehát a pártelnök mellé egy ellensúly.

A vezetési válság akkor pattant ki, mikor a jelölésről döntő titkos szavazáson kiderült: az elnökség többsége is így véli. Bár a pártvezetésben a klasszikus baloldali politikát szorgalmazók aligha vannak többségben, és sokkal inkább a pragmatikus megoldások keresése jellemzi az SPD vezetését évek óta, most 23:14 arányban Andrea Nahles mellett voksoltak. A kisebbfajta palotaforradalomnak megfelelő aktus után Müntefering azonnal bejelentette, hogy a jövő heti kongresszuson nem jelölteti magát újra pártelnöknek. Sőt egy ideig még azt is lebegtette, szerepet vállal-e egyáltalán az új kormányban: aztán gyorsan tisztázta, az alkancellárság azért marad. De ez már elég volt Edmund Stoiber bajor miniszterelnöknek, hogy ő is bedobja a törülközőt, mondván, ha a kormánynak nem tagja mindhárom pártelnök, akkor ő inkább marad Münchenben.

Az SPD-nek, amely ekkor úgy folytatta a koalíciós tárgyalásokat, hogy a bukott kancellár mellett a lemondásban lévő pártelnök volt a szociáldemokrata delegáció két vezetője, mihamarabb új elnökjelöltet kellett találnia. S úgy tűnik, miként a stresszhelyzet az egyes emberekben képes mozgósítani az utolsó tartalékokat, a társadalmi szervezetek is képesek gyors védőreakciókra. Alig telt el 24 óra Müntefering bejelentése után, a pártelnökség máris megállapodott az új elnökjelölt személyéről.

Igaz, túl nagy versengés sem volt: az egyetlen, aki még szóba jött, Kurt Beck rajna-pfalzi miniszterelnök a tavasszal esedékes tartományi választásokra, a felkészülésre hivatkozva hárította el a jelölésnek a lehetőségét is. Így maradt Matthias Platzeck, a saját hazájában, Brandenburgban nagyon népszerű, de másutt, különösen az ország nyugati felében alig ismert tartományi miniszterelnök, aki, bár a jövő egyik reménységének számított, eddig még egy alelnöki posztot sem kapott az SPD-ben (a sors iróniája, hogy a válságot kirobbantó Nahles helyett Platzeck mindenképpen mást akar látni a főtitkári poszton).

A szociáldemokraták történetíróira vár feladat, hogy elemezzék, miért rövidült le ennyire az utóbbi években a párt elnökeinek kihordási ideje. Hiszen a háború után egészen 1991-ig bezárólag összesen négy elnöke volt a pártnak - köztük Willy Brandt 23 évig állt az SPD élén -, azóta viszont már a hatodik politikus próbálkozik a 142 éves mozgalom zászlójára hímzett hármas jelszó, a szabadság-egyenlőség-testvériség megvalósításával. Hol több, hol kevesebb sikerrel. Mostanában kevesebbel, amint azt a szociális ellátórendszerek reformjának terheit szinte kizárólag a bérből élők, az alkalmazottak, a nyugdíjasok vállára rakó Gerhard Schröder választási veresége is mutatja.

Az, hogy az ideológiamentes, pragmatikus politikusnak tartott Platzeck menynyit tud vagy akar e jelszavak szellemében tenni - különös tekintettel az állami költségvetésből pillanatnyilag hiányzó 35 milliárd euróra, a CDU által tervezett áfa-emelésre, a koalíciós tárgyalások e heti, utolsó fordulójára maradt alapkérdésekre -, az attól is függ, hogy érti meg magát pártelnök társával. Vagyis a vele egyidős, ugyancsak NDK-s, ugyancsak természettudományos végzettségű, és alapvetően hasonló körülmények között szocializálódott Angela Merkellel.

WEYER BÉLA / BERLIN