szerző:
Szegő Iván Miklós

Görögország adósságban született, fennállása során szinte mindvégig külföldi adósságokban úszott, ötször formálisan is csődbe ment. De még ezeken kívül is legalább kétszer mentették meg az országot a pénzügyi összeomlástól. És ezzel - bár nem ők a világelsők - modern történelmük felét, 90 évet államcsődben töltöttek a görögök. Nagy görög államcsőd-történelem.

Az elmúlt napokat a gazdasági sajtóban a görög válság uralja. Ha pár napon belül nem tudnak megegyezni a hitelezőkkel, akkor a görög állam csődbe megy, sőt, az sem kizárt, hogy az eurózónából is kiteszik az országot. A görögök kétség kívül renitensnek számítanak, és nemcsak azért, mert az elmúlt hat évben szinte nem volt olyan hónap, hogy ne a görög válsággal foglalkozott volna a világsajtó, hanem azért is, mert Athén majdnem kétszáz éve áll a csőd szélén.

Az első, 1827-es bukás még a törökellenes függetlenségi harcok idején, a görög állam megszilárdulása előtt következett be, de azóta is nehezen irányítható az ország. A beruházási lázban szenvedő, túlköltekező, „nyugatos” modernizátorokat általában „nemzeti” populisták (bal- és jobboldaliak) váltják évszázadok óta Athénban. Ám a válság igazi oka nem ez, hanem a cikkünk végén tárgyalt kirekesztő politikai és gazdasági intézmények, az instabilitás, az elitek megosztottsága és a populizmus.

A görög csőd első típusa: a felesleges beruházásokba fektetett pénz nem térül meg

„Sajnos, Uraim, csődbe mentünk” – jelentette be a görög állam fizetésképtelenségét a parlamentben Harilaosz Trikupisz miniszterelnök 1893. október 30-án. A mondat szállóigévé vált, jóllehet vannak, akik megkérdőjelezik, hogy valóban ő, valóban ott és akkor mondta-e ezt. Akár ő mondta, akár talán az ellenzék, Trikupisz már hatodszor volt kormányfő (s még ezután is egyszer újra hatalomra került!), nyilatkozata pedig gazdaságtörténeti könyvek címe lett. Trikupisz ugyanis ezzel a rossz beruházásokból fakadó válságot ismerte el, aminek gyakorlatilag ma is tanúi vagyunk Görögországban.

Harilaosz Trikupisz a Görög Parlamentben
©

A modernizációt erőltető Trikupisz-kabinet a vasútépítéseket és a Korinthoszi-csatorna megépítését tűzte ki célul a XIX. század végén. Ám a vasútvonalak nem érték el az országhatárt, így nem fejthették ki áldásos hatásukat, a csatorna forgalma pedig meg sem közelítette a vártat.

Az államcsődöt nem a csatornaprojekt okozta, hiszen az éppen a fizetésképtelenség évében készült el. (Az elhibázott építkezés eredeti beruházó társasága a magyar Türr István irányítása alatt ugyanakkor már korábban bedőlt.) Elsősorban a vasútépítésre felvett nemzetközi hitelek vissza nem fizetése vezetett az 1893-as bukáshoz. A válság kitörésekor pedig Trikupisz nem tudta az adókat annyira megemelni, hogy azok a kiadásokat finanszírozzák, mert populista, „Nagyobb Görögországot” hirdető riválisa, Theodorosz Delijannisz a megszorítások ellen kampányolt.

A csőd hatása a XX. század háromnegyedén át tartott: 1893-ban még inkább csak tanácsadóként jelentek meg a hitelezők képviselői Athénban. De amikor Trikupisz utódja, a nacionalista Delijannisz is belebukott a törökök elleni vesztes háborúba 1897-ben, és Athén hadisarc fizetésére kényszerült, a nagyhatalmak döntő lépésre szánták el magukat. Amikor egy újabb görög kormány 1897-ben ismét kölcsönért fordult hozzájuk, a nagy hitelezőket tömörítő International Financial Control (IFC) szervezet ellenőrzése alá vonta az athéni költségvetést és a forgalmi adóbevételeket. Az állami só-, olaj- és dohánymonopóliumot is közvetlen kontroll alá helyezték. Az IFC képviselői bő 80 évvel később, csak 1978-ban hagyták el Görögországot.

