szerző:
Zubor Zalán
Tetszett a cikk?

Ötven évvel ezelőtt kis híján kitört a Földet is romba döntő III. világháború azt követően, hogy az Egyesült Államok felfedezte a Kubába telepített szovjet atomrakétákat, és kezdetét vette a két hetes idegtépő válság, amelynek végén Amerika is engedményekre kényszerült.

1962. október 14-én fedezte fel egy U2-es amerikai kémrepülőgép, hogy a Szovjetunió atomrakétákat telepített Kubába, melyekkel percek alatt atomcsapást lehet mérni az amerikai városokra. Ez az esemény volt a nyitánya a hidegháború "legforróbb" pillanatának, a két hetes kubai rakétaválságnak, ami alatt indítógombnyi közelségbe került az atomcsapásokkal pusztító III. világháború kitörése és a „kölcsönös megsemmisülés” (Mutual Assured Destruction, MAD): a fenyegetés elhárítására John F. Kennedy elnök Kuba invázióját fontolgatta, amelyre az ottani vezetés atomfegyver bevetésével válaszolt volna. Az amerikai elnök végül a szigetország blokádja mellett döntött, Nyikita Hruscsov szovjet főtitkár pedig meghátrálásra kényszerült. Kennedy hatalmas morális győzelmet aratott, a közvélemény viszont nem értesült arról, hogy a kubai rakéták eltávolításáért cserébe Amerikának titokban le kellett szerelni a Szovjetuniót sakkban tartó törökországi és olaszországi amerikai rakétákat.

Felesleges hisztéria indította a lavinát

Kennedy megválasztásakor az egyik fő kampánytéma az úgynevezett rakétarés volt. Az ötvenes évek végén az amerikai hírszerzés tévesen arról értesítette a legfelsőbb vezetést, hogy a szovjeteknek több száz nukleáris robbanófej célba juttatására alkalmas interkontinentális rakétájuk van, amelyekkel könnyedén elpusztíthatnák az Egyesült Államokat. A készleteik ráadásul napról napra nőnek, az Egyesült Államoknak pedig alig néhány tucat rakéta áll rendelkezésére. A pánikot fokozták a korszak szovjet sikerei, mint a Szputnyik-1 fellövése, illetve az 1961-es berlini krízis, amely a város hivatalos felosztását és a berlini fal felépítését eredményezte, valamint az Eisenhower-adminisztráció látszólag erélytelen fellépése. A pánikra az amerikai és szovjet vezetők is rájátszottak: Hruscsov egy alkalommal kijelentette: olyan gyorsan gyártják a rakétákat, „mint más a kolbászokat”, Kennedy támogatói pedig az elnökválasztási kampány során több száz orosz rakétával riogatták a közvéleményt.

Az egyik U-2 felvétel a kubai telepítésű szovjet atomrakétákról
©

Valójában a Szovjetuniónak az ötvenes évek végére összesen négy olyan atomrakétája volt, amellyel elérhette volna az Egyesült Államokat, a többi robbanófejet legfeljebb bombázó repülőkkel tudta volna célba juttatni. Bár Hruscsov valóban fokozni kezdte a fegyverkezést, 1962-re csupán körülbelül 25 interkontinentális rakétát állítottak hadrendbe. Ugyan a szovjetek számos rövid és közepes hatotávolságú rakétával rendelkeztek, ezek "csak" az USA nyugat-európai szövetségeseit fenyegették, magát Amerikát nem. Ezzel szemben az Egyesült Államoknak közel 75 interkontinentális rakétája volt, emellett több száz, tengeralattjárókról indítható rövid hatótávú rakétával is rendelkezett. 1961-re légi felderítések bizonyították, hogy a rakétarés kacsa, azonban ez már nem változtatott az amerikai fegyverkezési stratégián. Eisenhower elnök, majd utódja, John F. Kennedy a vélt szovjet túlerő ellensúlyozására PGM-19 Jupiter típusú középhatótávú rakéták telepítését rendelte el Törökországba és Olaszországba. A középtávú fegyverek hadrendbe állítása felborította a hidegháborús egyensúlyt: míg az interkontinentális rakétákat viszonylag könnyen észlelheti a légvédelem, ezzel időt adva a válaszcsapásra, a középtávú fegyvereket (elvileg) anélkül is célba lehet juttatni, hogy az ellenségnek ideje legyen a visszavágásra, így az ilyen fegyverekkel rendelkező fél számára kísértést jelenthet az „első csapás” megindítása.

