Hont András: Kurultáj magyar ecsettel

Bizony mondom néktek, felemelő érzés régi vágású kereszténydemokráciában élni. Példának okáért a hét elején, állami ünnepünkön keresztes zászlókkal lobogózták föl az Országház díszes épületét, előtte pedig az államfő beszélt szép szavakkal a magyar szívről és az európai lelkiismeretről. „Ragaszkodni kell ahhoz a nyugati kultúrához, amelyhez Szent István királyunk a sorsunkat kötötte” – fejtegette a köztársasági elnök.

Ugyanebben az időben, távol a parlamenti keresztektől, Iványi Gábor lelkész menekülteknek vitt kenyeret és halkonzervet. Nyilván János evangéliuma szerint igyekezett eljárni. „Jézus ekkor kezébe vette a kenyeret, hálát adott és kiosztotta a letelepedett embereknek, s ugyanígy a halból is adott, amennyit csak akartak.” De hát, Jánosnak látomásai voltak, biztos be volt szíva, nem kell vele törődni, gondolhatták a magyar hatóságok, mert nem tették lehetővé, hogy Iványi bejusson a déli tranzitzónába ételt osztani. Amire egyébként azért lett volna szükség, mert a hatóságok minden Szerbia felől érkezőnek automatikusan elutasítják a menedékkérelmét, és innentől az ügyüket nem menekültügyi, hanem idegenrendészeti kérdésként kezelik. A hatósági jogértelmezés szerint pedig az idegenrendészeti részlegben nem kell ellátást nyújtani.

A Helsinki Bizottság számolt be az esetről, amikor egy afgán család kiskorú tagjai és egy szoptatós anya végül kapott enni, de a férj és a 18 éves fiú már nem, ráadásul az étkezőket elkülönítették, hogy az ételből ne adhassanak a családtagjaiknak. Valószínűleg hallucinál, aki a Jelenések könyvét látja megelevenedni Máté evangéliumából: „menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre. Mert éheztem, és nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom, jövevény voltam, és nem fogadtatok be.” Ám Lévi Máté korábban vámszedő volt, úgyhogy csak hallgasson. Önkéntes határvadászaink jobban tudják, kit kell a pokolba és kit a mennyeknek országába irányítani, ők ugyanis illetékes helyekről kapnak eligazítást.

Az állami ünnepség előtt két nappal az Agrár-, valamint Őstörténeti és Teológiai minisztérium államtitkára Ópusztaszeren nyitotta meg a Magyarok Országos Gyűlését. A miniszterhelyettes fölidézte, hogy azon a helyen alapította meg Árpád vezér a nemeseivel az ország törvényeit, majd utalt arra, hogy ismét történelmi kihívások előtt állunk, ezért „nagyon fontos keresztény értékeink, kultúránk védelme”. Megint csak rosszul látja, aki Ópusztaszer jelentősége és keresztény értékeink között vél némi ellentmondást fölfedezni. A paradoxont a helyszínen föloldották, ahol jól megfért egymás mellett a Keresztény Magyarország Sátor meg a Magyarok Istene Sátor. Az utóbbiban több előadó is az ősi hithez való visszatérést propagálta, mely hitet éppenséggel a sűrűn emlegetett Szent István volt szíves tűzzel-vassal irtani, de ez irányú tevékenységéről, gondolom, az előbbi helyen emlékeztek meg, miközben a Testvérnépek Sátrában az ujgur rokonságról és a magyar hieroglif írásról lehetett érdekfeszítő előadásokat hallgatni. „A fertálymesteri hagyomány és a migránsválság” című szimpóziumról már nem is beszélve.

A látszólagos kuszaságot nagyobb léptékben is sikerült szépen elrendezni. Másfél héttel a keresztes zászlók kitűzése előtt a felsőházi teremben nyitották meg az idei Kurultájt, a „rokontudatú” népek találkozóját. A név eredetileg a mongolok törzsi gyűlésére vonatkozott, és semmilyen történelmi forrás nem utal arra, hogy őseink bármilyen tanácskozást így hívtak volna. A „rokontudatú” kifejezés is magyarázatot igényel, mivel ha bizonyos népek, amelyek nem rokonai egymásnak – márpedig az akadémiai tudomány szerint a felvonulók többsége nem az –, de ők mégis úgy hiszik, úgy nem rokontudatúak, hanem tudatlanok. Továbbá amellett is nehéz szó nélkül elmenni, hogy miközben bőszen védelmezzük a kereszténységet, és a kormánypropaganda szabályos uszító hadjáratot folytat a muszlimok ellen – nemrég a megnyitónak helyt adó Országgyűlés elnöke is iszlamista diktatúrától óvta Európát –, a meghívott népek és népcsoportok kilencven százaléka többségében muszlim.

Ez azonban nem zavarta a házelnököt, hogy másnap személyesen zarándokoljon Bugacra, és a Keleten sarjadó magyar néplélekről meg a hun lovasok nyílzáporáról értekezzen. Utóbbiról annyit tartott szükségesnek megjegyezni, hogy manapság kevésbé látványos, de hasonlóan pusztító harcmodor terjedt el: akinek el akarják venni a területeit, annak a tudatát zavarják össze. Ezen a ponton már tényleg kénytelen vagyok bátortalanul közbevetni, hogy egy parányi összezavarást érzékelek, mondhatni rumlit. Jó lenne egyszerűsíteni ezt az egészet. Nem bajmolódni tovább a kereszténységgel, amúgy is mindig kellemetlen, emberbaráti idézetek bukkannak föl, meg a választott tisztségekkel való bohóckodást is be lehetne fejezni. Az Országházat, ahogy van, minősítsék át Kurultájjá, előtte a Kurszán szónokolhat az európai értékekről, míg a kupolacsarnokban a Kündü áldozhatna lovat. Legalábbis, amíg szabadságon van a Gyula, aki reformátusként vélhetően nem hagyná a kereszteket sem a parlamenten. Ilyen egyébként utoljára 1938-ban fordult elő. Az idő tájt sajátították ki a turanizmust – mely mozgalomnak korábban elismert finnugristák és komoly orientalisták is tagjai voltak – habókos rokonságelméletek hívői, zagyva hitregék terjesztői. Dicső évek következtek.

HONT ANDRÁS

a HVG munkatársa