Egy átlagos venetói rákhalásznak tavaly hetente pár darab kék tarisznyarák akadt a hálójába. Idén nyáron már naponta akár több százat is kifog belőlük. Csak ebben az északolasz, Velence környéki régióban több mint 300 tonnányi kék tarisznyarákot fogtak ki a halászok idén, nyárra akkora lett a szaporulat, hogy már napi 8-10 tonnát emelnek ki a tengerből.

A kétségtelenül szép megjelenésű, de mindent elpusztító invazív faj első példányai már legalább egy évtizede megjelentek az Adrián, valamiért idén kezdett rohamosan szaporodni, és erre csak az egyik magyarázat az, hogy eleve igen szapora: egy nőstény példány több százezer, de akár 8 millió ikrát is képes lerakni.

A kék tarisznyarák az Atlanti-óceán nyugati partvidékén őshonos, Kanadától Argentínáig ismert. Vélhetően a hajótestekbe jutó vízzel együtt került az európai tengerekbe. Ahhoz, hogy idén ennyire elszaporodtak, a szakemberek szerint hozzájárulhatott az is, hogy a tavaszi nagy esőzések és áradások nyomán a Pó-deltából a tengerbe ömlő víz felhígította a Velence környéki lagúna vizét, sótartalma alacsonyabb lett az elmúlt két év szárazsága során mérthez képest, eközben a hőmérséklet is magasabb, ami még aktívabbá tette ezeket az egyedeket. És az Európában őshonos tarisznyarákokhoz képest a kék tarisznyarák eleve gyorsabb helyváltoztatásra képes, mivel hátsó lábai laposabbak, kvázi békalábként funkcionálnak.

A Callinectes sapidus elszaporodása nem önmagában azért baj, mert túl sok van belőle, hanem azért, mert agresszív ragadozóként felzabál és tönkretesz mindent, amiből a halászok, főleg a kagylóhalászok élnek:

felfalja a kagylókat, csigákat, képes kinyitni az osztrigát, elvágni ollójával a halászhálót, megeszi az őshonos rákfajokat, és azt sem felejtik el az aggódó helyiek hüledezve felemlegetni, hogy akár még egymást is felzabálják.

A rák tehát egyszerre jelent veszélyt az őshonos ökoszisztémára és a kagylóhalászatra is, amelyből sok ezer család él Venetóban. A halászok arra panaszkodnak, hogy 80-90 százalékkal zuhant a kagylófogás idén a rák által okozott károk miatt. „Reggel kimegyünk halászni, és már csak üres kagylóhéjakat találunk” – mesélik elkeseredetten, és videóriportokban mutogatják, hogy a kagylófogás jelentős része üres kagylóhéj.
A kagylóhalászat nem elsősorban a tengerből találomra kihalászott kagylókat jelenti, hanem kagylóneveldékről, kagylófarmokról beszélünk. Vagyis a helyzet nem is annyira ahhoz hasonlít, mint amikor a természetes vadállományt fenyegeti egy betolakodó, hanem amikor róka jár a baromfiudvarban, vagy sáskák tarolják le a fáradságos munkával gondozott ültetvényeket. Ami az olaszországi nyaralásunk során az éttermekben a tányérunkra kerül, az minden valószínűség szerint ilyen, természetes tengeri körülmények között működő farmon nevelt kagyló. A kis kagylólárvák persze előbb kagylókeltető telepeken, természetes szaporítással születnek, amelyeket fitoplanktonnal táplálnak, majd amikor már pár milliméteres méretűek, kihelyezik őket a felparcellázott lagúnák arra kijelölt területeire. A sekély vízben maguk a kagylóhalászok szórják szét a kagylócskákat, ezekből ilyenkor még egy kilónyi 30 ezer kis élőlényt is tartalmazhat. A kagylóbébiket hálóval fedik le hat hónapra, hogy ne váljanak egyből a ragadozók martalékává, hiszen az őshonos halak és rákok is rájárnának.