Hruscsov "Kennedynek szurkolt"

A Szovjetuniónak sürgősen ki kellett valahogy egyenlíteni az erőegyensúlyt. Erre lehetőséget adott az 1959-es kubai forradalom, amely során a Fidel Castro vezette felkelők megdöntötték az amerikai szövetséges Fulgentio Battista diktatúráját. Az új rezsim fokozatosan közeledett a szocializmus felé, miközben egyre inkább elhidegült az Egyesült Államoktól. A Disznó-öböl-beli, CIA által támogatott puccskísérlet után Kuba végleg a szovjet táborba sodródott. Ugyan a kubai emigránsokat még Eisenhower kormánya készítette fel, a hadműveletet már a Kennedy-adminisztráció hajtotta végre, az akció pedig súlyos kudarccal végződött. A vereség megerősítette Hruscsovot az elképzelésében, hogy a fiatal, tapasztalatlan Kennedy nem képes hatékony választ adni a szovjet terjeszkedésre. Ezt alátámasztotta a két vezető bécsi találkozója, ahol Kennedy szintén meglehetősen erélytelennek mutatkozott.

Az USA által embargó alá vett Kubának a Szovjetunió és szövetségesei nyújtottak gazdasági segítséget. 1962 szeptemberében Hruscsov figyelmeztette az amerikaiakat: az élelmiszert és más termékeket szállító szovjet hajók megtámadása háborúhoz vezetne a két szuperhatalom között. A Kubába érkező szovjet szállítmányok célja azonban nem „testvéri segítségnyújtás” volt: a Maskirovka hadművelet értelmében a hajók titokban az újonnan kifejlesztett középhatótávú rakéták és kilövőállások alkatrészeit szállították a szigetre, ahol elindult kilenc rakétabázis építése. Ha a bázisok felépülnek, a két szuperhatalom erőviszonyai kiegyenlítődtek volna, sőt, a rakétatelepítés akár a szovjetek felé billenthette volna a mérleg nyelvét.

1962 nyarán a CIA fokozottan figyelte Kubát, miután értesültek róla, hogy Fidel Castro testvére, Raul, az akkori védelmi miniszter váratlanul Moszkvába utazott. Augusztus végén az amerikai hírszerzés igazolta a korábbi gyanút, hogy a szovjetek fegyvereket szállítanak Kubába. A hírszerzők és a kubai emigránsok szovjet harci repülőket és légvédelmi állásokat láttak a szigeten,  légi felderítők pedig olyan építkezéseket észleltek, amelyek akár készülő rakétaállások is lehettek. Az egyértelmű bizonyíték október 14-én került az amerikaiak kezébe, miutány U-2 kémrepülőgépek tiszta fényképeket készítettek az addigra csaknem teljesen felépült indítóállomásokról és az oda érkező szovjet rakétákról. A légierő a bázisok bombázását javasolta, Kennedy azonban elutasította az ötletet. Ahogy később, szovjet leváltári anyagokból kiderült, már szeptember 8-án megérkeztek Kubába az első R-12 Dvina típusú szovjet rakéták, amelyek percek alatt egy-egy termonukleáris robbanófejet tudtak volna eljuttatni az amerikai keleti part városaira. A szovjet tervek szerint Kubából egyszerre negyven ilyen rakétát lehetett volna elindítani, amelyek célpontjai feltehetően a keleti nagyvárosok, köztük New York, Washington, Boston és Philadelphia lettek volna.

