Ki, merre, át

Mi sem mutatja jobban a két éve húzódó szíriai polgárháború intenzitásának növekedését, mint az, hogy január eleje óta 400 ezer ember hagyta el az országot, míg egy évvel ezelőtt ugyanebben az időszakban még „csak” 33 ezer menekültet regisztráltak. A számuk a konfliktus 2011-es kezdete óta az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) minapi közleménye szerint átlépte az egymilliót. Eközben az ellenzék és a Basar Asszad elnök közötti megállapodás továbbra is megvalósíthatatlannak tűnik.

Nincsenek határozott frontvonalak, eltérő intenzitással ugyan, de harci cselekmények szinte mindenhol előfordulnak. A legsúlyosabb összecsapások a nagyobb városokban zajlanak, a kisebb települések, falvak pedig kiszolgáltatottak a sorozatos légitámadásoknak vagy a különböző milíciák rajtaütéseinek. A közszolgáltatások a legtöbb helyen akadoznak, gyakoriak az áramkimaradások, és súlyos nehézségekbe ütközik az ivóvízellátás. Mind többen keresnek menedéket a környező országokban, amelyeket a menekültek áradata szintén nehéz helyzet elé állított. Libanonban és Irakban különösen nagy terhet jelent a menekültek százezres tömege (HVG, 2013. január 12.).

Jelentős a nyomás Törökországon is, ahol a Recep Tayyip Erdogan vezette kormány a konfliktus elején lelkesen támogatta a szír ellenzéket és az érkező menekülteket, de mára az utóbbiak előtt „ideiglenesen” bezárultak a kapuk, Ankara kirakta a „megtelt” táblát. Törökország tizenöt menekülttábort tart fenn, a hivatalos adatok szerint 185 ezer fő számára, akiknek a fele gyermek, legtöbbjük még nem érte el a 11 éves kort. A táborok Törökország délkeleti régiójában helyezkednek el, legnagyobb számban Hatay, Kilis, Gaziantep és Sanliurfa tartományban. A befogadó országok közül Törökország a legfelkészültebb, ám az elhúzódó konfliktus és a nagyszámú menedékkérő hatalmas logisztikai és anyagi terhet ró az országra, nem is beszélve a helyi lakosság menekültekkel szembeni vegyes érzelmeiről.

A tizenhét tábor nagy része gyorsan felállított sátorváros, míg a Kilis tartományban található Öncüpinar nevűben konténerekben helyezték el a menekülteket. Az ellátásért leginkább a török állam felel, a török Vörös Félholdon, valamint a katasztrófaelhárítási minisztériumon keresztül. Nemzetközi szervezetek nem vállalhatnak nyilvános szerepet a táborok működtetésében, azt az ankarai kormány kiemelt ügyként kezeli. Bár a táborok alapvetően rövid távra tervezett menedékek, van olyan, amelyikben több mint egy éve laknak emberek, gyakran nehéz körülmények közt. A régióban a nyár száraz és forró, a tél hideg és csapadékos, emiatt a táborok állapota és az ott lakók életkörülményei folyamatosan romlanak. A menekültek elhagyhatják ugyan kényszerű lakhelyüket, és önálló otthonra lelhetnek, ám ez csak néhány jómódú család kiváltsága, a többség nincstelenül érkezik az országba, ahol hivatalosan nem vállalhat munkát. Az élelmezésről a török Vörös Félhold gondoskodik, hetente oszt egyszerű élelmiszercsomagokat, naponta többször kenyeret.

A török állam – amelyet mostanában sok kritika ér újságírók bebörtönzése miatt – akadályozza a sajtó képviselőinek bejutását a táborokba. Gyakran hónapokat kell várni egy-egy engedélyre, és akkor is többnyire csak a legjobb állapotú Öncüpinart nyitják meg az érdeklődők előtt. Azok a menekültek, akik több tábort is megjártak, egyetértenek abban, hogy ez a legjobban felszerelt hely, ám az élet ott sem könnyű.

Az óvodától a középiskoláig oktatási-gondozási rendszert alakítottak ki a gyerekeknek, akikkel ugyancsak menekült szír tanárok foglalkozhatnak, saját tanterv szerint, de aki akar, megtanulhat törökül is. Több szociális központot is létesítettek, ahol elsősorban nőknek tartanak kézműves-foglalkozásokat, képzéseket. A hagyományosan férfiközpontú szír családok férfi tagjai számára kilátástalanabb a helyzet, ők nehezen találnak elfoglaltságot, akkor is csupán idényjellegű, nem bejelentett, főként mezőgazdasági munkát, kiváltva a helyi lakosság ellenszenvét. A régióban lakik a török alavita közösség jelentős része, ők ellenségesek a menekültekkel, hiszen azok komoly ellenszenvet táplálnak irántuk, mivel a szíriai rezsim vezetői szinte kivétel nélkül az ottani alaviták soraiból kerülnek ki.

Bár a menekültek fejenként heti 20 török líra (körülbelül 2500 forint) juttatást kapnak, sokan sérelmezik, hogy az nem készpénz, hanem chipkártyán, csak a táborban lévő üzletekben élelmiszerre és más alapvető fogyasztási cikkekre felhasználható összeg. A feketekereskedelem is megjelent, számosan igyekeznek haszonra szert tenni zöldség, édesség, üdítőital, valamint a legtöbb bevételt jelentő csempészett cigaretta árusításából. A török hatóságok orvosi ellátást is nyújtanak, nemcsak a menekülteknek, hanem a háború polgári, valamint katonai sebesültjeinek is. Nem ritka az amúgy a nap huszonnégy órájában szigorúan ellenőrzött határon átszáguldó mentőautó látványa. A táborok el vannak kerítve, és erős rendőri, valamint csendőri jelenlét látszik. Tavaly nyáron az ellátási nehézségek és a rossz életkörülmények miatt az Öncüpinarban erőszakba torkolló tüntetések törtek ki, amiket a hatóságok kemény kézzel elfojtottak. Ezután jelentős erőfeszítéseket tettek a körülmények javítására, kiváltképp a folyamatos ivóvízellátásra, ami nélkülözhetetlen a nemritkán 45 fok feletti hőségben.

Az Öncüpinarban élők közül sokan – bár folyamatosan kapják a lelkesítő híreket a harcoló családtagoktól, barátoktól – úgy érzik, messze a polgárháború vége, és nem tudják, maradt-e bármi is az otthonukból, ahová visszatérhetnének. Ám a helyzetük így is irigylésre méltó az alig öt kilométerre, a határ túloldalán, a szír felkelők által ellenőrzött részen felhúzott, rögtönzött Bab al-Salaam-i tábor 11 ezer lakójáéhoz képest. Ők a török határstop óta kényszerültek az ENSZ által adott sátrakba, ahol nemcsak súlyos ellátási nehézségektől szenvednek, hanem szórványos légi-, valamint rakétatámadásoktól is.

ÁLMOS TAMÁS / ÖNCÜPINAR