Amik miatt kisült a szemünk éjjelente
Felbukkant a jövő érzékeny-vicces hőse, egy hackercsoport hozta lázba az újra éhes sorozatfalókat, miközben a műfaj dinoszauruszai, a Trónok harca, a Homeland vagy a végéhez érő Downton Abbey sem okoztak csalódást. Összeszedtük 2015 – szerintünk – legizgalmasabb szériáit.
Annyira telített már a sorozatpiac, hogy idén külön cikkben kellett tárgyalnunk a legjobbak közé kacsintgató, de kisebb figyelmet kapó műsorokat is. Ezúttal – a szigorúan szubjektív elvek alapján – kiválogatott tíz legjobbat vesézzük ki, de már a cikk összeállításakor látszik, hogy biztosan elsiklottunk egy-egy kiváló széria mellett. A nagy tévés fellendülés azonban a magyar csatornák műsorában továbbra is csak ritkán érezhető.
Master Of None (1. évad)
A korábban standuposként, majd néhány film mellékszerepében feltűnő Aziz Ansari saját sorozatával végképp Amerika első számú humoristái közé került. A Master of None ugyan a Louie receptjét követi, mégis okosan csavar a Louis C.K . által már csúcsra járatott félórás formátumon. Ansari – aki a széria írója és főszereplője is egyben – saját életéből, és saját kutatásaiból merített, amikor nekilátott Alan Yanggal közösen megkreálni sorozatbeli alteregóját, a New Yorkban alkalmi reklámszerepekből élő Devet, és a körülötte csoportosuló barátok, szerelmek figuráit. Van azonban olyan szereplő a sorozatban, akire nem is kellett színészt keresni: Dev szülei a való életben is Ansari szülei, akik még a nyolcvanas években érkeztek nagy reményekkel az USA-ba.
A Master Of None fő báját az a sorozatok világában régimódinak számító felfogás adja, hogy az okosan adagolt poénok mellett a tíz epizód olyan alaptémákat boncolgat izzadságmentes érzékenységgel, mint a gyerekvállalás, a feminizmus, a barátság, na és persze nem maradhatnak el az Ansari karrierjét végigkísérő bevándorlás/ integráció viszontagságai.
Hogy mennyire nem felületes piszkálgatásról van szó, azt jól jelzi, hogy Ansari már a Master of None előtt is bestsellert írt a digitális kor randizási és párkapcsolati szokásairól egy szociológussal közösen, és szerencsére cseppet sem érdekli az egyre forróbb vitatémává váló politikai korrektség. Az eredmény így egy többszöri nézés után is sokrétű, megkapó humorú dramedy, telis tele idézhető párbszédekkel és a hétköznapi szerencsétlenkedéseinkre rímelő helyzetkomikummal. Ha eddig nem lett volna egyértelmű, Aziz Ansari nevét ideje észbe vésni, mert személyében igazi hollywoodi nagyágyút köszönthetünk. (BÁ)
Itt érhető el: Netflix (ez a szolgáltatás egyelőre nincs Magyarországon)
Mr. Robot (1. évad)
A Mr. Robot lehet az első modernkori techdráma, amely végre nem csak felszínes képet fest az átromantizált hackervilágról, és amely tényleg egy egész generáció dühét fejezheti ki. Ez lesz a modern demokrácia, a modern kapitalizmus legújabb éles kritikája? Vagy az egész csak egy cyberkörnyezetbe ültetett, hagyományos karakterdráma? – írtuk még az első évad befejező epizódja előtt, az idei év legtöbbet emlegetett újonc-sorozatáról, amelyre utólag inkább az utóbbi kijelentés illik.
A Mr. Robot valószínűleg azért szedett össze hamar (még itthon is) stabil rajongótábort, mert a sorozatban végig ott lebegett a titok (vajon ki képzel kit? ki a létező, ki a csak képzelt szereplő?), sőt még az évad fináléja után is bőven a nézőkre hagytak sok kitárgyalnivalót az alkotók. A True Detective első évadához hasonlóan sikerült a nézőket is bevonnia a történetszálak kibogozásába.
