Idealizált kép a kísérletről. Nyálas

Pavlov kutyája

„Mint Pavlov kutyája száján a nyál…” Nem csak költőket, zenészeket, internetes játékkészítőket, hanem képzőművészeket is megihletett a sokat emlegetett eb. Az orosz Ivan Petrovics Pavlov (1849–1936), a magatartáskutatás és a fiziológia úttörője kísérleti ebek segítségével bizonyította, hogy a feltételes ingerlés nem akaratlagos (feltételes) reflexet vált ki.

Az állatápolók előbb csengővel jelezték az élelem érkezését, és egy idő után már maga a csengőhang is kiváltotta a kutyák nyálelválasztását. Ha egy önmagában semleges inger összekapcsolódik a feltételes ingerléssel, az feltételes ingert vált ki, amely feltételes reflexet eredményez.

Az igazi labor. Láncos kutya

Az orosz tudós kísérletei a mai nagyszámú mintára és ellenőrzésre épülő tudományos vizsgálódásokhoz képest nagyon egyszerűek voltak. Bár később több állaton kísérleteztek, és egy egész intézmény tanulmányozta reakciójukat, elméletének alapjait Pavlov  egyetlen egy kutyán végzett megfigyelésére alapozta. A szerencsétlen négylábú egy hangszigetelt helyiségben volt kénytelen elviselni a különféle hang- és fényingereket. Állványhoz kötötték, fejét csak egyenesen tarthatta, nyála egy sebészeti úton beültetett kanülön keresztül csorgott egy merőműszerrel felszerelt tömlőbe.

Pavlov kutatócsoportja. Háttérben kutya

Pavlov 1904-ben orvosi Nobel-díjat kapott, a kutyák további sorsa nem ismeretes. A tudós eredményeit aztán a bolsevik diktatúra embereken is igazolta: rendszeres trenírozással a kívánt magatartást el lehet érni, a nem kívántat pedig ki lehet iktatni.

Pavlov minden híresztelés ellenére imádta a kutyákat, ő maga kezdeményezte halála előtt szobor állítását a később róla elnevezett leningrádi kutatóintézet kertjében. A csak 2001-ben felállított szobor talapzatára is az ő szavai kerültek fel: „Bár a kutya – az emberiség ősi társa – a tudomány áldozatává válhat, de az emberi méltóság azt követeli, hogy mindez ne okozzon szükségtelen fájdalmat számára, és csak akkor történjen meg, ha nincs más választásunk”. A szentpétervári orvosi egyetem kertjében álló szobor nem csak a Pavlov kutyája néven elhíresült ebnek állít emléket, hanem az állatkísérletek négylábú „hőseinek” is.

Amerikai űrmajom. Mélységek és magasságok © AP

Legyekkel, egerekkel, hörcsögökkel kezdték. Aztán jöttek a nagyobb testű emlősállatok, akik meghódították a világűrt. Nekik már nevük is volt, noha a sorsuk többnyire nem volt sokkal derűsebb, mint a muslincáké. A szovjetek a kutyákat, az amerikaiak a majmokat, a franciák pedig a macskákat preferálták. A Híres állatok lexikona szerint a korai amerikai majmokkal végrehajtott kísérletek a következő koreográfia szerint zajlottak: sikeres rakétakilövés, az állatok kabinjának sikeres leválasztása az űrhajó törzséről, majd a leszállás során agyonzúzódó majom. A konstruktőrök képtelenek voltak megakadályozni, hogy a biztonságos landoláshoz szükséges ejtőernyő szétnyitáskor ne szakadjon cafatokra. Aztán rájöttek arra, hogy két ernyő kell, amiket egymást követően nyitottak ki. A módszer már az első alkalommal sikeresnek bizonyult, és a Gordo nevezetű csuklyásmajom, valamint két egér társa megúszta a landolást. Mégsem volt azonban maradéktalan az öröm, mert őket meg az új-mexikói sivatag forrósága pusztította el.

Az első majom, aki megúszta az űrrepülést az Abble nevezetű, háromkilós bundermakákó és társa, a félkilós Baker nevű selyemmajmocska volt. Az 1959-es missziónál Abble szkafandert viselt, hőmérsékletét és pulzusát műszerekkel ellenőrizték, miközben a makákó morzebillentyűket nyomkodott. Bakernek viszont külön fülkéje volt, és magasra felhúzott lábakkal szíjazták rá egy habszivacs párnára.

Abble földet érését követően egy héttel pusztult el – operáció következtében. Őt további űrutas majmok követték, köztük csimpánzok. Enos például 1961 novemberében kétszer is megkerülte a Földet, miközben „gazdái” banánpirulákkal jutalmazták vagy elektrosokkal büntették.

