Díjátadás idén októberben. Édes citrom © improbable.com

Az egész azzal kezdődött, hogy az 1955-ben a tudományos humor népszerűsítésre alapított Journal of Irreproducible Research (JIR) [Reprodukálhatatlan Kutatások] folyóiratához posta érkezett. Ebben egy levél, a küldeményben pedig Marc Abrahams vidám cikkei. Mire a szerző legnagyobb meglepetésére a léthatáron lévő lap két héttel később felkérte őt főszerkesztőjének. Abrahams igent mondott – tudjuk meg a főszerkesztő az Ig^®Nobel. A tudomány citromdíja c., magyarul az Akadémiai Kiadó kiváló tudományelméleti könyvsorozatában megjelent szórakoztató kötetében.

Magát az elnevezést lehetetlen átültetni magyarra. A svéd Nobel neve az angol fülnek a noble, nemes és méltóságteljes szót idézi. Az ignoble ennek fosztóképzős ellentéte, de a díj mégsem valamiféle anti-Nobel-díj. A díj elnyeréséhez valamilyen zseniálisan őrült dolgot kell megalkotni, kritériuma, hogy a tudós valamilyen olyat tegyen, amin az emberek felkacagnak, hitetlenkedve rázzák a fejüket, majd elgondolkoznak. Évente tíz – sokszor változó – kategóriában osztanak díjakat, nem is akárhol: a bostoni Harvard Egyetemen. Az elismerést „valódi” Nobel-díjasok adják át az Ig-eseknek, akik többnyire megjelennek a helyszínen. Az egyetemi diákjátékokat idéző ceremóniát az interneten is közvetítik. Jelölni bárki jelölhet, norvég tudósok például sikeresen nominálták magukat a sörnek, a fokhagymának és a tejfölnek az orvosi piócák étvágyára tett hatásáról szóló tanulmányukkal.

Összeállításunkban tíz díjazott szerepel. Aki kíváncsi a többire is, olvassa el Abrahams könyvét, amelyik a legérdekesebb 2005-ig elismert tudományos eredménnyel foglalkozik. Vagy nézze meg az időközben a nevét JIR-ről Annals of Improbable Research-re [Képtelen Kutatások Krónikája] változtató díjosztó tudományos-humoros folyóirat honlapját.

Műsertésorr. Disznólkodás

A kényszeres orrtúrás
statisztikai valószínűsége

A rhinotillexomania kifejezést a kényszeres orrpiszkálás elnevezésére alkották meg. Két kiváló pszichiáter, az indiai Mentálhigénés és Idegtudományi Intézet munkatársai tudományosan igazolták azt a közvélekedést, hogy a legtöbb tizenéves piszkálja az orrát. Chittaranjan Andrade és B. S. Srihari bizonyítottnak tekintette a wisconsini kollégáik megállapítását, hogy a felnőttek kilencven százaléka aktív orrturkáló, de furdalta az oldalukat, hogy mi a helyzet a tinédzserekkel. Önmagában persze nem minden orrhoznyúlás beteges dolog, de minden „túlzásba vitt” emberi tevékenység pszichés rendellenességnek számít. Az indiai kutatókat éppen e pszichés defektussal élő kamaszok aránya érdekelte. Betegesnek mondható például a koprofágia jelensége, amelyet már Srihariék egyik tudományos elődje 1966-ban leírt: „egyesek tényleg megeszik, amit az orrukból kipiszkálnak, és ízletesnek találják”. Az indiai alapkutatás szerint is a tinédzserek 4,5 százaléka így tesz. Fontos megállapítás az is, hogy az orrturkálás nem osztályfüggő, szegény és gazdag fiatalok éppúgy megteszik, a diákoknak csupán négy százaléka állította határozottan, hogy egyáltalán nem nyúl bele ujjheggyel vagy akár íróeszközzel orrlikába. A megkérdezettek fele naponta négyszer vagy annál többször is turkál. Az indiai tudósok 2001-ben a Journal of Clinical Psychiatryben publikálták eredményeiket, és még abban az évben megkapták a közegészségügyi IgNobel-díjat.

