Németh Zsolt, Orbán Viktor, Martonyi János. Régi dicsőségük © Dudás Szabolcs |
Miközben a kormányfő kínjában egyre-másra áll elő újabb és újabb programokkal, országjobbító tervekkel, a Fidesz továbbra sem tette világossá, mit is cselekedne, ha – mint az most igencsak valószínűnek látszik – kormányra kerül. A programfukarság tulajdonképpen 1998 óta tart nála, azóta nem készített komolyan vehető és számon kérhető pártprogramot. Jól jellemzi a helyzetet, hogy a 2006-os kampányban sokáig semmilyen programjuk nem volt, majd az utolsó pillanatban összelapátoltak egyet (Változás 2006 - tudják, ugye: munka, otthon, család), de úgy tartottak programalkotó kongresszust, hogy magáról a szövegről egyáltalán nem is szavaztak. Ez a hozzáállás persze nagy szabadságot biztosít Orbánéknak ahhoz, hogy rugalmasan alakítsák a Fidesz politikai irányvonalát, egyúttal azonban kiszámíthatatlanná is teszi azt. Jó dolog a fregoli, de nem mindenre.
Kormányon
A kiszámíthatóságot mostanában elsősorban a fiskális és a gazdaságpolitikán szokás számon kérni, de legalább ennyire fontos a „stratégiai megközelítés” a kül- és biztonságpolitikában. Itthon talán kevésbé látszik a hiány, de nagy adósságai vannak a Fidesznek ebben is. 2001. szeptember 11. óta keresi helyét a nemzetközi színtéren. Kormányzásának utolsó szakaszában megritkult Orbán körül a levegő, az Egyesült Államok számos figyelmeztető gesztust tett, hogy többet várna a magyar miniszterelnöktől a hazai Amerika-ellenes és szélsőséges hangok lecsendesítésében. Csakhogy Orbánnak meg szüksége volt a MIÉP kormányon kívüli támogatására. Nem jött jól a Fidesz-kormánynak a Gripen-döntés sem, Washington egyértelművé tette, neheztel Orbánékra, mert az utolsó pillanatban ejtették az F–16-osokat. (Megjegyezzük, meglehet, hogy a magyar kormány helyesen cselekedett, Washingtonnak nem válik becsületére egy szuverén állam döntését követő hisztirohama.) A magyarigazolvány miatt pedig a fideszes országvezetés a szomszédokkal rúgta össze a port, amiben Európa nem nekünk adott igazat.
Ellenzékben
Ellenzékben sem számított eminensnek a Fidesz. Bár korábban elutasította a kettős állampolgárság automatikus megadását a határon túli magyaroknak, később mégis támogatta azt. Pedig nem csinált jó boltot vele. A népszavazás körüli viharok az anyaországi és a határon túli magyarokot is bizalmatlanná tették, hozzájárultak a környező országok magyarellenességéhez, sőt bizonyos értelemben előkészítették a Fidesz 2006-os választási vereségét. Nem javított a Fidesz amerikai reputációján az sem, hogy nem támogatta az iraki magyar kontingens állomásozásának meghosszabbítását. A nemzeti öncélúság és a nacionalizmus idővel hangsúlyosabbnak látszott, mint a korábbi európaiság és atlantizmus, amelyek egyre inkább a MSZP–SZDSZ-s kormányok reszortja maradt. A konszenzusos külpolitikai célokból és főleg eszközeiből alig maradt valami. A Fidesz ellenzéki nihilizmusa ezt a területet sem kímélte.
Kormányzásra készülve
Mostanában változik a helyzet. Azzal, hogy karnyújtásnyira vannak a választási sikertől, létfontosságúnak tűnik, hogy a korábbi meglazult kapcsolatokat újraélesszék, a világsajtó Orbán- és Fidesz-képén javítsanak, és megbízható szövetségesként láttassák magukat a Nyugat előtt. Ezt szolgálta volna Orbán mostani amerikai útja is.
