A közgazdaságtan egy nyelv, nagyon sok múlik azon, hogyan használjuk – kezdte előadását a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen Partha Dasgupta, a Cambridge-i Egyetem közgazdászprofesszora. A kutató a brit pénzügyminisztérium megbízásából még 2021-ben elkészített 600 oldalas jelentését, A biodiverzitás közgazdaságtanát alapvető mérföldkőnek tekintik, amellyel újragondolta a közgazdaságtan és a természet kapcsolatát. Jelentésében és előadásában a közgazdaság nyelvét és fogalmait használva járta körül az ökológiai válság problémakörét, rámutatva, mennyire nem számolunk a természettel, amikor a GDP-vel mérjük az emberiség fejlődését.

A professzor szerint a GDP-alapú megközelítés több csapdát is magában rejt, például alkalmazásával kevésbé tudatosul bennünk, hogy ha valamiből többet akarunk, akkor valami másból szükségszerűen kevesebb marad. Emellett nem kalkulál egy kulcsfontosságú tényezővel: a létünk kereteit adó természettel, a bioszférával, aminek minél teljesebb megőrzése saját érdekünk is. 

Ahelyett, hogy a növekedést hajszolva csak kiaknáznánk, valójában felelős vagyonkezelőként kellene gondoznunk.

Előadásának apropóját az adta, hogy a PPKE Teremtésvédelmi Kutatóintézete (a teremtésvédelem leegyszerűsítve a természetvédelem katolikus megfogalmazásban) gondozásában május 8-án magyarul is megjelent 2021-es 600 oldalas jelentésének 200 oldalra rövidített változata, A biodiverzitás közgazdaságtana. Hidvéghiné Pulay Brigitta intézetvezető-helyettes bevezetőjében jelezte: már az intézet 2021-es alapításakor felkeltette figyelmüket a jelentés.

A katolikus egyetem fokozott érdeklődésének okait az egyetem rektora, Kuminetz Géza fogalmazta meg érzékletesen: Partha Dasgupta műve olyan üzeneteket tartalmaz, amelyek „teljes mértékben egybecsengenek a katolikus egyház által képviselt tanításokkal”. Ezek közül hármat ki is emelt a rektor-atya: a természet önértékét, a közjót és a gazdaság szolgáló szerepét. Idézte Ferenc pápa a klímaváltozás ügyében kiadott, a teremtett világ védelméről szóló enciklikáját, a Laudato si’-t, amelyben a természet védelmét a jogi mellett spirituális kötelezettségnek is nevezte. Kuminetz Géza szerint „Dasgupta professzor munkája is erről szól, csak a gazdaság nyelvén”.

És valóban, az indiai születésű cambrigde-i professzor a megtermelt, (anyagi) és emberi (szellemi) tőke mellé beemelte a makroökonómiába a természeti tőke fogalmát is, aminek értelmezésében kulcsfontosságúnak nevezte a spirituális megközelítést. Ez alatt nem feltétlenül konkrét vallási spiritualitást ért, de valami ahhoz hasonlót. Amikor egy természeti jelenségre, élőhelyre, tájra – példaként észak-ausztráliai nemzeti parkot hozott  –  csodálkozunk rá, és élünk át spirituális élményt szemlélése során, „Mintha maga Isten lenne”, mondja, de emlékeztet, a jelenleg uralkodó felfogásban nem kap igazán teret ez a spiritualitás.

Hatalmas fejlődés, de milyen áron?

Pedig, ha a természeti tőke alakulását is figyelembe vennénk a GDP kalkulálásakor, korántsem biztos, hogy olyan ragyogó adatokkal büszkélkedhetnénk, mint a második világháborút követő időszakban megszoktunk: az 1950 utáni 75 évben a globális GDP a 15-szörösére, az egy főre eső GDP az ötszörösére nőtt, a lakosság megháromszorozódott, a várható élettartam 46-ról 72 évre emelkedett, és 60-ról 10 százalékra csökkent a mélyszegénységben élők aránya.

Ennek a (vélt) fejlődésnek ugyanis súlyos ára volt: ahogy egyre nőtt az emberek jóléte, úgy rótt egyre nagyobb terhet a bioszférára, és miközben a közgazdaságtant művelők a hatalmas gazdasági sikereket látták, a föld élőlényeit, természeti rendszereit tanulmányozó természettudósok szembesültek ennek egyre súlyosbodó következményeivel. 

A sikerekről beszélők, a GDP a megtermelt tőke és az emberi tőke gyarapodását emeli ki, Dasgupta viszont az érme másik oldalát mutatná meg: a természeti tőkét, ami viszont ezzel párhuzamosan egyre inkább csökken: a pusztuló erdők és a füves puszták, eltűnő vizes élőhelyek, sivárrá váló tengerek és óceánok, és a mindezzel párhuzamosan zajló példátlan mértékű fajkihalás.

Felvillantotta azt 2018-as grafikont, ami a termelt tőke, a társadalmi tőke és a természeti tőke globális állományának változását mutatja 1992-2013 között: miközben a termelt a kétszeresére, a társadalmi pedig 15 százalékkal nőtt, a természeti tőkeállomány 40 százalékkal csökkent.

Képzeljünk el egy olyan futballcsapatot, amely csak a lőtt gólok alapján méri a sikerét, és nem számol a kapott gólokkal

– világította meg egy nálunk is jól érthető metaforával. 