Ma is hasonló a helyzet – csalásokkal és világválsággal súlyosbítva

Hasonló a helyzet ma is: Görögország a 2004-es olimpia megrendezésekor túlköltekezte magát. A Bloomberg hírügynökség összeállítása szerint az athéni olimpia vezetett a görög gazdasági hanyatláshoz a 2010-es évek elején. Az olimpia 9 milliárd euróba került (mai árfolyamon több mint 2700 milliárd forintba, ehhez képest állítják a budapesti olimpia szervezése mellett kardoskodók, hogy idehaza még a 800 milliárd forintot sem érnék el a költségek, sőt, a rendezés pénzügyileg nyereséges is lenne), de ebbe nem számították bele az új repülőtér és a metróvonalak megépítését.

De nem a görögök a világcsúcstartók

Néhány latin-amerikai állam mellett Görögország államadósságának visszafizetésére van a legcsekélyebb esély a világon: Hondurasról és Ecuadorról Carmen M. Reinhart és Kenneth S. Rogoff mutatta ki, hogy csak ezek hitel-visszafizetési aránya rosszabb a görögökénél – írta a Múlt-kor.hu öt éve. Ám Rogoffék fő tézisét (90 százalékos eladósodottság fölött a gazdasági növekedés lassulását) azóta cáfolták. A hvg.hu is beszámolt erről, így óvatosan kell bánnunk e tanulmánnyal. Ám a Forbes magazinnak talán hihetünk: az ötször államcsődbe menekülő Athént a 10-10 alkalommal befuccsoló Ecuador és Venezuela megelőzi, de Görögország modern történelmének csaknem felét, kilencven évet államcsődben töltötte.

Amikor az olimpia lezárult, Athén figyelmeztette az eurózónát (amelyhez pár évvel korábban csatlakozott), hogy az államadósság a vártnál rosszabbul alakult. A 2004-es hiány 6,1 százalékos lett GDP-arányosan, duplán meghaladva a vonatkozó eurózónás kritériumot, miközben az államadósság 110,6 százalékra nőtt a hazai össztermékhez viszonyítva. A BBC és a CNN kronológiája szerint 2009-től súlyosbodott a krízis. A Papandreu politikusdinasztia harmadik kormányfője, a frissen hatalomra került Jorgosz Papandreu bejelentette, hogy a görög hiány a várt néhány százalék helyett akár 12 százalék fölötti is lehet. Kiderült, hogy a korábbi kormányok nemcsak 2004-ben, hanem 2008-ban is félretájékoztatták az EU-t az adósságról és a hiányról, gyakorlatilag csaltak, hazudtak.

Három év múlva, 2012-ben pedig a GDP 165,3 százalékára rúgott az államadósság. Ebben már a 2007-2008-as gazdasági világválság miatt más tényezők is közrejátszottak. A hitelminősítők drasztikusan leértékelték Athént, így az eleve forráshiányos világpiacon még nehezebbé vált az adósság refinanszírozása. 2010-ben Athén már képtelen volt a szabad piacon forráshoz jutni, 2012-ben pedig részleges adósságleírásról állapodott meg a magánhitelezőivel.

Papandreu közben kiadáscsökkentő intézkedéseket jelentett be, de ez 2010. januárban populista ellenkampányhoz vezetett, akárcsak az 1893 után. Tüntetések rázták meg Görögországot, amelynek 2010-2012 között az eurózóna és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) két ízben, összesen 240 milliárd eurós segélycsomagot állított össze, hogy megmentse a csődtől. Idén januárban a populista Sziriza párt kormányfője, Alekszisz Ciprasz a nacionalista függetlenségi párttal alakított koalíciót Athénban. Cipraszék fél éve tárgyalnak az adósságról a hitelezőkkel, ennek a hajrája zajlik a napokban.

A görög csődök második típusa: a háborúk és polgárháborúk okozta összeomlások

Görögország gyakorlatilag adósságban született. Az első, 1827-es csődöt okozó, 1824-25-ben felvett hiteleket ezért nevezik a „függetlenség adósságának” is. A londoni Filhellén Bizottság gyűjtött be pénzforrásokat a törökellenes felkelőknek, akikhez a pénz 40 százaléka jutott csak el, a többit jutalékként a közvetítők levonták. Ráadásul az egész összeg visszafizetésére a harc közben nem volt mód. A függetlenségi háború ugyanis görögök közti polgárháborúvá fajult, csak a nagyhatalmak Athén oldalán való katonai beavatkozása döntött a hellének javára.