Ehhez képest a párt Erős Magyarország c. tavaly decemberi irata még a műfajhoz képest is elnagyoltan fogalmaz. „Helyre kell állítani Magyarország – utóbbi években megtépázott – hírnevét.” „Magyarországnak európai programra van szüksége.” „A Magyar Honvédség nemzetközi missziókban történő szerepvállalása jelentős kockázatot és áldozatot jelent.” Rendben, de maradjunk-e például Afganisztánban? Nem tudjuk meg. A legfrissebb megfigyelési botrány hatására közben megváltozott e mondat akusztikája is: „Meggyőződésünk szerint új titkosszolgálatra van szükség, amely nem a politikai érdekek kiszolgálója.” Mindezt a mostani kormány alkalmatlanságán és pártosságán túl a terrorizmus, a vallási és etnikai konfliktusok, a nemzetközi bűnözés és az illegális fegyverkereskedelem indokolja. Meg a migráció, amellyel a Fidesz már csak mint kockázati tényezővel számol, és nem látja benne a hazánkat sújtó társadalmi nehézségek (elöregedés, agyelszívás, bizonyos területeken munkaerőhiány, népességfogyás) potenciális ellenszerét.
„Magyarország külpolitikájának célja a nemzeti érdekek képviselete a nemzetközi kapcsolatokban, valamint a belpolitikai célok megvalósításához szükséges nemzetközi mozgástér megteremtése, a források bővítése. […] A magyar külpolitika sajátossága, hogy kettős érdeket kell érvényesítenie: a magyar állam érdekét és a magyar nemzet érdekét.” A kárpátaljai és vajdasági beutazási nehézségeire „kielégítő megoldást csak a határon túli magyarok által igényelhető magyar állampolgárság lehetne”. Nem tudni, hogy ez most a kettős állampolgárság felmelegítését jelenti-e. Úgy tűnik, igen. Mint ahogy azt sem, hogyan szolgálná mindez azt a célt, hogy „erősödjön térségünk stabilitása, a kölcsönös megbecsülés Közép- és Kelet-Európa nemzetei között”. A párt megszüntetné azokat az uniós derogációkat – így például a munkavállalást korlátozókat –, amelyek különbséget tesznek az új és a régi tagállamok között, de ennek ellentételezéseként például nem említi a magyar termőföld szabad adásvétele korlátozásának megszüntetését. Sőt, az irat egy másik fejezetében az szerepel: „A Fidesz továbbra sem járul hozzá a jogi személyek földtulajdonszerzéséhez. Semmissé tesszük a külföldiek bújtatott földvásárlását […]. Ellenezzük, hogy az EU-jogszabályok tovább szűkítsék a tagállamok jogait a termőföldtulajdon szabályozásában.”
Nagy kockázatot nem vállal, amikor támogatja Horvátország uniós tagságát, de a sokkal kényesebb problémát jelentő Törökországról és Szerbiáról szót sem ejt. Mint ahogy Grúzia vagy Ukrajna esetleges NATO-tagságáról sem. Nem tudja meg honpolgár azt sem, mi teendő a jelenlegi helyzetben, amikor nincs uniós alapszerződés, és a lisszaboni szerződést nem fogadták el az írek. Nem olvasni a Nabucco, illetve a Déli áramlat közti 'választás szükségességéről' sem, amelyen pedig a Fidesz előszeretettel rugózik az utóbbi időben, talán éppen azért, mert szándéka szerint Washingtonnak imponálna.
Eszme és gyakorlat (Oldaltörés)
A HVG címlapja 2000-ből. Pattogó pöttyös |
A Fidesz 1998 és 2002 közötti kormányzása idején szerep- és munkamegosztás volt Martonyi János külügyminiszter, illetve Orbán között. Előbbi képviselte a szakszerűséget, elkötelezte magát az atlantizmus és az integráció mellett, miközben a kormányfő bátrabban beszélhetett hazafelé, pengethette a nacionalista húrokat. Martonyi a választási vereség után is a Fidesz közelében maradt, a hátországának számító Magyar Polgári Együttműködési Egyesületnek és a párt Szabad Európa Központjának elnöke, az eseménynek szánt Orbán-beszédek alatt az első sorban látni: nagy meglepetés lenne, ha nem ő kapná a külügyi tárcát az új Fidesz-kormányban. Ilyen szempontból is fontos cikke jelent meg a Kommentárban, amely a Fidesz holdudvarához tartozó Nézőpont Intézetben elhangzott előadásának szerkesztett változata.