A fajkihalással kapcsolatban felidézte a Paul Ehrlich biológushoz köthető úgynevezett szegecs-elméletet, ami a levegőben szálló repülőgép és a természeti rendszerek között von párhuzamot. Ehrlich az egyes fajok kihalását ahhoz hasonlítja, amikor egy repülőn utazva egymás után kiveszünk a szerkezetből belőle egy-egy szegecset. Egy szegecs kivétele után még nem történik semmi, a második, harmadik, talán a tizedik, huszadik után sem, de eljön az a pillanat, amikor már annyi szegecs hiányzik, hogy a gép menthetetlenül lezuhan.

Koncepciójában ő maga egy befektetési portfólió diverzitásával állítja párhuzamba a természeti diverzitást: mindkettő akkor stabil, ha minél nagyobb a diverzitása. Míg azonban ha egy portfólió nem elég diverz, legfeljebb a befektetők aggódhatnak a pénzükért, a biodiverzitás csökkenése esetén az egész emberiség, a civilizáció a saját fennmaradásáért. 

Fizessük meg!

Elmesélte, hogy a jelentés bemutatása után számos helyen felvetette: azért, hogy kompenzáljuk a természetnek okozott károkat, saját magunknak kellene fizetni bizonyos természeti erőforrások használatáért – például az Atlanti-óceánon áthajózásért – a bevételeket pedig visszaforgatni a természet állapotának megőrzésébe – mindhiába. Felvetésre azt a választ kapta, hogy az emberek már belefáradtak az újabb és újabb nemzetközi szervezetekbe, pedig egy ilyen rendszernek a kialakításához és működtetéséhez is ilyenre lenne szükség. 

A professzor viszont azzal érvel, hogy ha a második világháború pusztítása után összeomlott világgazdaság helyre rázására fel lehetett állítani az IMF-t, majd később a Világbankot, most, amikor a természet, létünk legalapvetőbb kerete van súlyos válságban, miért ne lehetne valami hasonlót létrehozni.

Sikerként élte meg, hogy az egyik fő gondolata megjelent a brit oktatásban. Ahhoz, hogy a természet önértékét fel- és elismerjük és számoljunk vele, alaposabban kell ismernünk. A népességnek azonban egyre nagyobb százaléka mesterséges, épített környezetben él, elvesztette közvetlen kapcsolatát a természettel. Ezt segíti, ha a közoktatás része a természetismeret, közvetlen tapasztalatokkal. 

Amíg nem tesszük teljesen magunkévá, hogy vágyjunk a természet védelmére, addig nehéz lesz, hiába igyekezzük akár ösztönzőkkel is elősegíteni ezt.

Ahhoz sincs szükség ösztönzőkre, hogy édesanyáddal törődj, ez belülről fakad

– mondja a professzor, aki szerint fontos különbséget tenni a klímaváltozás és a bioszféra védelme között. Míg utóbbi inkább egy távoli, globális problémaként jelenik meg, és az egyének kevésbé érzik, hogy hatékonyan tudnak ellene tenni. Ugyanakkor a bioszféra ott van a szomszédban, a kertünkben a házak közötti parkokban, helyben. Ily módon nagyobb hatással tudunk fellépni a védelmében – legyen szó egy játszótérről vagy egy zöld területről, ahova ki lehet menni sétálni – és megakadályozni például, hogy beépítsék. 

Az előadás utáni panelbeszélgetésen Köves Alexandra, ökológiai közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem docense bevallottan provokatívan vetette fel, hogy ha közgazdaságtanra, mint nyelvre gondolunk, akkor vajon képesek lehetünk-e a mainstream felfogással és eszközökkel megváltoztatni a jelenlegi struktúrát, vagy radikálisan másként kell használni a nyelvet és meg kell kérdőjelezni a közgazdaságtan alapjait. A professzor azzal reagált, hogy ezt nem tudja, ő sosem gondolta magát ennyire forradalmárnak, csupán

megpróbálta azonosítani és középpontba helyezni a képlet hiányzó elemeit. 

A panelbeszélgetésen került szóba, hogy miért nem tudunk szabadulni a GDP-alapú megközelítéstől, és miért gondolja a professzor azt, hogy még sokáig velünk marad: “Hihetetlenül csábító tulajdonságai vannak”, ha a gazdaságok közötti versenyt nézzük. Egyénként is sokszor az motivál minket, hogy megmutassuk: nekünk mennyivel jobban megy, mint a szomszédnak, mondja. 

Pintér László, a CEU professzora ezzel kapcsolatban megjegyezte, számtalan olyan programban vett részt. ahol alternatív mérőszámokat igyekeztek kidolgozni – mások mellett a kanadai jóléti indexet (CIW) említette példaként. Csakhogy ezek nem ragadtak meg a mainstream közgazdasági gondolkozásban, legfeljebb felkapta a sajtó egy két hétre, hónapra, aztán egyetemi tanszékekre szorultak vissza. Szerinte ez évtizedek óta így megy, felidézte az Európai Bizottság által a 2000-es évek végén szervezett GDP-n túlmutató konferenciát, ahol a bizottság akkori elnöke, José Manuel Barroso is felszólalt, majd a következő ülésen már a gazdasági növekedésről volt szó. 

Dasgupta professzor erre reagált azzal, hogy ki kellene törni a GDP mágikus vonzásából, ami azonban nem fog sikerülni, mindig velünk marad. Ezért nem is elvetni kellene, hanem valami vele párhuzamos, kifejezőbb mérőrendszert kidolgozni, ami számol a természeti tőkével is, ez lenne az „inkluzív jólét” mérőszáma.