Utolsó simítások a 2004-es athéni olimpia megnyitója előtt négy nappal
©

Görögország káoszba süllyedt, de az elit (ön)gyilkos polgárháborúját megelégelve, a nagyhatalmak a bajor uralkodócsaládból raktak egy önkényeskedő királyt az új ország élére 1831-ben. A fiatal államot azonban a bajor udvaroncok nemigen tudták kormányozni, ellenük 1843-ban kisebb forradalom tört ki. A „függetlenség adóssága”, az 1824-25-ös hitelek azonban éppen 1843-ra okoztak újabb államcsődöt. Vilma Sinanoglou professzor szerint a második csőd az előző folytatása volt. A három nagyhatalom (Franciaország, Anglia és USA) által garantált frankhitelt 1843-ban nem tudta visszafizetni Athén. E kölcsönt eredetileg az első csőd után, a „függetlenség adósságának” törlesztésére kapták.

Mindenesetre a második bukás után, 1854-ben a franciák és a britek blokád alá vonták Pireusz kikötőjét, és ezt az akciót 1857-ig folytatták, hogy kikényszerítsék a hitelek visszafizetését, amit szép szóval már 1845-től követeltek. Ez nem nagyon sikerült, így 1860-ban óhatatlanul bekövetkezett harmadik görög csőd is.

E sorba tartozik az 1929-33-as gazdasági világválság idején bekövetkezett fizetésképtelenség is. Ez az első világháborúban végzetesen kettészakadt, majd a görög-török háború (1919-22) után meggyengült politikai elittel és a gazdasági destabilizációval függött ugyanis össze. Fokasz Nikosz írja Istenek nélkül című könyvében, hogy a világválság előtt, 1924–28 között Athénban 11 kormány váltotta egymást, 3 választás, 11 puccs és 2 katonai diktatúra alatt.

Az utolsó hivatalos görög csőd 1932-ben következett be. A „modernizáló” miniszterelnök, Eleftheriosz Venizelosz a tíz évvel korábbi törökellenes katonai kalandot hibáztatta, illetve az éppen zajló világválságot. Ám a valóságban a felhalmozott államadósság okozta a bajt – írja egy forrás.

Összeomlás a világháború alatt és az 1946–49-es partizánháború gazdasági pusztítása

Csődöt ezután már nem jelentett Athén, de azóta is többször a tönk szélére jutott. Totális gazdasági összeomlást hozott a német náci megszállás 1941-ben. A második világháború végére a görög gazdasági teljesítmény (GDP) az egyharmadára zuhant. A világháború után pedig kommunista partizánok harcoltak 1946–49 között Észak-Görögországban. A polgárháborúba beavatkozó britek részben a nácikkal kollaboráló görög jobboldaliakra és más fegyveresekre támaszkodva segítettek leverni a szélsőbaloldali mozgalmat. Mark Mazower brit professzor emlékeztet erre hivatkozva a görög politika megosztottságára.

Az 1946–49-es partizánháború gazdaságilag is a tönk szélére juttatta Görögországot, nem véletlen, hogy – Athanasiou Christoforos szerint – 1947-ben a kommunizmus elleni „feltartóztatási” politika jegyében 250 millió dollárt szavazott meg az amerikai törvényhozás Athénnak. Az ugyanis akkor már nemhogy nem tudta magát finanszírozni, hanem a beavatkozó Londonnal együtt sem volt pénze. Görögország 1945-50 között végül összesen 2,1 milliárd amerikai dollárt kapott segélyek, hitelek (Marshall-terv) formájában. John M. Koliopoulos és Thanos M. Veremis a Greece. The Modern Sequel című könyve szerint ez több, mint amit Athén 1821 és 1930 között összesen kölcsönkapott.

A bajok közben talán csak az 1955–65 közötti évtized hozott némi fellélegzést. Ekkor egy hiperinflációs válság utáni 1954-es stabilizáció, a drachma azonnali és egyszeri, 100 százalékos dollárral szembeni leértékelése segített. Ezt Sinanoglou csődhöz hasonló helyzetnek minősíti, valójában inkább a túlköltekezéses krízisről volt szó, amit megfékezett a drachma árfolyamának 20 évre való dollárhoz rögzítése. A stabilizáció sikerült: az egy főre jutó jövedelem majdnem megkétszereződött 1955 és 1963 között, míg az árak mindössze 17 százalékkal emelkedtek – Richard Clogg írja ezt a Concise History of Greece című könyvében.

Mi áll a görög problémák hátterében?

