A Gázai övezet déli részén, szinte az egyiptomi határ közelében található Hán Júnisz városában lassanként moccanni sem lehet a menekültektől. Hirtelen jelent meg ott több százezer ember, miután az izraeli hadsereg (IDF) felszólította Észak-Gáza lakóit, hogy hagyják el házaikat és meneküljenek délre, ugyanis küszöbön áll a szárazföldi erők támadása az övezet ellen.

A Hán Júnisz-i hatóságokat valóságos sokként érte a menekültek megjelenése, nemhogy alapvető szolgáltatásokat nem képesek biztosítani a számukra, de még csak elhelyezni sem tudják őket, az emberek a közterületeken élnek, alszanak és mivel a kórházak is leterheltek és sokan már eleve sebesülten érkeztek, így vannak, akik ott is halnak meg.

A dél-gázai város tragédiája csak egy újabb epizódja annak a halált halálra halmozó helyzetnek, ami két különböző, de mégis egymásra ható, egyenként szimpatikus, ám az évtizedek során elkövetett szörnyűségektől terhessé vált érzelem következtében állt elő. Hiszen ki ne tudna azonosulni egy kis népnek az elnyomás elleni szabadságküzdelmével? Ki az, aki ne ismerné el a tőle telhető legnagyobb természetességgel, hogy egy államnak jogában áll magát megvédeni bármiféle külső és belső támadástól, különösen akkor, ha ezek a támadások a puszta létében fenyegetik?

 

És kitart-e még a szimpátiánk, amikor azt látjuk, hogy az önrendelkezésért küzdő kis nép radikális fegyveresei szabadságharc felkiáltással válogatás nélkül gyilkolni kezdik az elnyomó hatalom civiljeit, akiknek csak annyi a bűnük, hogy a konfliktus rossz térfelére születtek? Marad-e bármi a rokonszenvünkből, ha azzal szembesülünk, hogy egy magát demokratikusnak nevező állam csak milliók nyomorban tartásával tudja szavatolni a nyugati típusú berendezkedését?

Szinte felfoghatatlan súlyú, vérben fogant kérdések ezek, amikre a két oldal képviselői aligha tudnak konzekvens, értékelvű válaszokat adni. Ilyeneket mi sem tudunk ígérni, csak meg tudjuk mutatni, hogy hol és miért kezdődött Gáza kálváriája és megpróbáljuk körbejárni, hogy miért nem tesz senki, semmit azért, hogy ebből a két és félmillió embert tömörítő gettóból ne tűnjön kitörési lehetőségnek a terrorizmus.

A demokrácia védelmében

Gázának a mostani háború szempontjából lényeges története 1967-ben kezdődött, amikor a hatnapos háború végén izraeli csapatok szállták meg a korábban Egyiptomhoz – vagyis pontosabban az országnak Szíriával alkotott kérészéletű uniójára emlékeztetve Egyesült Arab Köztársasághoz – tartozott területet. Izrael csapatai ugyanekkor szállták meg Ciszjordániát is és mindkét területgyarapodás egy az ország 1948-as megalakulásakor megfogalmazott, nagy támogatással bíró politikai igényt elégített ki, miszerint a korábbi, ókori Izrael területeit egyesíteni kell a modern Izrael állam égisze alatt.

Hamász, Gáza, Hezbollah, Vaskupola, kibuc - elmagyarázunk néhány fogalmat, hogy érthetőbbek legyenek a hírek

Mi a Hamász, ki a vezetője, ki finanszírozza, mi köze a Hezbollahhoz, a Palesztin Iszlamista Dzsihádhoz, hol van a Gázai övezet, mit jelent a „két állami megoldás", mi az a Vaskupola, és mik azok a kibucok, amelyekbe betörtek a Hamász fegyveresei? Körbejártuk az izraeli-palesztin háború kapcsán legtöbbször említett fogalmakat, hogy kevesebb legyen a fekete lyuk a hírek olvasása közben.

Ez, mint úgy általában a területgyarapító, országegyesítő programok remekül hangzott, csak volt egy apró probléma vele: az újraegyesítésre kiszemelt területeken palesztinok éltek, ráadásul nagy számban, hiszen Izrael létrejöttekor az ott élő arabok jelentős része menekült el onnan, ide. Ez pedig felvetette azt a kérdést, amivel Izrael a mai napig nem tudott megbirkózni, mégpedig hogy mi legyen a palesztinokkal?

