szerző:
Deczki Sarolta

Csak a hősök maradnak, de az nem lesz elég.

A minap írta meg az újság, hogy szeptember elsejétől immár az akadémiai kutatóintézetek kutatói is megkapják azt a 15%-os fizetésemelést, ami az egyetemi szférában már január elseje óta jár. Mielőtt azonban megszólalnának a fanfárok, érdemes tisztázni néhány dolgot.

1. Az MTA saját keretből kénytelen kigazdálkodni a fizetésemelést, hiszen erre az évre az állam nem biztosított plusz költségvetési keretet. Ennek összege potom másfélmilliárd forint lett volna; költségvetési szinten elenyésző tétel. S ha demagógok akarunk lenni, eszünkbe juthat a híres-neves Makovecz-kazán is a maga hárommilliárdos számlájával – és nyomban világosak lesznek a prioritások.

2. Nem világos, hogy milyen rendszerben történik a fizetésemelés, hiszen az egyetemeken ez a 15% nincs beépítve az alapbérbe, vagyis elvehető. A rutinos magyar állampolgár pedig már jól tudja, hogy ami elvehető, azt el is veszik. Kíváncsian várjuk a fejleményeket a további, két lépcsőben végrehajtandó 5+5%-os emelésről.

3. A legnagyobb baj azonban az ezzel a tétellel, hogy megalázóan kevés. Persze, a munkavállalónak minden emelés kevés, lehetne mondani, meg felhozni a kisujj és a kar példáját, de egyáltalán nem erről van szó. Hanem arról, hogy ebben az ágazatban utoljára 2008-ban volt némi fizetésemelés, de érdemben utoljára a Medgyessy-féle száznapos program idején – emlékszik még egyáltalán erre valaki? Az azóta eltelt időben megszűnt a 13. havi fizetés, elvették a cafetériát, és bizony az egykulcsos adóval is a kis keresetű pályakezdők jártak rosszul. Vagyis az egyetemi-kutatói szférában a fizetések elvesztették reálértékük körülbelül 50%-át. A dolgozói szegénység fogalma nemhogy nem ismeretlen ebben a szférában, hanem nagyon is húsbavágó tapasztalat, különösen az albérletben lakó, hitelt törlesztő, gyereket nevelő pályakezdők számára.

Apropó, pályakezdők! Véletlenül se huszonéves, lelkes zöldfülűkre gondoljon senki, a magyar tudományos világban a pályakezdő kategóriája gránitszilárdságúan rugalmas: a húszas évek közepétől akár a negyvenes évek második feléig is eltarthat. S ennek egyáltalán nem a munkavállaló alkalmatlansága, lustasága, gyenge teljesítménye az oka, hanem az, hogy nincs pénze az intézménynek arra, hogy előléptesse, s ezzel magasabb fizetést adjon neki.  (S persze „magasabb fizetésen” sem őrült nagy tételekre kell gondolnunk, hanem egy nagyobb bevásárlási számlára.) Persze, az embernek harmincas évei második felében olykor jólesik, ha még mindig a „fiatalok” között emlegetik, csak jusson eszünkbe, hogy ez a bohó fiatal már rég megszerezte a doktori fokozatát, talán könyvei is vannak már, s valami elismertségre is szert tett a szakmájában.

S nézzük, mennyi is az annyi! Annyi, amennyiért bevásárlóláncokba már nem találnak dolgozót. Mert ebből a pénzből nem lehet megélni. S a tudományos pályán nem csak megélni kell ebből, hanem könyvet vásárolni, konferenciaköltségekbe beszállni vagy akár az egészet meg is finanszírozni, saját számítógépet vásárolni (mert ez természetesen nem jár), stb., egész sor kisebb-nagyobb összeg van, amit az embernek tetszik, nem tetszik, vissza kell forgatnia a munkájába. Még egyszer: mindezt abból a fizetésből, amennyiből ma Budapesten egy kisebb lakást lehet bérelni – és itt vége.

Nézzük meg a tágabb környezetet! Azt tapasztaljuk, hogy mindeközben a doktori ösztöndíjak rendszerét oly módon változtatták meg, hogy a jelölt az első két évben 140.000 forint, a második két évben 180.000 forint ösztöndíjat kap – mondván, hogy ennyi kell a tisztes megélhetéshez. Kérdezném tisztelettel, hogy egy, akár már évtizedek óta a pályán levő, fokozattal rendelkező tanársegédnek, adjunktusnak, tudományos segédmunkatársnak vagy munkatársnak nem kell ennyi a tisztes megélhetéshez? Úgy tűnik, mintha a doktori címmel kapcsolatban valamilyen mágikus gondolkodás lépne működésbe, és emberfeletti képességeket feltételeznének a viselőjéről. Holott dehogy; a doktori fokozattal rendelkező is csak egyike a több százezer, egyik hónapról a másikra élő, létbizonytalanságtól gyötört kisembernek.

A rendszerben persze további anomáliák is vannak. Az emberből úgy lesz tanársegéd vagy tudományos segédmunkatárs valahol, hogy az egyetemen többet teljesít, és jelentkezik a doktori programra. Ha felveszik, akkor néhány igen kemény, dolgos év után eljut az emberünk oda, hogy megvédje a doktori disszertációját. Ekkorra jellemzően már harmincéves kora körül van. Ha „szerencséje” van – nem jellemző, nagyon keveseknek van –, akkor kap egy állást vagy egy félállást valahol, és kezdődik életének az a szakasza, amikor határozott idejű szerződésekkel foglalkoztatják, akár egy évtizeden keresztül. A bűvös kétszázezres számjegy még bruttóban sem tűnik fel a fizetési papírján, de ekkor már megjelennek az első ősz hajszálak is a fején. S ha ilyenkor összefut egykori évfolyamtársaival, akkor arra döbben rá, hogy azok általános iskolai, középiskolai tanárként is jóval többet keresnek, mint ő a doktori fokozatával és könyveivel. (Nem, nem irigyli őket, mert nagyon jól látja, milyen kétségbeejtő helyzetben vannak, és mélységesen együtt érez velük.)

Jelen pillanatban úgy néz ki, hogy az egyetemi oktatói és az akadémiai kutatói az egyik legrosszabbul fizetett értelmiségi réteg Magyarországon. Hogy ez miért van így, azt találgathatjuk, bár túl sok fantázia nem kell hozzá. Azt viszont nem kell találgatnunk, hogy mi lesz mindennek a következménye: romló tudományos teljesítmény, romló egyetemek, kutatóintézetek. Mindez az ország fejlettségi szintjére is igen nagy hatást gyakorol, és nem valamikor a távoli jövőben, hanem már most. Ahogy mondani szokták: az utolsó kapcsolja le a villanyt!