Takis S. Pappas elsősorban az intézményi közgazdaságtan képviselőjének, Daron Acemoglunak és szerzőtársának, James Robinsonnak a téziseivel magyarázza a görögök bukásait. Pappas szerint a válság fő okainak egyike az, hogy hosszabb távon a populizmus győzött a liberalizmus fölött.

Acemoglu a HVG Extra Business magazinjában kifejtette a gazdasági fejlődés legfőbb tényezőiről alkotott elméletét: „a befogadó gazdasági intézmények teremtenek ösztönzőket a befektetésre és az innovációra, és ezek teszik lehetővé az emberek részvételét a gazdasági tevékenységekben. De ezek a gazdasági intézmények olyan befogadó politikai intézmények támogatására szorulnak, amelyek a politikai hatalmat széles körben szétterítik a társadalomban, és ellenőrzik a hatalom gyakorlását is.” Márpedig Görögországban nem igazán volt demokratikus, befogadó politikai intézményrendszer az elmúlt századokban. Fokasz Nikosz szerint a második világháború után „önkorlátozó demokrácia” volt, amely a szabadságjogokat korlátozta. Mouzelis pedig a XIX. századi parlamenti rendszer demokráciadeficitjére mutat rá a Modern Greece című kötetében.

A stabil központi kormányzat Acemoglu és a gazdaságtörténész, Immanuel Wallerstein szerint is meghatározó a gazdasági fejlődésben. Márpedig Görögországban instabil kabinetek váltották egymást: 193 év alatt Alekszisz Ciprasz, a mostani kormányfő a 186. sorban. (Bár ez nem 186 különböző személyt jelent, hiszen sok kormányfő többször is alakíthatott új kabinetet.)

Alekszisz Ciprasz 2015 januárjában, a választási győzelem után
©

Wallerstein az egységes elit hiányával magyarázza a gyenge központosítást a fejletlen országokban. Görögországban éppen ezt a folyamatot figyelhetjük meg: Mouzelis szerint az állam megalakulásakor kiéleződött a liberális, emigrációból visszatérő „nyugatosok” és a görög helyi elit közti viszony. Az ortodox egyházi vezetők féltek a görög függetlenségtől, hiszen így elvesztették hatalmukat a többi, török uralom alatt maradt balkáni terület ortodox hívei fölött.

A görög földbirtokosok kezdetben nem is támogatták a függetlenséget. A siker után azonban a földek jelentős részén sikerült elérniük, hogy ne modern kapitalista viszonyok, hanem a török feudális földbirtokrendszer maradjon fenn. Kereskedelmi viták is kialakultak: a nyugatosok a védővámok helyett liberalizálták volna a nemzetközi kereskedelmet, a hazai – gyenge – hajógyártás és fonalkészítő szövetkezetek ezzel azonban olyan erős konkurenciával találták magukat szemben, mint az angol hajó- és textilipar. A „nyugatosok” közben eladósították az országot, a hiteleket viszont nem tudták visszafizetni, mert a mezőgazdaság nem volt piacképes, az ipar pedig gyakorlatilag nem létezett: pár ezer iparos és kereskedő volt a XIX. század elején csupán az egész országban, így a gazdaság nem bírta el az óriáshiteleket.

A nemzeti kettészakadás az első világháború alatt is bekövetkezett Görögországban – erről Fokasz Nikosz ír. Athénban a háború alatt egy semleges, de valójában németbarát kormány működött egy ideig, míg Thesszalonikiben antantbarát ideiglenes kormány volt. Ez a szakadás megismétlődött a kommunista partizánháború után. Az 1949-es pacifikálással a megosztottság fennmaradt, majd a hetvenes években, egy katonai diktatúra után új formában jelentkezett.

Az 1980-as és 1990-es években újfajta populizmus jelent meg Görögországban: a Papandreu politikai dinasztia ekkor a PASZOK nevű párt révén – egy rövid megszakítással - évtizedekre a népszerű, de hosszabb távon strukturális gazdasági problémákat felhalmozó politikát folytatott.

Jeórjiosz Papandreu
©

Görögország ekkor kezdett lemaradni a nemzetközi versenyben, az állami szektor túlterjeszkedett. Közben az államháztartás és a külkereskedelem deficitje növekedni kezdett. A túlburjánzó, sokszor korrupt állami elitnek és bürokráciának a fenntarthatatlanságára azonban a 2000-es években derült csak fény.

A szerző az OSZK 1956-os Intézet munkatársa.