hvg.hu: „Egyszer csak eldurvultak a dolgok” – Holtverseny című regényét egy mondatban így foglalnám össze. Egyetért?

Totth Benedek: Vagy amikor a szerzőnek elgurult a gyógyszere. Sosem voltam lázadó típus, kamasz koromban sem. Valahogy elfogadtam a dolgokat úgy, ahogy vannak. Lehet, hogy amit eddig visszafogtam, azt ebben a regényben sikerült kiadnom magamból. A visszajelzések alapján sokakat meglepett a könyv, főleg azokat, akik közelebbről ismernek. A hétköznapokban abszolút visszafogott vagyok. A regény viszont gátlástalan és kegyetlen kamaszokról szól. Néha úgy érzem, szörnyetegeket teremtettem. Nem ez volt a célom, de azért jó érzés, ha sikerül letaglózni egy-egy olvasót. Ma már nem elég halkan szólni, nem elég óvatosan figyelmeztetni. Ha el akarjuk érni az emberek ingerküszöbét, sokkal drasztikusabb megoldásokhoz kell folyamodni. Csak így lehet felrázni az embereket. Amióta megjelent a regény, sokszor gondolkoztam már azon, van-e jogom bárkit is ilyen dolgokkal szembesíteni, de végül azzal szoktam megnyugtatni magam, hogy a könyvet felnőtt emberek olvassák, akik bármikor becsukhatják, ha zavarja őket valami. Mivel ez az első könyvem, most élem át először, hogy kiadtam a kezemből valamit, amit nem tudok kordában tartani, és önálló életre kelt.

Stiller Ákos

hvg.hu: A legriasztóbb ebben a jelen idejű történetben az a kiüresedett, lelkiismeret és korlátok nélküli világ, amiben a regénybeli kamaszok élnek. Törekedett arra, hogy egy aktuális körképet adjon a mai kamaszokról, vagy csak a hősei ennyire elvetemültek?

T. B.: Nem szeretnék ma kamasz lenni. Elég ijesztő, ami a médiából erről a korosztályról megtudható. Sok félelem és aggodalom van bennem, hogy mi lesz velük, de azért a kép ennél jóval árnyaltabb. A sajtóban a pozitív példák mindig kisebb felületet kapnak, kisebb feltűnést keltenek. A regényemben szereplő tizenévesek nem tanultak meg felelősséget vállalni: se magukért, se másokért, se a tetteikért. A Holtverseny nem szociológiai tanulmány a mai kamaszokról, nem végeztem kutatásokat a témában. Nem is volt bennem olyan törekvés, hogy a regény ebből a szempontból hiteles legyen. Igyekeztem szándékos túlzásokkal élni. De az ember hiába próbálja szabadjára engedni a képzeletét, és valami igazán iszonytatót kitalálni, valahogy mindig bebizonyosodik, hogy még mindig messze jár a végponttól: a hírekben sokkal durvább esetekkel is találkozhatunk, mint ebben a könyvben. A regény egyik szereplőjének sorsát például egy amerikai újsághír ihlette. Nekem nincsen olyan élénk fantáziám, hogy kitaláljak egy védőbeszédet, ami a fiatalkorú gyilkos felmentése érdekében azzal érvel, hogy a gyereket túlságosan elkényeztetették a szülei, ezért képtelen volt felfogni, hogy a tettei milyen következményekkel járhatnak. Hátborzongató ez az érvelés minden abszurditásával együtt, de a legijesztőbb, hogy valakiben, ez esetben nyilván egy felnőttben, egyáltalán felmerül egy ilyen megoldás.

MTI / Czeglédi Zsolt

hvg.hu: Az a fajta következmények nélküliség, amit ebben a regényben látunk, csak a kamaszokra jellemző, vagy az egész országra: mindarra, ami ma körülvesz bennünket?

