A hazafiság az ország javát szolgáló politika. Nincs mit szégyellnie a baloldalnak.

Nagy örömmel vettem részt heteken keresztül a hideg téli napokban a Momentum aláírásgyűjtésében. Azóta sem bántam meg, sőt büszke vagyok rá, hogy részese lehettem a fényes sikernek. Sajnálom ugyanakkor, hogy vezetőik azzal a váddal illetik a magyar baloldalt – és ebbe nálunk bele szokás érteni a liberálisokat is –, hogy hiányzik belőle az egészséges nemzettudat. A párttá alakulást meghirdető közgyűlésükön megismételték ezt, ezúttal a „pozitív nemzetképet” kérve rajtunk számon. Vajon jogos-e a szemrehányás?

Mi az, hogy nemzettudat? Aligha jelenthet mást, mint hogy az emberek és kisebb csoportjaik tudatában vannak annak, hogy életük fontos problémáit maguk nem tudják megnyugtatóan megoldani, a megoldás egy szélesebb, egy országban élő, többnyire ugyanazon a nyelven beszélő, ugyanabban a kultúrában nevelkedett, az azonos nyelv és kultúra közös élménye által összefűzött társadalom együttes cselekvésétől függ, s hogy boldogulásunk összefügg ennek a széles közösségnek a boldogulásával. Más szóval a nemzettudat a sorsközösség tudata. Közös munkával gazdagítjuk, tesszük élhetőbbé az országot, amelyben együtt élünk. Amikor baj ér nem személy szerint bennünket, hanem az egész társadalmat, mint háború, természeti csapás vagy gazdasági válság, akkor közös erőfeszítést kell tennünk a baj elhárítására. Amikor a társadalom egy-egy tagját vagy csoportját éri baj – például természeti csapás ér egy vagy több települést –, akkor az érintettek számolhatnak a társadalom egészének segítségével. Más szóval, felelősek vagyunk egymásért, „minden magyar felel minden magyarért”, ahol a magyar helyére a román, lengyel, orosz, amerikai vagy bármely más nép megnevezése is írható.

Az, hogy jó hazafiak-e a baloldaliak, a liberálisok, hogy rendben van-e a nemzettudatuk, az számomra azon múlik, hogy az a politika, amit követnek, kiváltképp pedig amit a kormányhatalom birtokában gyakoroltak, az vajon javára van-e az ország lakóinak, vagy sem. Úgy látom, hogy azok a politikai törekvések, amelyeket a pártba szerveződött, illetve kormányhatalmat gyakorló baloldaliak és liberálisok az 1989-90-et követő negyedszázadban követtek, semmivel sem szolgálták kevésbé az ország lakóinak boldogulását, mint amit a jobboldalinak tekintettek, vagyis korábban az MDF-esek, kisgazdák, az utóbbi másfél évtizedben a fideszesek a kormányhatalom birtokában vagy ellenzékben tettek. Sőt, mint korábban SZDSZ-es, majd néhány évig DK-s politikus kifejezetten azt gondolom, hogy az SZDSZ részvételével működő kormányok, illetve akár az SZDSZ, akár a DK mint ellenzéki párt – az elkövetett súlyos hibák mellett is – olyan gazdaságpolitikát képviseltek, amelyek inkább szolgálták Magyarország felzárkózását, a magyarok jólétét, mint a Fidesz gazdaságpolitikája. Azt is gondolom, hogy olyan társadalompolitikai elveket képviseltek, amelyek inkább szolgálták a magyar társadalom kohézióját, mint a Fidesz társadalompolitikája, ideértve különösen az oktatáspolitikát. Olyan külpolitikát követtek, amely egyértelműen hazánknak az euroatlanti közösségbe történő integrációját szolgálta, szemben a Fidesz külpolitikájával. Inkább szolgálták tehát Magyarország nemzeti érdekét, mint a Fidesz. Másképpen fogalmazva: jobb hazafiak voltunk és vagyunk is, mint Orbán és hívei. Talán azoknál sem vagyunk rosszabbak, akik sommásan ítélik el az elmúlt – most már – huszonhét évet. Nem mondható az sem, amit korábban másoktól, most a Momentumtól hallunk, hogy az elmúlt húsz, huszonöt, huszonhét évben hatalmat gyakorlók ne törődtek volna az ország jövőjével, a magyarok tartós boldogulásával: éppen erről, a jövő megalapozásáról szólt a Horn-kormány stabilizációs csomagja, nyugdíjreformja, a második Gyurcsány-kormány egészségügyi reformkísérlete, de maga a több kormányzati cikluson át tartó privatizáció, vagy éppen az EU-csatlakozás is.

Elolvasva Soproni Tamás írását úgy látom, hogy amit pozitív nemzetképnek nevez, az általánosságban nagyon hasonló ahhoz, amit eddig én leírtam. Most hozzáteszem: nem tudok róla, hogy baloldaliaknak vagy liberálisoknak valaha is kifogásuk lett volna a magyar népdal vagy a kokárda ellen, a Momentum alelnöke nem létező nézeteket kifogásol. (Az árpádsávos zászló más ügy, az a modern kor Magyarországán a nemzetből való kirekesztés szimbóluma, míg a piros-fehér-zöld a nemzeti összetartozásé. Az előbbit bizony azok lobogtatják, akik más magyarokat ki akarnak rekeszteni, s ezt üzenik vele, nem mást.) Az sem igaz, hogy a liberálisok akarnának külföldi termékeket a magyar piacra – azokat a magyar vásárlók akarják, a liberálisok pedig azt mondják, hogy akkor nem kell az államnak ezt megakadályoznia.