A kagylóhalászok a lehalászást azután azokon a parcellákon végzik, amelyeken már legalább egy-másfél éve növekednek a kagylók, miközben a tengervízben természetesen jelenlévő mikroalgákkal, fitoplanktonokkal táplálkoznak. A kagylóhalászok hajnalonta, a vízállásra is figyelve kihajóznak, majd a vízbe derékig merülve, de gépesített eszközökkel halásszák ki a sekély víz homokjában lévő kagylókat, majd aztán válogatják és becsomagolják azokba a hálós zsákokba, amelyeket a halpiacokról olyan jól ismerünk. Mivel a kagyló nem szalad el, ezek a lagúnákon található kagylóneveldék nincsenek is elszeparálva, így azonban azokat a hálókat, amelyekkel a víz alatt letakarják a kis kagylókat, a tapasztalatok szerint a kék tarisznyarák szétszabdalja ollójával, komoly pusztítást végezve az állományban.

Az olasz videócsatornákon idén nyáron számolatlanul bukkantak fel azok a riportok, amelyek az idegenhonos rákkal roskadásig telt ketrecek kiemelését mutatják, de olyan felvételek is készültek, amelyeken a kék tarisznyarákok tucatjai úszkálnak a sekély vizű strandokon. Az egyik videóban a narrátor elmondása szerint nettó nyolcpercnyi halászattal 150 kiló kék tarisznyarák akadt a hálóba.

Mivel nem csupán környezeti, hanem szociális problémákat is okoz a tarisznyarák terjedése, a venetói politikusok szerint az érintett halászok családját segítő támogatásra is szükség van. Goro településen például az 1500 halász és családtagjaik hónapokon belül megélhetés nélkül maradhatnak a helyi polgármester szerint.

Veneto tartomány elnöke a múlt héten, hogy felhívja a figyelmet a tragikus helyzetre, sajtótájékoztatón mutatta be a kapálózó károkozót. Luca Zaia arról is beszámolt, hogy monitorozni fogják a rákfajta terjedését, ehhez 300 rákcsapdát helyeznek ki a venetói partoknál és veszélyhelyzetet hirdettek, 80 ezer eurót fordítva az első tanulmányokra, amelyhez a kormány 3 millió eurós kerete társul. A rákcsapdákkal elsősorban a nőstény példányok befogása a cél, hogy megtermékenyülési időszakban elejét vegyék annak, hogy lerakják ikráikat. De nem csak Venetóban kemény a helyzet, hanem a többi tartományban is, Toscanában például az angolnahalászat zuhant be 30 százalékkal a szétszabdalt hálók miatt.

A tragikus rákhelyzet megoldásának részeként született az a kézenfekvő ötlet, hogy egyszerűen meg kell enni a ragadozókat. Egyelőre még csak alakulgat a kék tarisznyarák piaca, 8-9 eurót kérnek kilójáért, nápolyi piacokon ennek feléért is kapható. De ahhoz, hogy a lehalászott több száz tonna rákkal kezdjenek valamit, az is kellene, hogy a kis helyi halászszövetkezetek állandó felvevőpiacot találjanak a vízből kiemelt hatalmas mennyiségnek, akár belföldi fogyasztásra, akár exportra. Az a körülmény egyelőre nem annyira segíti az értékesítésüket, hogy az idén tömegesen befogott kék tarisznyarákok a mindent elsöprő jelenlétük ellenére még fiatalok, 20-30 dekásak, és valódi kereslet ennél nagyobb, legalább egyéves, akár félkilós rákokra lenne igazán.

Az olasz gasztróban ennek a tarisznyaráknak a fogyasztása még nem annyira bevett, most ismerkednek vele az éttermek is, és a magazinokban, főzővideókban is egymást érik a receptötletek. Ebből a szempontból szerencse, hogy a kék tarisznyarák igen ízletes, bár ahogyan a színe, úgy az íze is kissé fémesebb és kesernyésebb az őshonos adriai rákoknál. Húsa ruganyos, szálakra bomlik, utóíze a homáréra emlékeztet. Összességében finom tehát.

Enyhén fűszeres-sós forró vízbe dobva, párolva, vagy grillrácsra dobva a rák elveszíti kékes színét, normál vörösre vált, aztán kezdődhet a némileg körülményes szétbontása, amelyet egyelőre még szokniuk kell az olaszoknak. Ráksalátába, spagettihez, ravioli töltelékként fog leginkább elterjedni. Vagyis aki egy olasz étterem étlapján granchio blu néven megtalálja és kirendeli a kék tarisznyarákot, azzal némi elégtételt is vesz azért a tatárjárásért, amit fajtársaival együtt elkövetett.