hvg.hu: Molnár Róbert kübekházi polgármestertől értesültem róla, aki maga is az evangelizációnak kötelezte el magát, hogy ön februárban megvilágosodott. Hogyan változott ettől az élete?

Somody Imre: Ez már bizonyosság. 2004–ben, amikor másodszor házasodtam és egyházi esküvőt tartottunk, akkor már tudtam, hogy fontos nekem a hit, de csupán abban merült ki, hogy amikor rosszul mentek a dolgok, akkor fohászkodtam, hogy Istenem, segíts. Ma már pontosan tudom, hol rontottam el, és különösen megnyugtató, hogy azt is tudom, mit kell tennem.

hvg.hu: Mi történt hirtelen?

S. I.: Elolvastam egy könyvet, amely nagyon foglalkoztatott. A feleségem azon ügyködött, hogy összehozzon egy személyes találkozót a könyv szerzőjével. Ez ugyan nem sikerült, de elkezdtünk levelezni Molnár Róberttel, aki februárban meghívott Biatorbágyra egy Férfi Csendes Hétre. Oda azért mennek az emberek, mert keresik az utat Istenhez, vagy hitük megerősítésére vágynak. Én az előbbi csoporthoz tartoztam. Vasárnaptól péntekig önvizsgálatot tartottunk, gazdagodtam, de közeledve a péntekhez egyre feszültebb lettem, mert az járt a fejemben, hogy pár óra múlva vége az egésznek, és én nem jutottam be a kapun Isten országába.

Azon gondolkoztam, hogy az Úr miért nem nyúl utánam, vajon mit kell még tennem. És akkor jöttem rá: az életben nem én mondom meg, hogy mit kell csinálni, hanem a feladatot föntről kapom, de meg kell tanulni meghallani. Világossá vált, hogy az életem előző két szakaszában családi és belső indíttatású feladatokat teljesítettem, s a 2004 óta tartó útkeresés után most végre egy újabb szakasz kezdődik.

Fülöp Máté

hvg.hu: Az imént azt mondta, hogy mindent elrontott, de mégis ott van Veresegyházon a Pharmavit, a Misszió Egészségügyi Központ, a lakópark. Ez mind semmi? Kudarcként gondol vissza ezekre?

S. I.: 1988-ban alapítottuk a Pharmavitot Veresegyházon, 1997-ben költöztem oda. A Pharmavit első nyolc évében másról sem szólt az életem, mint a cégről. Talán csak szentestéken nem dolgoztam, nem számított betegség, nem számított a családom, alig ismertem a fiamat. Azzal az elhatározással indultam a felnőtt életbe, hogy meg kell teremtenem családom anyagi biztonságát. Azt gondoltam ez a szabadságom, a kiteljesedésem és az önállóságom záloga. A kilencvenes évek közepére elértem célomat. Sikeres üzletemberként rohangáltam díjakat átvenni, és egy olyan társadalomban éltem, ahol az életvitelemet ovációval fogadták.

Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy néha morbid célok lefektetése mentén működik a gyógyszeripar: ha van 40 százalékos piaci részesedésed, az mondjuk 100 beteget jelent, de ha lenne kétszer annyi betegem, akkor a piacom is megduplázódna. Néha az az ember érzése, hogy minél több a beteg, annál jobb. 1996-ban a Pharmavit eladásával nagyon sok pénzre tettem szert, tehát ha úgy tetszik, az első feladatom ki volt pipálva. S akkor jött, a még szintén fiatalkori vágyamból fakadó második nyolc év, amely a szociális érzékenységen alapult, de még mindig akarnok módon: majd én megmondom, hogy mi kell tenni az egészségügyben, a tudománypolitikában, a kistérségekben. Megcsináltuk a Bolyai-díjat, a tehetséggondozást, a Misszió Egészségügyi Központot, a Veresegyházi Életmód Programot, ami már egy komplex társadalomfejlesztő kistérségi modell volt, lakóparkot építettünk.

hvg.hu: De ez kicsiben siker volt, nem?

S. I.: A veresegyházi induláskor 3600-an éltek a településen, a 15 éves város ma 18 000 lelkes. Óriási „fejlődés”! Nekem ma már az jut róla az eszembe, amit nemrégiben olvastam egy napilapban a „megszaladásról” Csányi Vilmos, etológus írásában. Megszaladás van a médiában, az államhatalom szerepvállalásában. A Föld csupán másfél, kétmilliárd embert bírna el hosszú távon, de ma már hétmilliárdan vagyunk. Szerintem megszaladás van Veresegyházon is, hiszen újabb és újabb telkeket osztanak, fiatalok költöznek oda, újabb iskolát, óvodát kell nyitni. Ahogy reggelente áthaladok a városon, állandóan dugó van. Fejlesztünk, hogy élhetetlenné tegyük élőhelyünket. Mai szemmel megmosolyogtató, milyen vehemenciával vetettem bele magam én is ezekbe a dolgokba. A pénzért feladtam a normális élet, utána az „ügy”-ért feladtam önmagam is.

Fülöp Máté

hvg.hu: Az első, hogy feladta a normális emberi életét, ez világos, de pontosan mit ért az alatt, hogy önmagát is fel kellett adnia? Miért kellett?