Lajka a moszvai űrkutatási emlékművön. Lekonyuló füllel

Az űrkutatás elsőrendű hidegháborús hadszíntérnek számított. Miközben az amerikai propagandagépezet Abble-t és Bakert hirdette ki a világűrből elsőként élve visszatérő állatoknak, a szovjetek már 1957. november 3-án Föld körüli pályára állították Szputnyik II-t, fedélzetén Lajkával. A visszatérését a konstruktőrök nem tervezték, így hővédő sem volt a kabinban, de levegő és élelem volt – egy darabig. Egyes források szerint elektródákkal telitűzdelt űrhajósruhát viselt, mások viszont úgy tudják, az érzékelők a bőre alá voltak beültetve. A vitát nem tudjuk eldönteni, mindenesetre a moszkvai űrhajózási múzeumban ma is látni a Lajkának tervezett űrruhát. Persze nem azt, amit ő viselt, hiszen ő fenn maradt az űrben. ("Lajka szíve megszűnt dobogni" – fogalmazott patetikusan a korabeli magyar sajtó.) És eleinte ez okozta a művelt nyugaton a legnagyobb felzúdulást, nem pedig az, hogy a szputnyik akár egy hidrogén bombát is képes lett volna magával vinni – állítja Karen Duve és Thies Völker. A hírt kiadó BBC telefonközpontja például lebénult a kutyabolond ezreinek felháborodott hívásaitól. Másnap a londoni szovjet nagykövetséghez vonultak, és petícióban tiltakoztak a kísérlet ellen. A nyugati hidegháborús propagandának is jól jött, hogy a közvéleményükben gyökeret eresztett az „embertelen” és gátlástalan állatkínzó oroszok képe, mert azzal elfedték vele a fegyverkezési versenyben elszenvedett újabb csatavesztésüket. A nyugatnémet nők 46 százaléka például állatkínzásnak tartotta Lajka halálos űrútját.

A kollektív szánalomhoz különösen fontos volt, hogy Lajkát személyiséggel lehessen felruházni. A szovjetek meg is lepődtek, hogy miért tudakozódik a nyugati sajtó oly kitartóan az eb neve iránt. Először a Kurdrijevka („Loknis”) névvel illették, aztán Damkának keresztelték át. A londoni szovjet követség szóvivője pedig a vérben forgó szemű állatvédőket a Limoncsik („Citromocska”) névvel próbálta megnyugtatni. Aztán a szovjet állami hírügynökség, a TASSZ hivatalosan Lajkaként „törzskönyvezte” az űrutazót. Aztán az is kiderült, hogy Észak-Oroszországon minden blökit Lajkának neveznek, bár a laiki kutyák nem alkotnak egységes rasszt. Ma már az se lehet tudni biztosan, hogy a Lajka hivatalos fotóján megjelenő kutya azonos volt-e a kozmonautával, mert míg a laikiknak felálló, addig a fotómodellnek lekonyuló a füle.

Dolly és a többi állatklón

Dolly és Wilmut. Apa és lánya © AP

A skóciai Edinburghban a Roslin Intézet Ian Wilmut vezette kutatócsoportja klónozási módszerrel 1997 februárjában bárányt „állított elő”, akit Dollynak kereszteltek el. Biológusok már évek óta klónoztak – azaz egyetlen sejtmagból regeneráltak – növényeket, békákat, sőt, embrionális sejtekből származó sejtmagból 1996-ban már juhot is, de ezúttal a világon első alkalommal sikerült felnőtt állat testi sejtjéből emlőst nyerniük. Nem volt minden problémamentes, és 277 petesejtet használtak fel Dollyhoz. Birka világra jötte még nem váltott ki ekkora pánikot, Bill Clinton amerikai elnök például azonnal megtiltotta, hogy szövetségi pénzt emberklónozással kapcsolatos kísérletekre fordítsanak, húsz európai ország pedig aláírta a világtörténelem első, emberi klónozást tiltó dokumentumát. Később a kedélyek megnyugodtak, s bár a klónozás jelenleg témául szolgál megszámlálhatatlan bioetikai tanácskozásnak és a bulvárlapoknak, ma már az Egyesült Államokban bárki legyárthatja kedvenc macskáját ötvenezer dollárért.