Tudom persze, amikor a Momentum pozitív nemzetképet kér számon rajtunk, akkor nem általában a haza szolgálatára gondolnak, hanem a határon túli magyar kisebbségekkel kapcsolatos politikánkat kifogásolják. Rendre a 2004. december 5-i népszavazásra, az akkor elfoglalt álláspontunkra utalnak, Soproni szerint akkor „sikerült egyet lekevernünk a határon túli magyaroknak”. Nem ez történt.

Az 1989-ben létrejött és 2010-ig fennállt Magyar Köztársaság konszenzussal megszületett alkotmánya rögzítette: „A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását.” Ezen az alapon az 1989-90 és 2010 között fennállt köztársaság minden kormánya anyagi és szellemi erőforrásokkal támogatta a szomszéd országokban élő magyar kisebbségeket, azok intézményeit. Ebben 1989 óta konszenzus uralkodik a magyar politikában, soha nem vitatták ezt a baloldaliak vagy a liberálisok sem, s tettek is a megvalósítására. Mi több, az Antall- és utána a Horn-kormány alapszerződésekben elérte, hogy a magyar kisebbségek kollektív jogait államközi szerződések védjék, azokat a szomszédos államok ne tekintsék többé belügynek. A szocialisták és liberálisok nemzettudatával ebben a tekintetben sem volt (és ma sincs) baj.

Amiben korábbi pártom, az SZDSZ, és jelenlegi pártom, a DK mást gondol, mint amit ma képvisel a többi politikai erő, az egyetlen elem: a szomszéd országok magyar nemzetiségű lakosait a magyar államhoz fűző közjogi-politikai kötelék ügye, korábban a státustörvény, 2004-től a kettős állampolgárság. Nincs mit szégyellni rajta, sőt én büszke vagyok rá, hogy azok közé a százezrek közé tartozom, akik a nevezetes népszavazáson nemmel szavaztak. Nemmel, mert sehol sem a letelepedés nélküli kettős állampolgárság jelenti a kisebbségi helyzet jó megoldását Európában, ahol, mint például a finnországi svédek vagy a dél-tiroli német anyanyelvűek esetében, megnyugtatóan rendeződött a kisebbségek sorsa. A választójoggal kiegészített kettős állampolgárság ezzel szemben alkotmányosan teszi kérdésessé, hogy az ország lakói, akik az ország törvényeinek hatálya alatt élnek, maguk dönthetnek-e azokról. (Ez nemcsak elvi probléma, hanem gyakorlati, hiszen a Fidesznek a határon túliak szavazataival lett 2014-ben kétharmados többsége, s így tudta például önkényesen módosítani a maga javára, a többi párt hátrányára a fővárosi közgyűlésre vonatkozó szabályozást.) Szemben Soproni állításával, a székelyudvarhelyi magyar másképpen magyar, mint a budapesti vagy pannonhalmi: nem a magyarországi törvények hatálya alatt él, nem a magyar állam költségvetésébe fizet adót. Az állampolgárság etnikai-kulturális alapon történő kiterjesztése az ott nem lakókra bizonytalanná teszi a politikai közösség határait, és óhatatlanul feszültségeket kelt a szomszéd államokkal. A „határokon átívelő nemzetegyesítés” politikai, közjogi entitássá teszi az etnikai-kulturális közösséget, ami végső soron megkérdőjelezi a békeszerződéseket (hiszen a szomszéd országokba került kisebbségi magyarok a békeszerződésekkel lettek annak az államnak a polgárai, amelynek határai között élnek), és ezzel fenntartja a szomszédokkal folytatott elnyúló hidegháborút. Ezt kellett volna támogatnunk, hogy egészségesnek minősüljön a nemzetképünk? 2004-ben nem a nemmel szavazók kevertek le egyet a határon túli magyaroknak, hanem a népszavazás kezdeményezői, akik rákényszerítették a magyarországi magyarokat, hogy válasszanak a kisebbségi magyarok iránti szolidaritás és a magyarországi népszuverenitás, illetve a nemzetközi jogelvek követése között. Ebből a dilemmából a többség a népszavazástól való távolmaradásban találta meg a kiutat. Vajon nekik szól a Momentumtól a szemrehányás?

Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy abból a nemzetfelfogásból, amely az etnikailag-kulturálisan összetartozókat teszi politikai, közjogi entitássá, a szomszédságunkban véres háborúk lettek. Ilyesmire a magyar államnak szerencsére hiányoznak ma a katonai képességei, kormánya egyelőre védtelen menedékkérőkre uszítja azokat, akiknek fegyvert ad a kezébe. Ettől azonban nem válik veszélytelenné az a törekvés, hogy a magyar állam fennhatóságát, ha új területekre nem is, de új lakosságcsoportokra részlegesen kiterjesszék. Mindezt alaposan végig kellett és kell gondolnunk, amikor kialakítjuk a magunk álláspontját a nemzet és a határon túli magyar kisebbségek ügyében.