Autóriasztóval kombinált lángszóró

Johannesburg a világ egyik legkevésbé biztonságos városa: rablások, gyilkosságok, fosztogatások, erőszakos autóelvételek mindennaposak az utcákon. Amikor különösen megszaporodtak az autólopások és -eltérítések egy lánglelkű házaspár úgy döntött, új eszközzel veszi fel a harcot a bűnözőkkel, és megalkotta a Lángokádót. Charl Fourie és Michelle Wong találmánya bármilyen személy- vagy teherautóra felszerelhető gázzal teli csőrendszer, amely a sofőr akaratának megfelelően vagy kívánság szerint automatikusan fúvókák segítségével szúrólánggal támadja az illetéktelent. Vegyünk egy dél-afrikai rutinhelyzetet. A piros lámpánál álló autóra két oldalról fosztogatók rontanak. A jármű vezetője lábpedállal működésbe hozza a szerkezetet, ami lángot szór a tilosban járókra. „Érzésem szerint ez az eszköz képes arra, hogy örökre megvakítson valakit. De mégsem halálos. Azt azért ugye mégsem nézné végig az ember, hogy a támadója szétpörkölődik” – ecsetelte Fourie úr a BBC-nek leleménye relatív humanizmusát. Az innovatív házaspár szabadalmaztatta találmányát, de csak néhány százat sikerült eladniuk belőle. Mégis világhírű lett, egyrészt a Guinness a „legveszélyesebb gépjármű-biztonsági szerkezetnek” minősítette, másrészt a feltalálókat az IgNobel 1999-ben békedíjjal jutalmazta.

Peter Sellers Kubrick filmjében. A Teller-kép atyja

Bombát Tellertől

Tizenhat IgNobel-díjosztáson eddig mindössze két magyar tevékenységét ismerték el. 2005-ben Gál Józsefet, az ELTE fizikusát az új-zélandi Victor Bennóval együtt díjazták a folyadékdinamika terén tett felfedezésükért. A két tudós a pingvinek ürítési szokásait, az Antarktiszon készült fotók alapján a madarak fészkeit körülvevő ürülékcsíkokat tanulmányozták. A széklet állagából és röppályájából megállapították, hogy a pingvinek négyszer akkora nyomással ürítenek, mint az ember. A pingvin ürítési nyomása: kb. 60 kilopascal.

Fiatal fizikusunknál egyelőre jóval ismertebb a másik magyar díjazott: Teller Ede, a „hidrogénbomba atyja”. A nyugati békeaktivisták és baloldali művészek körében gyerekijesztőként is ismeretes Teller azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy azt „ambicionálta, hogy a világtörténelem legbefolyásosabb tudósa legyen”. Az IgNobel odaítélői nagyjából az egész hidegháborút és a fegyverkezési hajszát Tellernek tulajdonítják. Azt se mondhatjuk, hogy 1991-ben, amikor béke Ignobellel díjazták az agg fizikust, túlzott figyelmet fordítottak volna arra a körülményre, hogy azért 1990 táján mégis csak összeomlott a szovjet világbirodalom, nem utolsó sorban annak köszönhetően, hogy nem volt képes tartani a lépést a Teller által Reagen elnöknél sikeresen szorgalmazott csillagháborús fegyverkezéssel. A Teller-képnek a Stanley Kubrick 1964-es filmje által megteremtett dr. Strangelove figurája se tett jót, aki szerint az atombombától nem csak félni lehet, de meg is lehet szeretni. A mintát adó fizikus eggyé vált a film teremtményével. A tudóstársalom különösen dühös volt Tellerre, akinek stratégiai kérésekben, fájdalom, többnyire igaza volt. I. I. Rabi, a „valódi” fizikai Nobellel 1994-ben díjazott tudós például egyenesen úgy vélekedett: „Személye veszélyt jelent mindenre, ami fontos és emberi dolog a világon. Tényleg úgy gondolom, hogy Teller nélkül jobb lenne a világ.” Jelentjük: Teller 2002 óta halott, és a világ nem lett jobb.

