Elherdált évtizedek

Újév napján, 60 éve azt ünnepelte Szudán, hogy több évtizednyi brit–egyiptomi bábáskodás után elnyerte függetlenségét. Sokak szerint szerencsés csillagzat alatt született, mert viszonylag virágzó mezőgazdaságot és fejlett öntözőrendszert örökölt, a nagyszabású Gezira-terv keretében a Kék-Nílus és a Fehér-Nílus találkozásától délkeletre hatalmas termőterületek jutottak vízhez. A gyarmati örökség része volt továbbá egy hozzáértő állami bürokrácia, korszerű jogrendszer és infrastruktúra több mint 3300 kilométernyi vasúttal, ami a jelenleginek a kétharmada. Egy szudáni font akkor több mint két amerikai dollárt ért.

Ráadásul az ország többpárti rendszerben fogant, és számos afrikai társával ellentétben jó kapcsolatokat őrzött meg korábbi gyarmattartóival. Az 1950-es és 1960-as években kulturális sikereket ért el, és a diplomáciában is felhívta magára a figyelmet, amit Richard Nixon amerikai alelnök 1957-es látogatása vagy az Arab Liga ott rendezett 1967-es csúcstalálkozója jelzett. Utóbbi főként a ritka arab egység miatt, hiszen az Izrael győzelmével zárult hatnapos háborúra válaszul a Kartúmi Nyilatkozatban a szervezet „három nemet” mondott a békére, az elismerésre és a tárgyalásokra, évtizedekre meghatározva az arab–izraeli viszonyt.

De már az 1958-as vértelen puccs is jelezhette, hogy Afrika legnagyobb területű országában valami nem stimmel. Szudán úgy vált függetlenné, hogy a politikai erők nem egyeztek meg az alkotmányról, az állami berendezkedésről, és nem fektették le az alapelveket, így például a nemzeti identitás, az arab és az afrikai gyökerek kérdését és az iszlám szerepét a közéletben. Az alkotmányos válság és a megosztottság a 60 év alatt végig árnyékot vetett az országra, a politikai ingatagságot tucatnyi puccskísérlet jelezte, melyekből több is sikeres volt. Néhány kormányt népi felkelés döntött meg. Szudán másik átka az észak–dél ellentét, amit a függetlenség elnyerésének pillanata óta nem orvosoltak, és ami Afrika egyik leghosszabb polgárháborújához vezetett, számtalan mellékfronttal.

A gyarmati múlt és a politikai elit egyaránt felelős a hat évtized alatt történtekért. A britek úgy engedték önálló útjára a Nílus menti országot, hogy összekapcsoltak két olyan területet – az elarabosodott északot és az inkább keresztény és animista afrikai délt –, amelyeket a gyarmati időkben külön igazgattak. Ráadásul úgy, hogy a közigazgatást alapvetően az északiakra bízták. Az ország vezetői azonban maguk sem büszkélkedhetnek. Az ellenzék gyengeségét kihasználva a korrupt elit csak a maga érdekeit nézte. Ráadásul az 1969-ben szintén puccsal hatalomra jutott Nimeri-rendszer kezdetben szocialista elveket vallott, erőszakos államosításba kezdett, ami katasztrofális következményekkel járt a mezőgazdaságban. A rezsim aztán átfordult iszlamistába, az 1989-ben puccsal hatalomra jutott Omar al-Basír az új irányt átültette az oktatásba, a bankrendszerbe és a közéletbe, miközben csökkentette az állami kiadásokat.

A több mint negyedszázada regnáló Basír elnök a szudáni – és tipikusan afrikai – kisiklás szimbóluma is lehetne. Uralmát kirekesztés, etnikai tisztogatás, háborús bűnök jellemzik, ő az első hivatalban lévő államfő, aki ellen a Nemzetközi Büntetőbíróság – a Dárfúr tartományban elkövetett népirtás vádjával – 2009-ben elfogatóparancsot adott ki; persze a mai napig hiába. Basír tucatnyi békemegállapodást írt alá az ország különféle lázadó mozgalmaival, a legfontosabb a Dél-Szudán 2011-es elszakadásához vezető 2005-ös békepaktum volt. Egyik sem hozott azonban békét, a politikust viszont tavaly a voksok 95 százalékával újra elnökké „választották”.