S. I.: Ha társadalmi kérdésekkel foglalkozunk, nemzeti méretben, akkor aktívan belekerülünk a politikai folyamatokba is. Hiába vallja és mondja az ember, hogy pártpolitikán kívül gondolkodik és cselekszik, akár Orbán Viktornak, akár Medgyessy Péternek ad tanácsot, ezt senki nem hiszi el. Előállt az a helyzet, hogy vagy az egyik, vagy a másik oldal verte el rajtam a port. Például tagja voltam a Köznevelési Tanácsnak, ahol ott ült Hoffmann Rózsa, meg a másik oldalról Horn György. Ha én állást foglaltam, akkor azt is színben mérték. Mai fejjel már látom, hogy nem lehetett ebben az országban pártpolitikán túli módon a közért tenni. Pedig el kellene fogadnunk, hogy a választásokon győztes kisebbség a többség érdekében kap kormányzási felhatalmazást. És itt nem csak a mostani időszakra gondolok.

A másik tévedés, hogy egy olyan politikai világot élünk, ahol az elkülönülés fontosabb szempont, mint az, hogy mit akarunk csinálni. Az elmúlt 24 évben egyetlen kormány idején sem emlékszem, hogy mikor merült fel, hogy folytatjuk, mert jó tapasztalat volt valamivel kapcsolatban. Ezzel viszont azt mondjuk, hogy nincs nemzeti érdeke az országnak. Nem tudom, miért kell iszonyú energiákat pazarolni arra, hogy az országban teljesen új utakat járva valósítsunk meg valamit, ami másutt Európában már bevált, működik. A gyógyszeriparban mi annak idején generikumokat gyártottunk. Az innováció a gazdagok kiváltsága, alig vártuk, hogy lejárjon egy szabadalom, aztán lecsaptunk rá. Miért ne lehetne átvenni dolgokat a finn oktatásból vagy az osztrák közigazgatásból? Miért erőlködünk feleslegesen? Összességében, számomra a második nyolc év is vereséggel zárult. Mert azon felül, hogy elveszítettem önmagamat, felszámolták az Életmód Programot, egészségügyi javaslataimat félretolták, politikailag pedig keményen beskatulyáztak. Ma már látom azonban, hogy ekkor is én, a Somody akartam megmondani, hogy kell rendbe rakni az országot. Nem vettem észre, hogy nekem nem osztottak lapot. És főleg nem értettem, hogy van egy felsőbb hatalom, aki valóban igazgat.

hvg.hu: Most egy kicsit összekeveredtünk, hiszen az utóbbi percekben az elmúlt négy év politikai trendjeiről beszéltünk, de a különböző, az ön nevéhez kapcsolható ügyek felszámolása korábban megkezdődött.

S. I.: Valójában 2004-től kezdődött egy újraindulás: jó-e az iránytűm? Az utóbbi 10 évben elkezdtem keresni helyemet egy olyan világban, ami arról szól, hogy nem a magad ura vagy. Újra és újra veszteségeket szenvedtem el. Az a világ, amely korábban engem mért, elsősorban az anyagi világ, azt látta, hogy Somody bezárja a cégeit, a kávéháza nem úgy megy, ahogy kell, baromira rosszul néz ki, beteg. Azt talán nem látták, hogy közben a Somody egy súlyos betegségből meggyógyult, van boldog családja, egy kis faluban él Vácegresen, ahol jól érzi magát, és hisz abban, hogy a kávéházat meg tudja erősíteni. A megelőző 16 évben azt gondoltam, hogy tudom a tutit. 2004-től ez a magabiztosság szertefoszlott.

Fülöp Máté

Elkezdtem keresni a megoldást. Bár már nem csupán önmagamra támaszkodtam, még mindig csak az üzleti kihívások megoldásában kértem Isten segítségét, nem az életem teljes vezetésében, és ez magával hozta az újabb bukásokat, üzleti kudarcokat. Ami most februárban tisztává vált, az, hogy hiába mondom, hogy az életemben Istennek szerepe van, ha csak eszközül akarom használni. Ha rosszul mennek a dolgok, akkor kérem, hogy Isten segíts, sőt megmondom, hogy miben segítsen. Most végre nem úgy keresem magamban a hibát, hogy te Somody, nem tudod a megoldást, miért nem? Hanem úgy, hogy Somody, persze hogy nem tudod a megoldást, mert nem hallgatod meg Istent. A harmadik fázis most kezdődik, remélhetőleg, hosszú, boldog periódus. Megértettem, megnyugodtam, tudom, hogy nagy feladataim vannak az életben, de ezeket már nem én határozom meg.

hvg.hu: Mik azok a nagy feladatok? Vácegres vagy a V. kerület?

S. I.: Még nem tudom pontosan. Vácegresen az elmúlt négy évben nem voltam nagyon sikeres képviselőként, nem voltak könnyű évek. Talán túl az önkormányzati és a közigazgatási változásokon, csendesebb, nyugodtabb, a közösség megteremtésére alkalmasabb időszak jön. Nem volt könnyű egy olyan kis faluban, ahol három igen erős identitással rendelkező nemzetiség él. Dübörögnek a falu határában a közösség szempontját semmibe vevő üzleti érdekek, ezeknek egyelőre sikerült ellenállnia a falunak. Az önkormányzat Falu Kft.-je most kezdi gyümölcsét hozni.

A Centrál Kávéházban is a változásokon van a hangsúly ebben az évben, egy olyan szolgáltatást és olyan közösséget szeretnénk itt megteremteni, amiért érdemes bejönni. Remélem, hogy a munkánk, a törekvésünk itt is meghozza gyümölcsét. Ha úgy alakul, akkor beköltözünk, de ha Vácegresen tudunk boldogulni, akkor ott maradunk. A boldogságom már nem kötődik épülethez, vagy ügyekhez. Hosszú évekig bíztam az emberi tudásban, problémamegoldásban. Ma már látom, embertársaimon kell segíteni, mert csak alázatos, kegyelmet nyert emberekkel lehet jó dolgokat és jó társadalmat építeni. Nincs már bennem görcs. Már nem én osztom lapokat: az úrból szolga lett, és ez így van jól.