Vécén ülő elefánt. Az ötletadó

Szülés nagysebességgel
pörgő székben

George és Charlotte Blonsky, egy New-York-i házaspár több bányászati szabadalmat jegyeztetett be, innen a műszaki érdeklődésük. És mivel jómódban élő gyermektelen emberek voltak, szabadidejük is volt bőven, amit leginkább gyerekkönyv-írással és állatkert-látogatással ütöttek el. Itt figyeltek fel egy vemhes elefántra. E nemes vad készülvén a szülésre lassan forgott körbe-körbe. Ez az adta az ötletet a Blonsky-féle szülőgép megalkotásához. Felismerték, hogy a civilizált, így fizikai munkát alig végző asszonyok nem rendelkeznek „a vajúdáshoz szükséges izomzattal”, márpedig a pörgés folytán keletkező centripetális energia segítheti a szülést. Az 1965-ben szabadalmaztatott segédeszközt és eljárást kidolgozó pár már nem élhette meg, hogy személyesen vehesse át az 1999-ben neki ítélt betegellátási IgNobelt. Úgy tudni, maga a találmány sem épült meg soha, ami talán nem is olyan nagy baj. Ugyanis a maximális sebességnél az anyára és az újszülöttre mintegy 7 g nehézségi gyorsulás hatna, és a sugárhajtású gépek tesztpilótái előtt már 5 g-nél elsötétedik a világ.

Tyújtojás. Hidegfúziós produktum

Hidegfúzió csirkékben

A fizikusok tamáskodva fogadják a hidegfúzióval kapcsolatosan időről időre felbukkanó „tudományos” közleményeket. Pedig ha nekik, vagy az alkimistáknak nem is sikerült, de egy butasággal azonosított állat nap nap után képes azt megcsinálni. A francia Louis Kevran már 1966-ban kimutatta, hogy a tyúk tojásának héjában lévő kalcium hidegfúziós folyamat révén keletkezik. A tudós szerint a háziszárnyast felépítő atomok testmelegben is átalakulnak, így lesz például káliumból kalcium, nem kell tehát nukleáris robbanás vagy nagy bumm ahhoz, hogy az atom rendszáma megváltozzék. A biológiai anyagban történő átalakulás más természetű, mint a „holt anyagon végzett kísérletekkel” bizonyított fizikai – így Kevran. Aki szerint nem csak hidegfúzióra képes a tyúk élő anyag, hanem maghasadásra is. De ilyen csodákra képes a többi élő szervezet is: a disznó is, ami a nitrogént szénné és oxigénné hasítja, és természetesen a káposzta, ami az oxigénből transzmutál ként, vagy a homár, ami kalciumból és a foszforból teremt rezet. Kevran 1993-ban kapta meg a fizikai IgNobelt.