Hadüzenet lehett volna a karantén

A washingtoni „héják” azonnali csapásmérést sürgettek, mások megelégedtek volna Kuba blokádjával vagy az ENSZ bevonásával. Kennedyre óriási nyomás nehezedett, sürgősen döntenie kellett, és a közvélemény előtt sem titkolhatta el a kubai rakéták létezését. Kennedy végül a tengeri blokád mellett döntött, hiszen a sziget gyors inváziója az ott állomásozó 40 ezer szovjet katona miatt lehetetlen lett volna (bár Floridában összevont egy expedíciós hadsereget). Az elnök az ENSZ-t is teljesen kihagyta a válság megoldásából, egyedül a szovjet vezetőkkel volt hajlandó tárgyalni. Az Egyesült Nemzetek megkerülésére azért is szükség volt, mert a blokádra nem volt a nemzetközi jog értelmében valós indok: ahogy Fidel Castro is rámutatott: a rakéták telepítésében semmi törvénybe ütköző nem volt, a szovjet katonai jelenlétbe a kubai állam beleegyezett.

CIA felvétel egy szovjet R-12 nukleáris rakétáról a Vörös téren
©

Kennedy október 22-én híres tévébeszédben jelentette be: Kubába valóban szovjet rakétákat telepítettek, mire válaszul az Egyesült Államok 926 kilométeres tengeri „karanténzónát” jelölt ki a szigetország körül. Ezt megelőzően az elnök a Fehér Házban fogadta Andrej Gromiko szovjet külügyminisztert, aki a megbeszélésen azt állította, a rakéták csupán „Kuba védelmét” szolgálják. Kennedy a tárgyalás után pár órával összehívta az amerikai vezérkart és a szovjet válaszra nem várva elrendelte a blokádot. A „karantén” rendkívül kockázatos lépés volt: a nemzetközi jogban egy hasonló blokád háborús cselekménynek számít, és bár Kennedy nem gondolta, hogy a szovjetek katonai választ adnak, a hadvezetés felkészült a legrosszabbra: a keleti parton újabb szárazföldi hadosztályokat és hadihajókat mozgósítottak, készültségbe helyezték az Európában állomásozó csapatokat és a törökországi rakétaállások légvédelmét. A szovjet válasz azonban szerencsére elmaradt, még Nyugat-Berlint sem helyezték blokád alá, csupán a diplomaták tiltakoztak az amerikai lépés ellen. Október 24-én a Kubába tartó huszonöt szovjet hajó több mint fele megállt, vagy irányt változtatott. Kennedy ennek ellenére nem volt nyugodt, attól tartott, a flotta vezetői esetleg magánakcióba kezdenek és megtámadják valamelyik szovjet egységet, ezért kikötötte: bármilyen harci cselekményt csak elnöki jóváhagyással lehet végrehajtani.

Che kilőtte volna a rakétákat

A kubai vezetők nem voltak elragadtatva Hruscsov óvatos válaszától. Fidel Castro október 26-án táviratot küldött Moszkvába, ahol azt javasolta, mérjenek megelőző csapást az Egyesült Államokra. Emellett a kubai légvédelemnek parancsba adta, hogy azonnal nyissanak tüzet minden amerikai repülőgépre. Eddigre, ahogy a CIA jelentéséből kiderült, hat kubai rakétabázis már teljesen elkészült és alkalmas lehetett akár atomcsapásra is. Che Guevara (akkor iparügyi miniszter) hetekkel a krízis után is tajtékzott a dühtől a szovjetek „árulása” miatt. A Daily Worker című brit kommunista lapnak pár héttel később azt nyilatkozta: „ha a rakéták kubai irányítás alatt lettek volna, kilőtték volna őket”.

