Öngólzápor

Nemcsak a stadionokba, hanem köréjük is tömegeket vonzanak a nyolc válogatott részvételével rendezett Konföderációs Kupa mérkőzései a brazil nagyvárosokban. A jövő évi labdarúgó-világbajnokság főpróbájának tekintett eseményen tízezrek biztatták a csoportjukból első helyen továbbjutott brazilokat, és nézték a riválisokat, de az arénákon kívül ugyanennyien tüntettek, s időnként összecsaptak a könnygázt használó rohamrendőrökkel. A katonai diktatúra 1985-ös vége óta legfeljebb a Fernando Collor de Mello elnök 1992-es lemondásához vezető időszakban tapasztalt erősségű tiltakozási hullám a múlt csütörtökön tetőzött, amikor országszerte egymillióan vonultak az utcára, a hét elején a lendület csökkent, de a nyugalom nem tért vissza.

Az indulatok fellángolásához apróság szolgáltatta a szikrát. Rio de Janeiróban, Sao Paulóban és több más városban nagyjából húsz forintnak megfelelő összeggel emelték a legfontosabb tömegközlekedési eszköz, az autóbusz viteldíját. Egy főleg fiatalokból álló aktivista csoport már évek óta kampányol a nagyvárosi tömegközlekedés költségének csökkentéséért, de legfeljebb néhány száz embert tudott mozgósítani. A most utcára özönlött százezrek viszont akkor sem hagytak fel a tiltakozással, amikor mindenütt visszavonták a drágítást, a brazil fejlesztési bank pedig sebtében 2,3 milliárd reálos (1 reál = 102 forint) hitelnyújtásról döntött, hogy az első tüntetések helyszínén, Sao Paulóban felgyorsítsák a metróhálózat bővítését.

Az elemzők eleinte értetlenül álltak a demonstrációk előtt, hiszen a brazilok sokkal inkább fociimádatukról, semmint utcai politikai aktivitásukról ismertek. Ráadásul az ezredforduló óta a térségben példátlan gazdasági konjunktúrát éltek át, a feltörekvő országok legerősebbjeit tömörítő BRICS-csoport – amit rajtuk kívül Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika alkot – tagjaként emlegetik őket, és a 195 milliós országban 40 millióan emelkedtek ki a szegénységből. Az elégedetlenséghez paradox módon épp a sikerek vezettek, mert megnőttek az elvárások. Az exportot és rajta keresztül a konjunktúrát tápláló nyersanyagpiaci boom azonban a múlté, a 2010-ben még 7,5 százalékos gazdasági növekedés tavaly 1 százalék alá lassult, és az idén is legfeljebb 2,5–3 százalékos lesz. Az infláció viszont 6,5 százalékra gyorsult, és ennek a duplájával drágultak az élelmiszerek, miközben Brazília világelső a cukornád, a narancsital, a marhahús és a kávé előállításában, második a szója területén, és az élbolyban van kukoricatermesztésben is.

A leginkább a szegényeket sújtó áremelkedések ellenére nem a nagyvárosi nyomornegyedek, a favellák lakói vonultak az utcára, hanem a gyarapodó középosztály tagjai, illetve a fiatalok. A követeléseik nehezen megfoghatóak, leginkább abban testesülnek meg, hogy a fejlődő világban szokatlanul magas adók fejében jobb szolgáltatásokat szeretnének, elsősorban az oktatásban, az egészségügyben és a tömegközlekedésben. Az is jellemző, hogy nem bíznak a pártokban, sem a hatalmon lévőkben, sem az ellenzékiekben. Úgy vélik, az egész politikai elitet átszövi és a gazdaságot valós potenciáljának elérésében gátolja a korrupció, amely megfertőzte az egy évtizede kormányzó, a diktatúra elleni küzdelemben elévülhetetlen érdemeket szerzett, a szakszervezetekkel szoros kapcsolatot ápoló baloldali Munkáspártot is.

A fennálló politikai rendszerrel szembeni általános brazil elégedetlenséget elemzők a törökországihoz hasonlítják, és egyben felhívják a figyelmet a hatalom eltérő reagálására is. Míg Recep Tayyip Erdogan török kormányfő csőcseléknek nevezte a demonstrálókat, és keményen fellépett ellenük, Dilma Rousseff brazil elnök – aki marxista gerilla volt a katonai diktatúra idején – megértően nyilatkozott a tüntetőkkel kapcsolatban, és elrendelte, hogy az eleinte brutálisan viselkedő rendfenntartó erők fogják vissza magukat. A múlt pénteken a televízióban felvételről közvetített beszédében a bolgár származású apától született Rousseff megígérte, hogy programot indít a tömegközlekedés fejlesztésére, külföldi orvosokat hív az országba az egészségügyi ellátás javítására, az oktatásra pedig az olajbevételekből áldoz. Hétfőn emellett 22 milliárd dollárnak megfelelő összeget helyezett kilátásba a közlekedési hálózat fejlesztésére – elsősorban autópályák építésére –, s azt javasolta: szigorúbban büntessék a politikusi korrupciót, és írjanak ki népszavazást egy alkotmányozó nemzetgyűlésről, amely meghatározná a politikai reformok kereteit. A baj csak az, hogy kevesen látnak lehetőséget az ígéretek beváltására, az olajjövedelem átcsoportosítását például a szövetségi államok kormányzói – saját költségvetésüket féltve – egyszer már megvétózták.

A brazilok 2007-ben az utcákon ünnepelték, hogy elnyerték a 2014-es labdarúgóvébé rendezését, most pedig ugyanott tiltakoznak ellene. A Konföderációs Kupa nyitómérkőzésén nemcsak Rousseffet fütyülték ki a nézők, hanem a vadonatúj brasíliai stadionban helyet foglaló Sepp Blattert, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) elnökét is, aki gyorsan át is rándult Törökországba egy ifitornára, és csak az elődöntőkre és a vasárnapi fináléra tér vissza Brazíliába. A tüntetők úgy vélik, a világ legnézettebb sporteseményén nagyot kaszáló FIFA magas igényeire szabva – vontatottan, jókora költségtúllépéssel – épülő, illetve felújított 12 stadion fölösleges és bizonytalan jövőjű presztízsberuházás, a világbajnokság megrendezésére fordított 13 milliárd dollárnak (további 12 milliárdba kerül majd a 2016-os riói olimpia) pedig hasznosabb társadalmi célt is találhattak volna.

A hatalmas erőfeszítés persze rögtön értelmet nyer, ha a 2014. július 13-ai vébédöntőn a felújított riói Maracana Stadionban a brazil válogatotté lesz a trófea, s nem úgy járnak, mint 64 évvel korábban. A régi aréna 1950-ben – amikor Brazília először rendező volt – nemzeti tragédia helyszínévé változott, a nézők közül többen a mélybe vetették magukat, amikor az utolsó mérkőzésen a fesztivállal várt hazaiak 2:1-re kikaptak az ősellenfél Uruguaytól.