Gabonakörök. Örvénylő történet

A gabonakörök rejtélye

Mit csinál egy ráérő képkeretező, meg egy amatőr képzőművész, ha felönt a garatra? A southamptoni Dave Chorley és Doug Bower például gabonaköröket. A két kópénak ezzel aztán sikerült is a világ csodákra fogékony felét lóvá tenni. Eleinte fémrudakkal dolgoztak, később kötelekkel és farönkökkel döntötték meg a gabonaszálakat. A sajtó ráharapott a titokzatos fenoménra, amely az elvárásoknak megfelelően egyre több helyen jelent meg immár nem csak a ködös Albionban, hanem például a napfényes Itáliában, a napkeleti Japánban és a komisz orosz tajgában. UFO-t, meteorológiai anomáliát, plazmaörvényeket és helikoptert egyaránt gyanítottak a jelenség mögött, de persze a földön kívüli változat hívei voltak a legtöbben, legalábbis ők a legmakacsabbak. A tréfamesterek a spirális és koncentrikus ornamentika mellett új motívumokat is készítettek: rovarokkal, kulcscsomókkal, matematikai képletekkel és vallási szimbólumokkal borzolták a kedélyeket. Ezeknek már nem mindegyikét csinálták ők, mások is rákaptak a dolog ízére. Az egyik változatban például ezt írták a mezőgazdasági haszonterületre: „nem vagyunk egyedül”. Chorley és Bower éppen ez kezdte idegesíteni, nem tetszett nekik, hogy mennyien élnek meg jól az ő találmányukból, ezért 1991-ben feltárták titkukat a sajtónak. Ez ugyan némileg visszavezetette a gabonakörökkel kapcsolatos fantazmagóriák terjedését, de az igazi hívek továbbra sem alkusznak, szerintük Bowerék krónikus hazudozók, a tudományos megismerés ellenségei, voltaképpen provokátorok. Az IgNobelt ez nem zavarta, ezért 1992-ben fizikai díjjal jutalmazta a két angol alkotót. Kaphattak volna művészeti díjat is, hiszen amit csináltak az vegytiszta land art.

Michelangelo Dávidja. Az övét ismerjük

Nemzőszervek az állatvilágban

Az antik irodalomban a szamár péniszét nagy figyelem övezte, és egyenesen a telhetetlen férfiasság szimbólumává vált. A reneszánsz aztán újra felfedezte, Shakespeare Szent-Iván éji álmába is bekerül, ha nem is maga a szamárpénisz, de legalábbis a szamárrá változtatott és üzekedni vágyó Zuboly képében. A biodiverzitás az állatok péniszénél is nyilvánvalóan megmutatkozik, éppen ezért meglepőnek tetszik, hogy csak 1984-ben készült el Jim Knowlton összehasonlító morfológiája a különféle hím állatok, így például a bálna és az ember nemzőszervéről. A Columbia Egyetem végzős hallgatója mindenesetre megalapozta jövőjét az élet- és mérethű testrészekből készített hiánypótló poszterével. 1992-ben továbbfejlesztette ötletét, és az Amerikai Művészeti Alap (NEA) támogatását is elnyerte egy háromdimenziós képeskönyv kiadásához. A művészet és tudomány határmezsgyéjén egyensúlyozó alkotót 1992-ben művészeti IgNobellel ismerték el.

Teás készlet. Sokan forrón szeretik

Optimális kekszmártogatás

A teával átitatott terület négyzete egyenlő a tea felületi feszültsége szorozva a keksz átlagos pórusátmérője szorozva az idővel, mindez osztva a tea viszkozitásának négyszeresével. A képlet talán nem lesz olyan ismert, mint az e=mc², de akit az izgat, hogy mennyi ideig érdemes a forró teába kekszet mártogatni, jó, ha megtanulja. Az egyenlet D. Lenn Fisher leleménye, és hol másutt születhetett volna meg, mint a teaszürcsölésben és cookie-mártogatásban világelső Angliában. A derék fizikus tudományos eredményei mellé a köznek szánt megjegyzéseket is fűzött, miszerint a különböző kekszfélék különféle mártogatási tulajdonságokkal rendelkeznek, és hogy a csokis kekszet nem a csokoládés felével érdemes mártogatni. A bristoli tudós később tudományosan bizonyította azt is, hogy a kekszet érdemesebb tejbe áztatni, mint teába, és főleg, mint limonádéba. Széles érdeklődését az is bizonyítja, hogy a fizikai Ig-díj átvételekor a valódi Nobel-díjas Sheldon Glashow társaságban az ideális fánkmártogatást demonstrálta.

