Áradt a felgyorsult Tisza és mindent letarolt
A magyarországi kihalt falvakról szóló sorozat egyik legkülönlegesebb túrája, amolyan Tüskevár-érzés volt, amikor Tiszahalász emlékei után kutattunk.
„A nőknek az a dolguk, hogy beteljesítsék a női princípiumot. Mondjuk, tartozzanak valakihez. Valakinek gyermeket szüljenek” – épp tíz éve, hogy Kovács Ákos ezekkel a szavakkal betonozta be azóta is megingathatatlan NER-karrierjét. Akkor még idétlen sutyerákságnak, avítt bunkóságnak hangzott ez a pár mondat. Még olyanok is voltak akkor – a női egyenjogúság kort tévesztett, önkényuralmilag neveletlen rakoncátlan szellemei –, akik mertek kacarászni rajta.
Sejtettük ugyan, hogy a rezsim prófétáját halljuk jövendölni, de azt, hogy a rendszer hátralévő teljes története ehhez a néhány mondathoz fűzött kíméletlen lábjegyzet lesz, azt azért rémálmainkban sem gondoltuk. Pedig ez történt.
A NER valamiféle elképzelt női és anyabőrből, a fiktív nő fiktív testéből, a közéleti fantazmagóriák tekintélyelvű és frivol ködéből összefércelt magának egy „női princípiumot”. Minden biztatását, ígéretét, fenyegetését és vádját ehhez szabta. Ahhoz a gondosan preparált, polírozott „keresztény-konzervatív” nőideálhoz (frászt volt ennek köze a kereszténységhez és a konzervativizmushoz), amelyet aztán piedesztálra emelt, körbehordozott mint Madonna-szobrot, majd visszazárta a neki kijelölt helyre, hogy mutogatni lehessen rá.