A helyzet bonyolultságának megértéséhez érdemes hozzátenni, hogy Izraelben az ország két alaptulajdonságából nem hajlandók engedni, miszerint Izrael egy zsidó állam és egy demokrácia. Márpedig ha él a területén több millió muszlim palesztin, akkor ez bizony a két korábbi megállapítással kapcsolatban problémákat vet fel. Mert ha Izrael demokrácia, akkor előbb-utóbb kénytelen lesz választójogot adni a palesztinoknak, aminek következtében megszűnik az állam zsidó jellege, ha pedig ezen utóbbira hivatkozva tagadja meg az előbbit, akkor nagyon nehéz lesz demokráciaként tekinteni rá.

A dilemma feloldásában a palesztinok sem segítettek sokat, sőt, a képviseletükre vállalkozó politikai szervezetek, illetve az ügyüket felvállaló muszlim államok vezetői szemében nagyon sokáig a probléma megoldásának minimuma Izrael teljes elpusztítása volt, a megengedőbbek ez alatt csak az államot, a vérmesebbek magukat a zsidókat is értették. Ez a megközelítés pedig egy országát szerető, zsidóságával önazonos izraeli számára nem sok teret hagyott az együttműködésre.

 

Maradt tehát a senkinek sem jó patthelyzet, a zsidó állam a Nagy-Izrael koncepcióhoz ragaszkodva fenntartotta a katonai megszállást a területeken, amiket viszont nem volt hajlandó hivatalosan is annektálni, nehogy választójogot kelljen adnia a palesztinoknak, akiknek túlnyomó többsége emiatt másodrendű állampolgárként volt kénytelen élni és egy részük szép lassan radikalizálódni kezdett, majd egyre véresebb terrorcselekményekben robbantotta világgá a frusztrációját.

A látszatfüggetlenség, ami inkább kiszolgáltatottság

Ez az állapot Gázában az egymást követő intifádákkal (felkelésekkel) és terrorcselekményekkel egészen 2005-ig állt fenn, amikor is mindenki legnagyobb meglepetésére a jobboldali Ariel Saron a saját pártja, a Likud által támasztott komoly ellenszélben végigverte a kneszeten az övezet feladását és egyoldalúan kivonta onnan az izraeli csapatokat. A közigazgatást és az ott élő izraeli telepeseket is evakuáltatta, aki nem akart menni, azt vitték. Saron ugyanis a fenti dilemmát azzal próbálta feloldani, hogy beáldozta Nagy-Izrael álmát annak érdekében, hogy megőrizze az ország többi részének zsidó és demokrata jellegét. „Nincs többé olyan, hogy Nagy-Izrael” – jelentette ki később, 2008-ban a gázai kivonulásra utalva Ehud Olmert miniszterelnök is, aki a döntés idején Ariel Saron helyetteseként működött.

Ez azonban mégsem teremtette meg sem az övezet, sem az oly régóta áhított palesztin állam függetlenségét. Az izraeli hatóságok távoztával ugyan bizonyos fokú önrendelkezésre tettek szert Gáza lakosai, ám a hat szárazföldi határátkelőikből ötöt, illetve a felségvizeiket és a légterüket is Izrael ellenőrizte, hovatovább arról is Tel-Avivban döntöttek, hogy juthat-e be édesvíz, gáz vagy áram az övezetbe.

A korábbi tapasztalatokból táplálkozó revansigény és a függetlenség talmi csillogása a térség egyetlen választásán, 2006-ban a Hamász kezébe adta a Gázai övezet fölötti hatalmat. Innentől kezdve a palesztinok legszélsőségesebb terrorszervezete döntött arról, hogy kiknek, mennyi juthat az övezet igencsak szűkös erőforrásaiból, így egy idő után már nem csak elvi alapon lettek terroristák az ott élők, hanem a Hamászhoz való csatlakozás vált a nyomorból való kitörés egyetlen lehetőségévé.