Szellentők Cranach metszetén. A rettenet ellen

Szellentéssel
az egzisztenciális rettenet ellen

Az örökbefogadott 13 éves Peter valahányszor bizonytalanul érezte magát, szellentett. Peter sokat érezte magát bizonytalanul. Szerencséjére Mara Sidoli nemzetközileg is elismert jungiánus lélekgyógyászhoz került, aki megállapította, hogy a fiú voltaképpen védekezik. „Bezárkózott a szagingerek védőburkába, saját testének és fingjának ismerős érzetével vette körül magát, hogy védekezzék a szétesés rémétől és egybetartsa személyiségét.” A washingtoni pszichiáter A fingás, mint a kimondhatatlan rettenet elleni védekezés módszere c. tanulmánya leírja a gyerek állapotát: Peter hangosan beszélgetett képzetbeli lényekkel, miközben szellentett vagy szájával fingó hangot hallatott, valahányszor szorongott vagy dühös volt. Alapvetően szobatiszta volt, de dühében sokszor bekakilt. Sidolinak néhány hét alatt sikerült elérni, hogy legalább a székletét visszatartsa, de a fingásról és annak imitálásáról nem sikerült eltántorítani kis páciensét. Aztán C. G. Jung egyik esetét alapul véve a pszichiáter ellentámadásba ment át, a terápia második szakaszában maga is sorozatosan purcintást imitált. Ettől Peter zavarba jött, majd mikor Sidoli felfedte előtte érthetetlen és bosszantó viselkedésének gyökereit, nevetésbe tört ki. „Ezt követően a kisfiú »igazi« gyerekként viselkedett velem” – vázolja a boldog végkifejletet Sidoli. A pszichiátert 1998-ban irodalmi IgNobel-díjjal tüntették ki. Jó éve volt ez, mert ebben az esztendőben választották meg az egyik amerikai pszichoanalitikai társaság elnökének is.

Guminő. Veszélyesen élni

Kankót guminőtől

Minden a háborgó óceánon kezdődött. A halászhajó már hónapok óta nyílt vízen hányódott, amikor szótlan kapitánya besurrant egyik matróza kabinjába, és kölcsönvette annak szűkösebb időkre, eseménytelen éjszakákra rendszeresített guminőjét. A nagytermészetű beosztott azonban nem csupán felfújható instrumentumokkal létesített nemi kapcsolatot, hanem örömlányokkal is, és egyikük nem csak pillanatnyi élményekben részesítette őt, hanem tartósabb útravalóval is ellátta, mégpedig a kikötőkben könnyen összeszedhető tripperrel. Amikor a tájékozatlan kapitány végzett rideg légyottjával, visszacsempészte matróza csomagjai közé a guminőt, és minden haladt tovább a régi kerékvágásban. Ám később jelentkezni kezdtek a csúnya betegség félreismerhetetlen szimptómái, így hősünknek a grönlandi Nuuk városka klinikájához kellett fordulni. Itt azonban már neki és az emberiségnek is szerencséje volt, mert Ellen Kleist főnővér és Harald Moi doktor nem elégedett meg annyival, hogy a gonorrhoeás betegét szakszerűen ellássa, a jelenség gyökerét is fel kívánta tárni. És hosszas kutatómunkával sikerült is a bűnösöket, a guminőt és annak gazdáját lefülelni. Mindkettejüknek akkora trippere volt, mint egy ház. A két lelkiismeretes gyógyító felfedezését Genitourinary Medicine folyóiratban is közölték, amit az IgNobel 1996-ban közegészségügyi díjjal honorált. „Ez az eset szolgáljon emlékeztetőül mindenkinek, hogy amikor ágyba bújik egy felfújható guminővel, akkor nemcsak a guminővel bújunk ágyba, hanem mindazokkal, akik már ágyba bújtak vele” – merengett el a felfedezés egyik híve. E bölcsesség általánosabb (más, hagyományosabb szexuális megoldásokra vonatkozó) jelentésébe dermesztő belegondolni. Ha lehet, ne is tegyük.