Adlai Stevenson az ENSZ Biztonsági Tanácsának ülésén mutatjaa rakéták helyzetét
©

New Yorkban, október 26-án végül összeült az ENSZ Biztonsági Tanácsa, de a felek nem jutottak dűlőre a kubai kérdésben, a tárgyalást elnapolták. Kennedy másnap a szovjet rakétatelepítés felgyorsulásáról értesült, azonban bíztató jelek is érkeztek. Másnap Alexander Formin szovjet diplomata ebédelni hívta John Scalit, az ABC televízió tudósítóját, ahol átadta neki a szovjet megoldási javaslatot, amely szerint a szovjetunió leszereli a kubai rakétákat, ha Amerika lemond a szigetország inváziójáról. Scali azonnal elvitte a jó hírt Kennedyhez, az amerikaiak öröme azonban nem tartott sokáig, mivel Hruscsov aznapi rádióüzenetéből kiderült, a kubai rakétákért cserébe a törökországi és olaszországi rakéták leszerelését kérik. Kennedy végül úgy döntött, látszólag nem veszi figyelembe Hruscsov rádióüzenetét: bejelentette, október 28-án tévébeszédet tart. A világ felkészült a legrosszabbra, Hruscsov és sokan mások attól tartottak, Kennedy Kuba lerohanását fogja bejelenteni. A képzetet erősítette egy amerikai felderítőgép 27-ei lelövése Kuba felett. Eközben titkos tárgyalások indultak az amerikai szovjet nagykövettel, akit arról tájékoztattak, Kennedy hajlandó saját rakétáit leszerelni a szovjet visszalépésért cserébe, de csak titokban. A háborútól még mindig tartó Hruscsov elfogadta az ajánlatot és másnap bejelentette: elrendeli az atomrakéták visszavonását Kubából.

Csak propagandagyőzelem volt

A rakéták eltávolítása novemberre befejeződött, mire az USA feloldotta a karantént. Hruscsov számára nyilvános megszégyenülést jelentett a rakétaválság, ami hozzájárult két évvel későbbi bukásához. Arról viszont nem értesült a közvélemény, hogy az amerikaiak 1963-ra leszerelték a Törökországban és Olaszországban tartott középhatótávú rakétáikat. Ezzel a nukleáris szembenállásban a szovjetek a válság előttinél előnyösebb helyzetbe kerültek, bár a Nagy-Britanniában felállított rakétaállások továbbra is fenyegették a Szovjetunió nyugati városait. Bár Kennedy jelentős PR-győzelmet aratott, az amerikai hadvezetés és a héják szintén elégedetlenek voltak. Curtis LeMay, a légierő tábornoka az elnöknek azt mondta: „ez volt történelmünk legnagyobb veresége”, majd azt javasolta, a szovjet kivonulás másnapját indítsák meg Kuba invázióját, amire Kennedy természetesen nemet mondott.

A kubai vezetés abszolút vesztesnek érezhette magát: a „nagyok” a fejük fölött döntöttek, az egyezségbe Castrónak semmilyen befolyása nem volt. A szovjet-kubai viszony hosszú időre elhidegült, Castro és Che Guevara beszédeikben sokáig ugyanolyan hévvel támadták a Szovjetuniót, mint az Egyesült Államokat.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
MTI Világ

Csinnadratta nélkül múlt el Castro 86. születésnapja

Nagy köztéri ünneplések nélkül, a hivatalos média által közvetített dokumentumfilmekkel, sajtóban megjelent méltatásokkal, de az utca emberének csekély érdeklődése mellett emlékeztek meg hétfőn Havannában Fidel Castro 86. születésnapjáról - írták helyszíni tudósításaikban a hírügynökségek.

Egy youtuber megépítette Batman legendás fegyverét, a kézből kilőhető csáklyát

Egy youtuber megépítette Batman legendás fegyverét, a kézből kilőhető csáklyát

A felvonóról kiabáltak le a síelőnek, hogy üldözi egy medve

A felvonóról kiabáltak le a síelőnek, hogy üldözi egy medve

Több tünetmentes Covid-fertőzött gyerek súlyos szövődményekkel került kórházba

Több tünetmentes Covid-fertőzött gyerek súlyos szövődményekkel került kórházba