A magyar konzervatív-jobboldali értelmiségnek – benne nekem – nincs szüksége rá, hogy adminisztratív-jogi eszközökkel ebrudalják ki a CEU-t: ez megalázó.

A Nemzeti Felsőoktatási Törvény legújabb módosítási javaslata a magyar felsőoktatási rendszer igen kicsi szeletét adó intézmények működésének szabályait kívánja szigorítani, mivel, úgymond, szabálytalanságokra derült fény. Ezekről igen felületes információk kerültek elő, helyesebben lettek megszellőztetve; ezek viszonya a törvénymódosításhoz szinte értelmezhetetlen. A törvény indokolásából sem derül sok minden, egyetlen részlet viszont világos: az amerikai felsőoktatási rendszer immár nem számít automatikusan kompatibilisnek a magyarral.

Az elmúlt huszonöt évben annak számított. Jó okkal: nincs épeszű ember, aki az amerikai egyetemek átlagos minőségét ne tartaná világszerte mértékadónak, elérendő célnak (kompatibilitási problémákról nem is hallottam még). Éppen ezért a törvényjavaslat megjelenése utáni másodpercekben kormánypárti és ellenzéki sajtóban mindenki ugyanarra a következtetésre jutott: itt a Közép-Európai Egyetem számára kívánnak olyan feltételeket előírni, amelyek teljesítésére az jelenlegi formájában valószínűleg képtelen. A törvényjavaslat szerint a képzés feltétele, hogy az intézmény „magyarországi működésének elvi támogatásáról szóló nemzetközi szerződés kötelező hatályát a szerződő felek elismerték”. Nem vagyok nemzetközi jogász, nem tudom egyértelműen értelmezni ezt a bekezdést (milyen szerződő felekre van itt gondolva? milyen nemzetközi szerződésre?), de a legvalószínűbb verzió, hogy ennek alapján a magyar kormány gyakorlatilag tetszése szerint dönthet úgy, megadja-e az elvi hozzájárulást egy külföldi egyetem itthoni tevékenységéhez, vagy nem. Egy ilyen feltételt semmilyen felsőoktatási intézmény nem tud teljesíteni, hiszen a feltétel lényege a későbbi engedélyező előzetes beleegyezésének a megszerzése. Abszurd.

Fölösleges tovább csűrni-csavarni a szöveg értelmezését. Gyakorlatilag biztos, hogy a célkeresztben a Közép-Európai Egyetem van. Az Egyetem 1991 óta működik Magyarországon, eleinte Prágában és Varsóban is. Illeszkedése a magyar felsőoktatáshoz nem volt problémamentes; ma sem az. A magyar egyetemi-akadémiai világ anyagi erőforrásait messze meghaladó lehetőségei sokszor irigységet, vagy – mondjuk enyhébben – frusztrációt váltottak ki a környezetében. Elitképzést csinál, a legjobb hallgatók közül is válogathat. Eredményei impozánsak, amelyek mögött azonban a magyar BA-szintű felsőoktatás és a magyar akadémiai szféra teljesítménye is ott van; erről sokan hajlamosak megfeledkezni. S nem tagadható, hogy a CEU-nak van világnézete, ha jobban tetszik, politikai karaktere, ami nem mindenki számára vonzó, nem mindenki érzi magát otthon benne. Erről van személyes tapasztalatom, de ez itt mellékes.

Mindezek a tények és tényezők azonban messze eltörpülnek a lényeges dolgok mellett. Minden indokolatlan és indokolt frusztráció ellenére a CEU inspiráció, modell, mérce és rang a magyar felsőoktatás jobbik részében. Az Egyetem Magyarország egyik ajtaja a világba – elnézést az egyszerű hasonlatért. S akár vonzó valaki számára az említett karakter vagy szellem, akár nem, ettől az még létezik, a civilizált világban mindenütt, amellyel mindig érdemes párbeszédet folytatni, ha kell, vitatkozni, keményen polemizálni. Ez nem a kormány dolga, nem is a kormánysajtóé. Ez mások dolga, többek között az enyém. A magyar konzervatív-jobboldali értelmiségnek – benne nekem – nincs szüksége rá, hogy adminisztratív-jogi eszközökkel ebrudalják ki a CEU-t: ez megalázó.

Természetesen a CEU-n folyó akadémiai tevékenység túlnyomó része nem is függ össze az említett politikai karakterrel meg szellemiséggel. Az ott oktató és kutató magyar kollégák megbecsült és segítőkész tagjai a magyar akadémiai világnak, a magyar társadalom-, gazdaság- és humántudományokat jelentős eredményekkel gazdagították. Lehet, hogy ezek papírízű kijelentések, de ettől még igazak. S fontosak.

Nincs most idő hosszan taglalni, hogy huszonöt év teljesítményét miért kell komolyan venni, s azt hogyan kell értelmezni. Ezt a teljesítményt semmilyen jogi-szabályozási szőrszálhasogatás nem képes meg nem történtté tenni, pláne elrejteni. A döntéshozó politikai döntést tud csak hozni, másra nem képes. Sic volo, sic iubeo: ezzel az érvvel természetesen nem is lehet vitatkozni.

Nem remélem, hogy a politikai akarat megváltozik. Régóta keveset remélek már, de a kevés reménynek nem remélt hozadéka is van: a lelkiismereti szabadság. Ami pedig kötelez.

 

(A szerző közgazdász-politológus, a Budapesti Corvinus Egyetem tanára, 1994 és 2001 között a CEU munkatársa)