Dolly hét évet élt, élete során kétszer is szült, de 2002-ben olyan ízületi gyulladás és tüdőkór támadta meg, amely rendszerint a 12–16 éves juhokat kínozza, így gondozói jobblétre szenderítették. Érdekesség, hogy szinte napra pontosan ekkor halt meg az első új-zélandi klónbirka, Matilda is. Állítólag a tudósok azért választották klónozásra éppen a birkát, mivel a faj egyedei az emberi szem számára nehezen különböztethetők meg, és a génmanipulált, teljesen egyforma juhok látványa kevéssé sokkoló. A klónozott állatok külön fejezetet jelentenek a laboratóriumi állatok között, hiszen a kísérletek leginkább fájdalmat, szenvedést, tartós nélkülözést vagy maradandó károsodást okoznak nekik, míg Dollyék az életüket köszönhetik a beavatkozásnak. Ezzel együtt ők mégis kísérleti példányoknak számítanak, életük folyamán végig kontroll alatt állnak, s meglehet, – Dolly betegségei és korai halála is ezt valószínűsíti – életesélyeik is rosszabbak, mint a hagyományos úton „létrejövő” társaiké.

A kitömött Dolly ma a Skóciai Nemzeti Múzeum féltve őrzött ereklyéje.

Az állatklónozás jelentősebb mérföldkövei

Állat	Ország
Birka	Nagy-Britannia (1996)
Majom	USA (1997)
Egér	USA (1997)
Szarvasmarha	Új-Zéland (1998)
Panda	Kína (1999)
Kecske	Kína (2000)
Sertés	USA (2000)
Macska*	USA (2001)
Nyúl	Franciaország (2002)
Öszvér	USA (2003)
Patkány**	Franciaország (2003)
Ló***	Olaszország (2003)
Szarvas	USA (2003)
Kutya***	Dél-Korea (2005)
*Az Egyesült Államokban ma már 50 ezer dollárért bárkinek „legyártják” házi kedvencét. **Patkányokból azóta szaporodásra képes példányokat is sikerült reprodukálni. ***Miután 2006-ban Texasban versenylovakat klónoztak, a lóversenyek tisztaságáért lobbizók a versenylovak klónozásának betiltását követelik. ****Több klónozott állattal ellentétben (birka, egér, szarvasmarha) a kutyák klónozása rendkívül bonyolultnak bizonyul, a műveletet eddig még nem sikerült megismételni.

Forrás: HVG

2988, aki 371-et tojt

Leghorn kakas csibével egy rajzfilmben. Kotnyeles

A leghorn tyúk a legjobb tojónak számít a tyúkfajúak között. Négy magyar kendermagos például az első országos tojástermelési versenyben Gödöllőn egy év alatt 1924-1925-ben átlagosan 82 tojást tojt, miközben a leghornok ugyanekkor már 120 feletti éves teljesítményre voltak képesek. De mi ez a mai utódokéhoz képest! A 2988 leletári számú kísérleti leghorn tyúk a Missouri Egyetemen 1978–1979-ben 364 nap alatt 371 tikmonyt tojt. Mindez a nemesítésen túl az iparszerűvé váló tartási körülményeknek köszönhető: a rácson tartott, tenyérnyi helyre zsúfolt, mesterséges világítással 18 órán át ébren tartott farmtyúkok évi háromszáz feletti hozamot produkálnak. Nyomorúságos életük így aztán legfeljebb egy évig tart.

Koko, a médiaszemélyiség gorilla

Koko macskájával. Majdnem ember © AP

Koko, a gorilla 1971. július 4-én (a függetlenség napján) született. A Stanford Egyetemen a tudósok az amerikai jelnyelvet alapul véve 1000 jelre tanították meg, és közel 2000 angol szót is megért. Fő mentora Penny Peterson a pszichológia tanszék munkatársa, aki egy állatkertben figyelt fel a gorillabébire. Ő inspirálta Michael Crichton Kongó című regényének beszélő majmát is. A Kokóval együttélő gorilla, Michael is elsajátított számos jelet, de elmaradt a népszerű gorillanőstény teljesítménye mögött. Kokó videóról választhatott magának partnert, de utódaik nem lettek, ami az állatoknál azt jelenti, hogy nem jöttek össze. Pedig, állítja Peterson, Koko sokat „beszél” arról, hogy szeretne gyereket. Koko anyasági hajlamait macskáin éli ki, közülük a legismertebb az All Ballal való meghitt kapcsolata lett.

Koko igazi médiaszemélyiség, aki 2004-ben azzal került be a tévébe, hogy fáj a foga, és egy 1-től 10-es skálán meg tudta mutatni, hogy mekkora fájdalma van. A gorilla már évekkel korábban internetes konferenciát tartott. A Kokót oktató pszichológus által létrehozott alapítvány honlapján azon túl, hogy a projektről (Kokónak legyen egy bébije) és az emberszabású fejlődéséről olvashat a látogató, vásárolhat – az összeggel az alapítványt támogatja – plüss majmot, könyvet, Kokó-rajzokat, -videót, -pólót. Peterson eredményeit többen vitatják, és a Stanford is megvonta tőle a támogatását. A kutatásokat ma már a Kokót kabalafiguraként is hasznosító Gorilla Alapítvány finanszírozza.