T. B.: Bár ez nincsen részletesen ábrázolva, de a regény szereplői mintákat követnek. Szerintem a kamaszok eltanulják ezeket a dolgokat, lemásolják a szüleik viselkedését, az életüket. Egy mai tizenéves nagy bajban lehet, ha nincs rendes, stabil családi háttere, vagy egy olyan közeg, ahol kapaszkodókat kereshetne. Egy fiatal ma lépten-nyomon arról szerezhet tapasztalatot, hogy bármit meg lehet tenni, bármit meg lehet úszni. Elég csak a napi politikát nézni. Ha ezek a kallódó gyerekek azt látják, hogy a gátlástalan nyomulás erény, az érvényesülés eszköze, és egy vállvonással mindent el lehet intézni, minden megy tovább, miért próbálnának másként viselkedni?

hvg.hu: Mit lehet csak kamasz hősökkel megmutatni?

T. B.: Tizenévesen baromi könnyen, pillanatok alatt el lehet tűnni a süllyesztőben, ilyenkor mindig feltehetjük a kérdést, hogy kinek a felelőssége megmenteni ezeket a kallódó kamaszokat. Ez a probléma a Holtversenyben is megjelenik, bár megnyugtató megoldást nem kínál a történet. Nekem szerencsém volt, rengeteget jártam edzésre, jó volt a társaság, sosem unatkoztunk, és nem volt időnk igazán nagy hülyeségeket csinálni.

hvg.hu: Végül néhányukat megmentette a regényben. Miért?

T. B.: Nem biztos, hogy a végkifejlet logikusan következik a történetből, de valahogy mégis úgy éreztem, nem tudom máshogy befejezni. Nem tudtam volna úgy elbúcsúzni a szereplőktől, hogy teljesen magukra hagyom őket. Valakit meg kellett mentenem.

Stiller Ákos

hvg.hu: Az ön kamaszkori generációját meg kellett menteni? A saját kamaszkorához képest milyennek látja a mai kamaszokat?

T. B.: Az a fajta kiüresedettség és nihil, amivel manapság szembesülhet az ember, nem hiszem, hogy a mi kamaszkorunkra is jellemző volt. Most felnőni, most kamasznak lenni, nagyobb kihívás. Persze ez vitatható nézőpont, és nyilván lehet párhuzamokat, helytől és időtől független életkori jellegzetességeket találni. Miközben írtam, elkerülhetetlen volt, hogy magamba nézzek, és felidézzem a saját kamaszkori élményeimet. Mivel egyáltalán nem hasonlítok a regény szereplőire, néha elég nyomasztó volt belehelyezkedni az ő sivár és kiüresedett hétköznapjaikba. Fájdalmas volt végigjárni velük ezt a poklot, mégsem hagyott nyugodni ez az egész. Mintha furcsa démonok lettek volna. Néhányszor abba is kellett hagynom az írást, mert nem tudtam tartani a kellő távolságot a témától és a szereplőktől. Voltak pillanatok, amikor már nem bírtam tovább a fejükben létezni. Sokszor belém hasított, hogy „Úristen, mit művelek ezekkel a srácokkal”, de úgy éreztem, hogy muszáj végigcsinálnom, még ha beledöglök is. Amúgy a túlélés egyik eszköze a humor volt, még ha annak egy elég groteszk, fekete válfaja is.

hvg.hu: A szereplőkkel való azonosulás nélkül nem tudott volna megszólalni a 16 éves kamasz fiú narrátor nyelvén. Milyen taktikát, írói módszereket alkalmazott, hogy a nyelv hiteles legyen?