Északnak és Délnek nem ment együtt, de nem boldogulnak külön sem. A kezdeti eufória után káosz és anarchia lett úrrá Dél-Szudánban, ahol – a jelentős olajvagyon és a kedvező mezőgazdasági adottságok ellenére – két év sem kellett hozzá, hogy a Salva Kiir elnökhöz lojális dinkák és a Riek Machar volt alelnököt támogató nuerek között kegyetlen és véres polgárháború robbanjon ki. Több tízezer áldozat és több mint kétmillió menekült árán tavaly békemegállapodást írtak alá a felek, de kérdés, sikerül-e végre is hajtani.

Az északiak sem jártak jobban: Kartúm elvesztette területének negyedét és olajjövedelmének 75 százalékát. Az olajbevételek kiesése gazdasági csődöt okozott, az elhanyagolt mezőgazdaság még mindig a lakosság négyötödét foglalkoztatja. Nem enyhül a fegyveres konfliktus Dárfúrban, ahol az ENSZ legfrissebb jelentése szerint folytatódik a tömegmészárlás és a szexuális erőszak: 2003 óta 300 ezer ember vesztette életét és 2,7 millióan hagyták el otthonukat. Lázadás folyik Dél-Kordofán és Kék-Nílus tartományokban is, a harcoknak és a szudáni légierő civil lakosságot is sújtó bombázásainak legfeljebb átmenetileg vet véget egy-egy ingatag tűzszünet. Jellemző, hogy a hazát védeni hivatott szudáni hadsereg – amely az ötödik legnagyobb a kontinensen – az ország számtalan régiójában harcolt már, illetve folytat katonai műveleteket. Annak ellenére, hogy eddig egyetlen háborút sem vívott külső hatalom ellen, a kartúmi kormány az állami költségvetés 40 százalékát költi a biztonságra.

A katonai erő sem biztos, hogy egyben tudja tartani az országot. A dél kiválása után Szudánban tovább erősödnek az elszakadási törekvések. A dárfúri politikai pártok valamennyi tartomány önrendelkezési jogát követelik, sőt mindhárom lázadó régió betiltott mozgalmai nyíltan az elszakadást szorgalmazzák. A kartúmi ellenzék nem jelent alternatívát, a Basír elnök mögött uralmon lévő, velejéig korrupt Nemzeti Kongresszus Párt (NCP) képtelen a reformokra. A hatalmasra duzzadt, letargikus bürokrácia – amely a költségvetés másik 40 százalékát viszi el –, az önámító és nyerészkedésre hajtó politikusok, valamint az ország népe közti szakadék egyre nagyobb, az állam fokozatosan darabjaira hullik.

Szudán és Dél-Szudán az egyik fő afrikai forrása az Európába tartó menekültáradatnak, földrajzi helyzetéből adódóan a szomszédos országokból – például Eritreából – is érkeznek oda migránsok a továbbutazás szándékával. Ráadásul nemcsak az elnyomás, a háború és a 80 százalékos szegénység, hanem a rabszolgaság is sokakat menekvésre késztet a 40, illetve 11 milliós két Szudánból. A rabszolgaság intézménye jelentős szerepet játszott a szudáni történelemben, az emberkereskedelemből a XIX. században meggazdagodott Zubajr pasa például nemzeti hős. Ma is divat, hogy északon délről származó gyermeket tartanak szolgaként – mondván, így segítenek az elárvultakon. Az emberkereskedők sokszor kapcsolatban állnak a hatóságokkal, és bár 2014-ben meghozták a rabszolgaság elleni első törvényt, a kartúmi kormány és Basír elnök részéről rendre elhangzanak az intézményt támogató kijelentések.