Tuvia Tenenbom, a zsidó színház igazgatója Kőkemény témák és univerzális derű

Jozef, a fiatal főkönyvelő és Maria, a táncosnő szeretik egymást, össze szeretnének házasodni. Mivel azonban Jozef zsidó, Maria pedig egy antiszemita pap lánya, Jozef igyekszik eltitkolni a zsidóságát. Minden a feje tetejére áll azonban akkor, amikor egy fiatal amerikai mormon, azzal a megbízással, hogy a holokausztban elpusztult lengyel zsidók utolsó emlékeit felkutassa, kideríti, hogy az eddig zsidónak gondolt Jozef valójában az auschwitzi orvos, Josef Mengele unokája, az antiszemita pap lánya, Maria viszont zsidó.

Szakítani fog-e az immár igazoltan „náci” Jozef a "zsidó" lánnyal? Vagy az immár „zsidó” lány a „náci” Jozeffel? Bonyolítja a dolgot, hogy beleszeret a lányba a halott zsidók után kutakodó fiatal mormon is.

Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza, azaz a mormon egyház nemcsak ebben az abszurd színdarabban, hanem a valóságban is úgy tanítja, hogy a halottakat is meg lehet, sőt kell téríteni, illetve keresztelni. A darabbeli fiatal mormon egymás után fedezi fel a megdöbbentő összefüggéseket, a végén a slusszpoénnal: Maria és Jozef valójában testvérek.

Íme, dióhéjban, Az utolsó zsidó Európában (The Last Jew in Europe) című darab cselekménye, amelyet október közepétől ismét játszanak New York-ban, s amely már az előtt botrányt kavart, hogy a New York-i Zsidó Színház (The Jewish Theater of New York) tavaly márciusban bemutatta. A washingtoni lengyel nagykövet és a New York-i lengyel konzul erélyesen tiltakoztak, amiért az előadás a lengyeleket antiszemitának ábrázolja. A tiltakozást az váltotta ki, hogy a darab a lengyelországi Lódzban játszódik, s előadás közben a falakra az ottani antiszemita falfirkák vannak kivetítve. Ezek eredetiek; maga Tuvia Tenenbom, a színház alapítója és művészeti igazgatója fotózta le a feliratokat tavaly szeptemberben, kedvenc lengyel városában, Lódzban.

A Tel Avivban született, ott ultraortodox heredik között élt, s eredetileg rabbinak készült rendező megdöbbenten tapasztalta, hogyan burjánzik az antiszemitizmus nagyszüleinek a szülőföldjén, ahol ma az olyan felszólítások ellen, hogy a zsidókat küldjék gázkamrába, senki sem tiltakozik. S milyen fájó – teszi hozzá –, hogy ez az antiszemitizmus már mintegy önmagában létezik, hiszen zsidók gyakorlatilag már nincsenek arrafelé.

Ez az utazás inspirált a darab megírására – mondja Tenenbom. Amikor Radzynban fel akarta keresni a nagyszüleinek a sírját, nemcsak azt tudta meg, hogy a sírköveket még a nácik elvitték az egykori zsidó temetőből, de azt is látta, hogy 1957-ben a temető tetejére, a sírokkal mit sem törődve, panelházakat építettek. Az egyik házban a Tenenbomot vendégül látó hölgy, bizonyos Basa, büszkén mesélte neki, milyen szerencsés, hogy halott zsidók fölött élhet: a testük különösen termékennyé teszik a földjét.

A Tuvia Tenenbom által 1994-ben alapított Jewish Theater of New York – New York-ban és környékén az egyetlen angol nyelvű zsidó színház – exportálja is a darabjait. Az utolsó szűz (The Last Virgin) című előadás például, - amelyben egy muszlim nő öngyilkos merényletre készül abban a reményben, hogy így odafenn hetvenhét szeretőhöz jut majd, s amelyben a zsidó ügynökökről rendre kiderül, hogy arabok és megfordítva - nagy sikerrel ment a frankfurti angol nyelvű színházban. Más darabokat külföldön fordításban mutatnak be. Franciaországban vagy Németországban többet is játszottak, furcsa módon Izraelben eddig egyet sem. Magyarországon járva, Tenenbom megkereste a budapesti Katona József Színházat, az együttműködés eredménye akár három darab – köztük Az utolsó zsidó Európában – esetleges budapesti bemutatója is lehet.

„Ha azt mondom: amerikai zsidó színház, elsősorban természetesen a saját színházunkra gondolok. De nagyon sok embernek a Hegedűs a háztetőn című musical jut az eszébe, Tevjéről, a tejesemberről, aki a lehető legnagyobb nyomorúságban él, akit brutálisan elkergetnek a szülőföldjéről, ő mégis mindezt énekszóval és tánccal szinte megköszöni. Generációk számára a Hegedűs a háztetőn volt 'az' amerikai zsidó színház, sokaknak maga 'a' zsidóság. Mi szakítottunk ezzel a tradícióval. Nálunk valóságos konfliktusok jelennek meg a színpadon” – mondja Tenenbom

Az utolsó szűz New York-i ősbemutatóját – emlékezik a rendező – a rendőrség komoly erőkkel biztosította: kordont vont a színház köré, attól félt, hogy palesztinok megrohamozzák majd a színházat. Így is történt; sokaknak sikerült áttörniük a rendőrkordont, és behatoltak a színházba. De nem azért, hogy a zsidók ellen merényletet kövessenek el, hanem, hogy helyet biztosítsanak maguknak az előadásra. Az a frappáns az egészben – kommentál a darab írója és rendezője –, hogy a palesztinok is és a zsidók is végig élvezték az előadást, mert a palesztin néző azt gondolta, „jé, ez a színész éppen úgy csűri-csavarja a szót, mint a nagybátyám Gázában!”. A zsidó néző pedig: „jé, ez ugyanazokat a kifejezéseket használja, mint az én Tel Aviv-i unokatestvérem!”. A beszélők nyelve tudatosan a valóságos beszédmódokat tükrözi, ezért minden érintett néző hitelesnek ismerte el.

Akármilyen kemény témákat dolgozzanak is fel (pár darabjuk címe: „Adolf Eichman naplója”, „Az öngyilkos merénylő”, „Kabala”, „Szerelmes levelek Hitlerhez”) , az előadásmód mindig humoros és derűs. „Persze! Hiszen a színháznak teátrálisnak kell lennie” – mondja Tenenbom, akinek a szemében zsidóság és színház voltaképpen egy és ugyanaz: csupa-csupa kérdés, amelyekre nincs, vagy legalábbis alig van válasz. Szerinte a Messiás is attól Messiás, hogy örökké várják, de soha nem jön el.

Gerlóczy Ferenc