Persze, át lehetett járni munkát vállalni Izraelbe is, csak hát arra nagyon kevesek tudtak karriert építeni, hiszen a határt a Hamász akciói miatt gyakran lezárták és kevés munkáltató tudott megbarátkozni azzal, amikor a Kasszám-rakéták kaotikus kilövési rendjétől függ, hogy a munkaerő beér-e dolgozni, nem beszélve a rosszabb esetről, amikor beér, csak már van rajta egy robbanómellény is. Bár ezen utóbbi az igen szigorú határellenőrzés miatt különösen az elmúlt 10 évre vonatkoztatva inkább már költői túlzásnak tekinthető, de az eshetőség attól még fennáll, ahogyan két héttel ezelőtt sem gondolta volna még senki, hogy a Hamász képes egy olyan támadássorozat végrehajtására, ami aztán október 7-én megindult.

És akkor arról még nem esett szó, hogy mennyire nehéz ezeknek az embereknek egyáltalán munkát találni odaát és hogy rendszerint feketén alkalmazzák őket, aminek következménye, hogy gyakran a beígért pénzüket sem kapják meg a munkájukért, ami csak továbbnöveli az elkeseredettségüket és a frusztrációjukat.

Megoldás helyett meghasonlott nyilvánosság

Gáza története súlyos, intő példa, amiből mindenki a neki tetsző konklúziót vonja csak le. Egyfelől a Hamász demokratikus legitimációját felhasználva (azaz, hogy választásokon jutott hatalomra) lehet remek érveket sorompóba állítani a ciszjordániai területek katonai megszállásának fenntartása mellett, hiszen láttuk, mit csináltak a palesztinok Gázában, másfelől pedig megint csak nem minden alap nélkül lehet rámutatni arra, hogy az a függetlenség, ahol egy külső entitás szeszélyéből fakadóan juthat csak élelemhez, áramhoz, gázhoz, vízhez az ember, nem igazi függetlenség.

Ez a jelenlegi tudásunk szerint feloldhatatlan dilemma két pártra szakította a világot, ahogyan ez a magyar nyilvánosság szűkebb berkein belül is láthatóvá vált. Palesztinbarát és Izrael párti kommentelők, véleményvezérek csapnak össze a közösségi médiában, többeknél már az is gondot jelentett, hogy egy magyar hírportál nem terrorkórházként emlékezett meg egy gázai kórházról, holott az az al-Aksza Mártírjainak nevét viselte, ami egy terrorszervezet is. Fogadjuk el, hogy így van, tényleg egy terrorszervezet nevét viseli a kórház. Ez az egyszeri palesztin szempontjából mit változtat, ha az az egyetlen kórház a környéken. Nem viszi oda a gyerekét, mert terrorkórház?

 

De ugyanígy érthető a civilek háta mögé bújó terroristák ellen légicsapásokat elrendelő izraeli katonai vezetés helyzete is, hiszen az ártatlanokat pajzsként használó Hamász terroristák zavartalanul eregethetnék a rakétákat Izrael felé, amíg azt egy iskola udvaráról, vagy egy kórház tetejéről teszik, ha Izraelben mindennél, még a saját lakosságuk védelménél is előrébb valónak tekintenék a palesztin civilek testi épségét.

Ráadásul a sufnituningnak bátran nevezhető Kasszám-rakéta nem éppen egy precíziós műszer, tehát remekül el lehet röppenteni Izrael irányába, de hogy az a vezérkari főnök, vagy egy szderóti biciklis postás, esetleg egy askelóni óvodás fejére esik, arra már a rakéta kilövőjének nincs ráhatása, és ami azt illeti, nem is érdekli.

 

Ahogyan láthatóan a jövő sem nagyon érdekel senkit, hiszen azt Izraelben sem tudják megmondani, hogy mi lesz azután, ha bejön a legjobb forgatókönyv és sikerül felszámolniuk a Hamászt Gázában. Kerülik is a kérdést, hiszen a terrorszervezet kivéreztetése csak még több civil áldozat árán érhető el, aminek a vége törvényszerűen az, hogy a hátramaradt gyászoló szülők, gyerekek, rokonok, barátok kétségbeesettebb része remek utánpótlásul fog szolgálni a következő, Hamászhoz hasonló célokkal és módszerekkel operáló terrorszervezet számára.

Így, ha valami biztosra mondható, az az, hogy Gáza még jó sokáig a pokol földi tornáca marad.