Négyszer buktatott kormányt az utóbbi fél évszázadban a török hadsereg, 1960-tól 1997-ig minden évtizedben egyet. Legutóbb elég volt csak egy memorandumot közzétenni, és Necmettin Erbakan iszlamista kormánya készséggel le is mondott. Tíz évvel később, 2007-ben azonban hiába akadályozta meg a hadsereg az alkotmánybíróság segítségével az AKP elnökjelöltjének, Abdullah Gülnek az indulását, Recep Tayyip Erdogan kormányfő előrehozott választást írt ki, és pártja 47 százalékos aránnyal földcsuszamlásszerű győzelmet aratott, a parlament pedig államfővé választotta Gült.
Ezzel ledőlt a fegyveres erők tévedhetetlenségének nimbusza, amely nem csupán abból eredt, hogy a törökök a kötelező reguláris szolgálatot a férfivá érés fontos állomásának, a katonák bátorságát pedig nemzeti büszkeségnek tekintik. A mítosz abból is fakadt, hogy az első világháborúban elszenvedett vereség után Kemal Atatürk tábornoknak és katonáinak köszönhetően Törökország elutasította a békediktátumot, és a szövetségesek által elképzeltnél jóval nagyobb területen jött létre a világi köztársaság. Atatürk egyúttal a modernizálás atyja lett, nyugati, világias szokásokat honosított meg, az arab ábécét a latinnal váltotta fel.
A kemalista rendszer nem szakított azonban az Oszmán Birodalomban gyökerező katonai puccsok hagyományával. A janicsárok elitgárdája mindig is megfosztotta hatalmától az uralkodásra képtelennek tartott szultánokat és nagyvezíreket, 1909-ben pedig az ifjútörökök menesztették az elnyomó II. Abdul-Hamid szultánt, hogy öccsét, V. Mehmedet ültessék a trónra.