Európán kívül nincs élet
Az írásból természetesen nem hiányozhat a kötelező „narancssárga farok” a legrövidebb időn belüli parlamenti választás szükségességéről, meg hazánk „legsúlyosabb” politikai, szociális, gazdasági és erkölcsi válságáról (ez utóbbi mégiscsak furán hat az egykor a kádári állambiztonságnak jelentéseket író személytől, de ez most mindegy is). Viszont üdítően egyértelmű a cikk atlantizmusa és európaisága. „A jelenleginél erősebb és mélyebb integrációban vagyunk érdekeltek. Szükségünk van […] közös mezőgazdasági politikára, a […] fejlesztési forrásokra, […] az egységes piac értékesítési lehetőségeire, a közös pénz oltalmára.” Vagy: „Erős atlanti szövetség, erőteljesebb transzatlanti együttműködés nélkül a világ nem biztonságosabb, hanem kockázatosabb lenne […]. Ne szégyelljük kimondani, hogy nem a nyugati világ hanyatlásában, hanem erősebbé és magabiztosabbá válásában vagyunk érdekeltek.”
Világos beszéd, amit csak itt-ott gyengítenek az érvelés – főleg történeti – sutaságai. Például amikor arról értekezik, hogy hiba lett volna, ha Magyarország a geopolitikai helyzetet elfogadva, kiegyezik az Oszmán Birodalommal. Csak hát ehhez a törököknek is volt szavuk, meg a katonai realitásoknak is határt szabtak a birodalom étvágyának. És hát a magyar királyságból kiszakított Erdély, fájdalom, „kiegyezett” a törökkel, a porta vazallusa lett. Martonyinak túlságosan is megtetszik a török időkkel példálózás: „ha nem állunk ellen és nem védjük Európát közel két évszázadon keresztül, nem tudhatjuk, hogyan alakult volna az ibériai és a balkáni iszlám terjeszkedés harapófogójába szorított keresztény Európa sorsa.” Persze, nem tudhatjuk, de ibériai terjeszkedésről ekkor már szó sincs, és az se felejtsük el, hogy a magyar trónra emelt Habsburgok öntötték a pénzt a magyar végvári rendszer kiépítésébe és működtetésébe, és hozták össze a szövetségeseket az ország visszafoglalására. Kicsit hasonlít az egész a Marshall-segélyre vagy éppen az uniós támogatásokra.
Szép magyar jövendő
Sokkal fontosabb viszont, hogy Martonyit foglalkoztatja az uniós integráció megfenekleni látszó jövője. Milyen európai jövőt lát hazánk, és ezt hogyan akarja támogatni? Két változatot valószínűsít. Ez egyik, hogy mégiscsak hatályba lép a lisszaboni szerződés, és intézményesen elmélyül, erősödik az integráció. Ám a másik változatot, amely növelné a tagállamok közti differenciálódást, sem tekinti kudarcnak. Ebben a verzióban tartós „koncentrikus körök alakulhatnak ki, ahol a belső kör jelenti azt a bizonyos kemény magot, amely mellett létrejön vagy létrejönnek olyan külső zónák, amelyek – adott esetben a tagállam saját döntése alapján – az együttműködés, az integráció alacsonyabb szintjét valósítják meg.” Valahogy úgy, ahogy már ma is van az euró, a munkavállalás szabadsága vagy éppen a schengeni határok esetében.
Ha jól értettük, Martonyi az első változatot tartaná jónak Közép-Európa és Magyarország számára. Csak a teljes és valóságos európai beilleszkedés ad esélyt a felzárkózásra – fogalmaz sarkosan. Amennyiben a Fidesz potens európai támogatókat akar (nem elégszik meg Wilfried Martensszel), ezt az eszmét kellene érvényre juttatnia (kül)politkájában. Amiben viszont, tudnivaló, nem Martonyi, hanem Orbán dönt.
(Kommentár, 2008/3)
Zádori Zsolt