„Ha még egyszer üzen Kossuth, meg se halljuk!” – Spiró György XIX. százada a Táncsics családdal a főszerepben

Ha valaki elolvassa Spiró György Padmaly című legújabb monumentális regényét, és igyekszik azt a lehető legrövidebben összefoglalni, Woody Allen önironikus poénja nyomán arra a kézenfekvő következtetésre juthat: a magyarokról szól. Azokról a magyarokról, akik a polgári demokratikus forradalmakkal és a nemzetállamok kialakulásával ékesített XIX. században éltek, és akiknek az értékrendje generációkon át öröklődik. Megszenvedték a maguk forradalmát, annak leverését, a vérengzést és az elnyomást, a kiegyezést, majd a korai kapitalizmust, amelyben éledezett a – nagyobbrészt importált – munkásmozgalom, vele együtt, vele összeszövődve a nacionalizmus.

Miközben a párizsi kommün minisztere, a magyar nyelvet nem beszélő Frankel Leó vezette Nemválasztók Pártja versengett Istóczy Győző Antiszemita Pártjával, a várt világforradalom egyre késett. Ebben az új rendben sem a helyüket, sem az eszközeiket nem találták a forradalmárok, köztük a legtekintélyesebb, Táncsics Mihály sem.

Családi kör

A regény Seidl Teréz születésével kezdődik, amit kérdőjelesen 1814-re tippel a Wikipédia. Ezt az évszámot erősíti meg Spiró mondata is, mely szerint abban az évben történt, amikor „az oroszok elfoglalták Párizst”; mármint Napóleon bukása után. A korán árvaságra jutott leányt a rokonság ide-oda dobálta, kihasználta, de cselédsorsát élve ügyesnek, rátermettnek bizonyult. A nagynénjét szolgálta, az ő kenyerét ette, amikor betoppant a házukba annak jogos tulajdonosa, egy csavargónak tetsző néptanító, akit Spiró a regény első kilencven oldalán csak könyvszedőként említ, mert ő maga így, Pichersetzerként jelölte meg a hivatását. Előbb a nagynénit csábította el, de Terézt vette feleségül, holott a lány 15 évvel fiatalabb és két fejjel magasabb volt nála.

Teréz akkor még nem tudott magyarul, egyáltalán olvasni sem, de majd ő, a nagy író, megtanítja. Spiró az ő történetükbe szövi bele, az ő nézőpontjukból írja le a magyar történelem eme meghatározó évszázadát, a családi tragédiák sorát, hat gyermek elvesztését, amely az özvegységre jutott matróna 1907-es halálával, a Táncsics-örökség körüli bonyodalmakkal zárul.