Hét kiló jég, tízezer kalória és katarzis: így lettem ironman tizenegyedszer

Hajnal fél négy. Megszólal az ébresztő, rövid agonizálás után felkelek és kibotorkálok a szállásunk konyhájába úgy, hogy ne ébresszem fel a gyerekeket. Kényelmesen megreggelizek, beöltözöm versenyfelszerelésbe és megyek előkeresni a biciklimet. Spórolok az energiával, amennyire csak lehet, hosszú nap jön. Ma próbálom megcsinálni a tizenegyedik ironmanemet.

Hogy találja ki valaki, hogy ezt a versenyt lenyomja? Pláne hogy tizenegy egymást követő évben is? Mi vesz rá arra, hogy kimenjek alapozó edzésekre a téli hidegbe, a nyári tűző napra, hogy a tavaszi szél ne csak vizet árasszon, hanem engem is fújjon visszafele a bringán, hogy hétvégenként úgy induljak neki a hosszú edzéseknek, hogy még az előtt hazaérjek, mielőtt a család felébred?

Az én indulásom pont egy HVG-s cikkhez köthető, akkorról, amikor még nem is itt dolgoztam: 2012-ben jelent meg egy videó a bécsi maratonról, és rögtön megfogott. Ekkoriban biciklis edzéstervek után kutattam a neten, és azt pont nem találtam, de futókat és triatlonosokat igen. Szimpatikus volt, hogy mennyire jól felépített fejlődést vázoltak fel, ami egy hobbisportolótól sem lehetetlent kíván meg, hanem hétről hétre javulhat valamit az ember. Hogy

ugyan maga a verseny tud brutális lenni, de az odáig tartó út igenis belefér egy átlagos életbe.

És amire hamar rájöttem: hogy végre van egy hobbi, ahol nem kell a legjobbak közé tartozni, a mezőny végét épp ugyanúgy tiszteljük, mint az elejét.

A rajt helyszíne, nagyjából másfél órával a kezdés előtt

Sztojcsev Iván

Szóval tetszett. Egy online edzésterv segítségével másfél hónap alatt a semmiről eljutottam az első 5 kilométerig. Újabb másfél hónap, és megvolt a tíz. További három hónap, és félmaratont futottam. Egy évvel később már életem első maratonját, újabb egy év múlva már rövid- és középtávú triatlonversenyen voltam, majd jöhetett az első ironman. Ennek az egyik utolsó nagy edzésén villant belém a gondolat:

annyira élvezem a felkészülést, sok ilyet szeretnék még csinálni.

3,8 km úszás

Eszembe jut a múlt, de inkább a jelenre koncentrálok, amikor már tizenegyedszer állok ott a gyékényesi bányató partján és nagyjából háromszáz másik sporttárssal együtt hallgatom a rajtceremónia zenéit. Aztán elindulunk.

A triatlon úszásának lényege az, pláne a hosszú távon, hogy olyan frissen jöjjünk ki a tóból, mint ha semmi nem történt volna. Így aztán egy kellemes lendülettel, de higgadtan kezdek, és úgy is megyek végig az egész úszáson. Három 1270 méteres kör – elég hamar érzem, hogy mind épp egy picivel lesz félórán kívül, ez az én lendületes, de még komfortzónán belüli tempóm. De már itt érzem, hogy mi lesz a mai igazi kihívás: a tó napos részét már fájóan tűzi a Nap, ahogy visszaérek az árnyékba, érzem, hogy már ott kortyolni kell a vízből, mert könnyen kiszárad az, aki nem figyel.

Túl a három körön, kijövök, és nem épp gyors átöltözés után jöhet a 180 kilométer biciklizés, benne a rettegett hőséggel. Egy hete azon stresszelek, hogy forróság lesz, hajnalban még csak elsőfokú hőségriasztás volt Somogyra, később ezt másodfokúra vitték fel. De ahogy a verseny előtt megbeszéltük:

nem mindenhol van 36 fok. Az árnyékon kívül ennél sokkal több.