Se vele

Németországban mindig vannak valahol választások, így a politikusok nem csupán a közvélemény-kutatásokra és az újságokra kénytelenek hagyatkozni, ha tudni szeretnék, hogy is áll a néphangulat. Most például Mecklenburg–Elő-Pomerániában és Berlinben kell megújítani a tartományi parlamenteket – az előbbit szeptember 4-én, a fővárosét két héttel később. Bár „csupán” tartományi voksolásokról van szó, a hagyományoknak megfelelően a pártok nagyágyúi is ringbe szállnak, így tartott választási nagygyűlést a múlt héten a mecklenburgi Parchimban Angela Merkel kancellár, a CDU elnöke, akinek pártja nagyon szeretné visszaszerezni a szociáldemokratáktól az elsőséget a Keleti-tenger partvidékén. Merkelnek ráadásul ott van a Bundestag-képviselői választókerülete is, így aztán fokozott figyelem kísérte, mit mond az övéinek, és azok hogy reagálnak az elhangzottakra.

A piros téglás épületekből álló kisvárosban akkor aratta a legnagyobb sikert a párizsi útjáról röviddel azelőtt visszaérkezett kancellár, amikor arról beszélt, hogy az euróövezet minden országának magának kell kigondolnia és végrehajtania a megfelelő takarékossági programot, és a közös Európa nem azt jelenti, hogy az adósságok is közösek. Merkel megismételte, amit Párizsban Nicolas Sarkozy francia elnöknek is mondott: közös eurókötvény-kibocsátásról szó sem lehet, mindenki álljon jót a saját adósságáért (ezt a meggyőződését a ZDF német közszolgálati televíziónak adott terjedelmes, úgynevezett nyári interjújában is megerősítette). Pár nappal később a berlini pénzügyminisztériumban aztán ki is számolták, miért helyes a kancellár álláspontja. A közös eurókötvény a magasabb kamatok miatt az első évben két és fél milliárd többletkiadást okozna a német büdzsének (merthogy ennyivel drágábban tudná finanszírozni az államadósságot), a következő évben kétszer annyit, és a bevezetést követő tizedik évben a többletteher már elérné a 20-25 milliárd eurót.

Na, ezt aztán már ne! – háborognak ma Németországban a választási gyűlések résztvevői, a kocsmák törzsasztalainak vendégei és a közvélemény-kutatók szerint a polgárok többsége is. A Politbarometer felmérése szerint a megkérdezettek túlnyomó része úgy véli, az egész euródolog számukra csak hátrányt jelent. Ezt az érzést csak erősíthetik a számok, amelyek azt mutatják, hogy Németország évek óta nettó befizető, évente 10 milliárd euróval többet utal át Brüsszelnek, mint amennyit onnan kap.

Könnyű lenne populista jelszavakkal meglovagolni ezt a hangulatot, és – hallgatva egyes hangokra – akár kilépést is szorgalmazni az euróövezetből. Veszélyes játék lenne, amit Merkel tud a legjobban. Így aztán a mecklenburgi választási gyűlésén a takarékosság szorgalmazása után a kancellár rögtön az erős eurót dicsérte, hozzátéve, hogy az gyarapította a németek jólétét.

Jóllehet a közönség erre kevésbé lelkesen reagált, és a kijelentésben legalább annyi igazság rejlett, mint a takarékosság fontosságának a hangsúlyozásában. Vagy talán még több is. Az euró bevezetése óta Németország a gyengébb években is 6-6,5 százalékkal tudta növelni kivitelét, a jobb időkben viszont akár évi 9 százalékkal is többet exportált az euróövezet országaiba. Ki lehet számolni – érvelnek közgazdászok –, hogy az eladósodott, gyengébb eurózóna-tagországok esetleges kiválása az övezetből, és visszaállásuk nemzeti valutájukra, mit jelentene a német iparnak. A görög drachma, az olasz líra, a portugál escudo vagy a spanyol peseta visszaállításával az adott országok kormányai újra kezükbe kapnák az adósság kezelésének klasszikus módját, az inflációt. Vagyis azonnal megindulna e valuták értéktelenedése, és az ottani importőrök számára a német áruk drágulása. A következmény a német cégek rendelésállományának visszaesése, munkahelyek előbb csak átmeneti szünetelése, később végleges megszűnése lenne. Ez pedig az exportra épülő német gazdaságban – amelynek tavalyi teljes kivitele 951 milliárd euró volt – egyenlő lenne a tragédiával.

De akkor mi a kiút az európai adósságválságból? – e kérdésre a gazdasági szférából érkezett a legfrissebb javaslat. Martin Blessing, a Commerzbank elnöke a hét végén azzal állt elő, hogy most már megkerülhetetlen a közös európai pénzügyminiszter posztjának létrehozása. E szuperminiszter szükség esetén beleszólhatna a tagországok költségvetésébe is, ha úgy látná, hogy az veszélyezteti a stabilitási paktumot, és saját, uniós adókat vethetne ki. Blessing szerint az alternatíva a fiskális unió, vagy tényleg a visszatérés a nemzeti valuták korszakába.

WEYER BÉLA / BERLIN