Krisztián kalapáccsal ölt, Dénesné tagkönyvet hamisított

A szocializmus dübörgő századának történetei, amelyek nem kerülnek be a történelemkönyvekbe, mégis híven illusztrálják a kort. Kalapáccsal ölt a cinkotai gyár rendészeti vezetője. Pártfegyelmi a tagkönyvhamisító asszonynak.

Vitéz hadvezérek jeles csatái, királyok uralkodása, nemzeti hősök dicső tettei, diplomáciai manőverek, az osztályharc vagy a politikai kitüntetett eseményei, trónviszályok, dinasztiák, forradalmak, háborúk, etnogenezisek, népvándorlások – már régóta nem csak ezek jelentik a történelmet. Valójában sohasem csak róluk írtak a történészek. A források eddig is gyakran magántörténeteket tártak fel, nyilván XIV. Lajos, Saint-Simon herceg magántörténelme nagyon más, mint Vatelé, aki a káprázatos udvari fogadásokat szervezte és különösen más, mint egy korabeli csirkekopasztóé. Abban is különböznek egymástól, hogy az előző kettőről rendelkezünk forrásokkal, a másikról meg kettőről meg nem. De ahogyan Leopold Ranke is felfedezte, hogy mindegyik történelmi kor egyenlő távolságra áll Istentől, nincs tehát kitüntetett epocha, úgy a ma történészei is ráébredtek, hogy minden vagy majdnem minden ember története van elég érdekes vagy érdektelen ahhoz, hogy tanulságokkal szolgáljon.

Ahogyan a kutatók érdeklődése a XX. század folyamán fokozatosan terelődött a társadalom, a mentalitás, a mindennapi kultúra és egyáltalán az antropológiai jelenségek felé, szükségszerűen értékelődtek fel a jól dokumentált magántörténelmek. A mikro-történetírás, mint cseppben a tengert kíván egy-egy történetet felmutatni, re- vagy dekonstruálni, hogy aztán az egészre, legalábbis a nagyobbra, a fontosra találjon válaszokat.

Ennek a következménye a magántörténelem elméleti problémája is. Miközben az egyedin keresztül kívánja megmutatni az általánost, sokszor szembetalálja magát azzal a helyzettel, hogy éppen a köznapi, az általános dolgokról rendelkezünk a legkevesebb forrással. Születési, házassági, halálozási anyakönyv, iskolai bizonyítvány már jó ideje rendelkezésünkre állnak, de ahhoz nem elegendőek, hogy valakinek a magántörténelmét kellő részletességgel megrajzolják. Az újságban sem hír, hogy naponta több tízezer gép sikeresen landol, s csak arról számolnak be, ha az egyik leesik. Ezért aztán szükségszerűen fordulnak a történészek, különösen a régebbi évszázadokat kutatva az unikálishoz, sőt az extrémitásokhoz – zsiványokról, boszorkányokról, őrültekről, notórius pereskedőkről, minden rendű és rangú bajkeverőkről ugyanis több vagy legalábbis értékelhetőbb nyom, jel, adat maradt fenn, mint az egyszeri emberekről. (Lásd például Michel Foucault felkavaró könyvét egy XIX. századi családirtásról: Én, Pierre Riviere, aki lemészároltam anyámat, húgomat és öcsémet.) Igazságtalan vagy nem, ez a helyzet.

A családi emlékezet általában alig két nemzedékig képes visszanyúlni, ami abból is látható, hogy a nagyszülők sírjához még ellátogatunk halottak napján, de a dédszülőkét már az se tudjuk, hol van. A históriai érdeklődés tömegessé válását a romantika hozta magával, az értelmiség ekkor ébredt rá, hogy a népnek „nincs történelme”, legalábbis az elit számára fontosnak tartott nemzeti történelemmel alig érintkezik az elnyomottak magántörténelme. Nyakukba zúdította tehát a kötelező iskolai történelemtanítást. De más is történt: a XIX. századtól fogva erősödött fel az a vágy, illetve nyíl meg rá lehetőség, hogy az ember más jelet is hagyhasson utódaira, mint a neve, a háza, a földje vagy a korhadó fejfája. Ekkor indult be és azóta is pörög az emlékezetipar, amely ezt az igényt elégíti ki. A XX. századi ember már nem csak hivatalos emléknyomokat, iratokat hagy hátra szándéktalanul, hanem sok-sok feljegyzést, leveleket, fotókat is szándékosan, sőt újabban már a családok fiatalabb tagjainak magnóra mondja az ő személyes történetét. A magántörténelmünk megőrzése tehát nekünk is fontossá vált, aktívan részt veszünk benne – és ez a maga tömegességével bizonyosan új jelenség.

A Budapesti Negyed nyári száma olyan írásokat közöl, amelyeket a fővárosi magántörténelem köt össze. Ha ugyan összeköt. Mert belátható, hogy számtalan széttartó magántörténet van, amelyek aligha adják ki a város történetét. A műfajában, forráskezelésben és anyaggazdagságában is heterogén írások mindazonáltal szórakoztató olvasmányok. Itt most csak két cikket emelek ki. Nem mintha módszertanukban, forráshasználatukban (mindkettő hagyományos levéltári anyagon alapul) annyira forradalmiak lennének, de érdekes történetekről elevenítenek fel és jól vannak megírva.