T. B.: Örülök, hogy hitelesnek érzi a nyelvet. Szerintem alkati kérdés, hogy kinek mi fekszik jobban, de például a műfordítás sokat segített megtalálni ezt a hangot. Az első könyv, amelyet fordítottam kamaszokról szólt. Nick McDonell Twelve című regénye, magyarul Láncreakció címen jelent meg, és néhány kőgazdag, kallódó New York-i fiatal életét mutatta be. Nemcsak azért volt nagy élmény, mert ez volt az első fordításom, hanem mert bejött a könyv világa és a szerző minimalista stílusa. Ez a stílus valahogy természetesen jött, nem kellett erőlködnöm, hogy elkapjam a szerző hangját: olyan érzésem volt, mintha én írtam volna. Bevallom, irigykedtem is az akkor mindössze tizenhét éves szerzőre. Később sokféle stílussal találkoztam, de a szleng és a párbeszédek fordítása mindig nagyon könnyen ment. A fordítás jó gyakorlóterep volt, minden könyvnél más és más regiszterben kellett megszólalni, olyan hangokon, amiken magamtól biztosan nem kezdtem volna el írni. Minden könyvből tanultam valamit, és alig akadt olyan regény, amit ne fordítottam volna szívesen. És persze rengeteget lehetett tanulni abból is, ha az ember kifogott egy-egy jó szerkesztőt. Ha nem dolgoztam volna ennyit szövegekkel, talán sosem lett volna elég bátorságom ahhoz, hogy írjak. Az egyetem befejezése után véletlenül kötöttem ki a műfordítói pályán, de szerencsésnek tartom magam, hogy így alakult.

Stiller Ákos

hvg.hu: A Holtverseny nyelve nagyon a mai magyar kamaszoké. Ezt honnan merítette?

T. B.: Biztosan vannak, akik kutatni kezdenek. Nabokovról például azt mondják, hogy a Lolita írása közben iskolabuszokon utazott, és jegyzetelt, de a szöveg nyelvi megformálásánál én inkább az ösztöneimre hallgattam. Olyan témát kerestem, amiről úgy éreztem, hogy fejből is meg tudom írni, mert a munka mellett nem nagyon maradt volna idő kutatni. Az viszont tény, hogy filmekből vagy az internetről sok mindent össze lehet szedni. Erre a nyelvi regiszterre valahogy fogékonyabb vagyok, ez ragad rám. A műfordítás nagyon tudatos tevékenység, amihez képest az írás egy ösztönösebb folyamat. A Holtverseny egy kitalált, a mai kamaszok stílusát imitáló nyelven íródott. Persze miután megtaláltam ezt az elbeszélői hangot, és megírtam a regény első változatát, még nagyon sokat csiszoltam a szövegen. De amikor először megszólalt a fejemben az elbeszélő, és úgy éreztem, hogy sikerült elkapni valamit, már csak arra kellett figyelni, hogy következetes maradjak. Örülök, ha a szövegen nem érződik az izzadtságszag.

hvg.hu: Már készül a film a Holtversenyből. Hogy került a filmszakma bűvkörébe a könyv?

T. B.: Bodzsár István producer keresett meg, hogy hallott a könyvről, és miután elolvasta, megfogta a téma és a történet. Aztán talált egy hasonlóan lelkes rendezőt is a projekthez, Mátyássy Áron személyében. Már attól nagyon boldog voltam, hogy megjelenhetett a könyv, nem gondolkodtam a folytatáson. Ez a fordulat teljesen váratlanul ért, semmi ilyesmire nem számítottam. Persze senki sem áltatott azzal, hogy a regény egy kész forgatókönyv. Most azon dolgozunk, hogyan lehet a leghitelesebben átültetni az alapanyagot filmre. Érdekes kérdések merülnek fel, főként a történetvezetés szempontjából, hiszen a Holtverseny nem egy lineárisan elmesélt sztori, inkább egy párbeszédekkel, álomjelenetekkel, hallucinációkkal megszakított belső monológ. De vannak már ötletek, hogy hogyan lehet összesűríteni egy 90 percben elmesélhető, feszes sztorit. Az egyik legkézenfekvőbb párhuzam talán az egyik kedvenc regényem és az abból készült film, a Harcosok klubja. Chuck Palahniuk könyve és David Fincher adaptációja az iskolapéldája annak, hogyan lehet egy markáns elbeszélői hangot átültetni filmre. Ez a párhuzam talán erős, de a Holtverseny esetében is hasonló feladatot kell megoldani. Egyelőre még az elején járunk a munkának, de a résztvevők nagyon lelkesek. Ebből is rengeteget fogok tanulni, az már most látszik. Izgalmas feladat, örülök, hogy részt vehetek benne.