A szorongó hackert, az egész világot alapjaiban megrengető cybertámadásra készülő Elliotot alakító Rami Malek színészi teljesítménye volt az idei év egyik legnagyobb meglepetése, az első epizód pedig túlzás nélkül az egész idei felhozatal legjobb, tanítanivalóan összerakott része volt. Az eredetileg mozifilmben gondolkodó író, Sam Esmail pedig a főszereplő karakterrajzát hol az intézményekből kiábrándult Y-generáció mérgével, hol a hackerek és yuppie-k világának különös atmoszférájával turbózta fel. Még kérdés, hogy a Mr. Robot modern klasszikus lesz-e, de az biztos, hogy a legelhivatottabb híveket idén a sorozat illegális hackercsapata, az f society toborozta. (BÁ)
Itt érhető el: USA Network
A hátrahagyottak (The Leftovers, 2. évad)
A Lost hatéves menetelése alatt nemcsak megváltoztatta a sorozatok világát, de minden korábbinál megosztóbb tartalmat hozott létre – egyesek alig várták, hogy még több izgalmas rejtélyt vessenek elé, másokat viszont hamar elkezdte idegesíteni a megválaszolatlan kérdések halmozódása. A Lost egyik legfőbb készítője, az azóta főleg mozifilmes forgatókönyveket (Prometheus, Sötétségben – Star Trek) szerző Damon Lindelof először fordult a tévé felé a szigetes sorozat 2010-es fináléja óta, és az HBO lehetővé tette, hogy ugyanazzal a kreatív szabadsággal vezesse legújabb misztikus kalandját, A hátrahagyottakat, mint tette azt a Lost esetében.
A Tom Perrotta könyvén alapuló első évadon még meglátszott az, hogy megkötötték Lindelof kezét, de a kétségtelenül érdekes szituációt (hirtelen eltűnik az emberiség 2%-a) a második szezonra sikerült úgy továbbvinni, teljesen új alapokra helyezni, hogy nem vágták a kukába az első évad történéseit. Rég láttunk ilyen sorozatévadot, ahol az eleve magasról induló szintet epizódról epizódra növelni tudták – volt mitologikus eredettörténet, előkerült a purgatórium-téma, voltak a túlvilágról kísértő karakterek, mágikus erővel bíró helyszínek és egyre inkább radikalizálódó világvége-szekta. Hihetetlen érzelmi töltetet rejt magában A hátrahagyottak, de mielőtt bárki belevágna, nem árt tudni a széria intrójában is elhangzó mottót: „Let the Mystery Be” (Fogadd el a rejtélyt!). (BZS)
Itt érhető el: HBO Go
The Affair (2. évad)
Hogy megugrott-e a válások száma az idén második évadával megint újító, egy széthulló házasságról és több kibontakozó szerelemről szóló The Affair, nem tudjuk, de az biztos, hogy ez a széria merészkedett le az emberi lélek legijesztőbb bugyraiba.
Az első évadhoz képest változott a képlet: idén már nem csak a házasságon kívüli viszonyt kezdő Noah (Dominic West) és Alison (Ruth Wilson) szemszögéből rakhatjuk össze a történetet, hanem egyenrangú szereplővé lépett elő a két otthagyott fél, Helen (Maura Tierney) és Cole (Joshua Jackson) is. Utólag már látszik, hogy a második évad még az elsőnél is jobb, több okból. Egyrészt az alkotók bátrabban kísérletezgettek, hiszen például az egyik rész egy az egyben a Terápiát idézi, és a négy különböző szemszög is tovább tágította a The Affair szubjektív foszlányokból összerakott univerzumát.
Másrészt nem nehéz észrevenni, hogy a leginkább a Vészhelyzetből ismerős Maura Tierney nem csak hogy élt a főszerep lehetőségével, de el is homályosított mindenkit maga körül. Messze az ő részei a legizgalmasabbak a második évadban, ami úgy, hogy az első évadban még csak epizódszerepelő volt, azért elég szép mutatvány a sorozat írói és Tierney részéről is.
Az is jelzésértékű, hogy a The Affair váltja ki a legszélsőségesebb reakciókat a nézőkből, kritikusokból. Korábbi cikkünkben ezt azzal indokoltuk, hogy a The Affairben a legjobb és legidegesítőbb dolog ugyanaz: nincs senkinek igaza, nincs mindentudó narrátor, ezért a néző csakis a saját megérzéseire hagyatkozhat, csakis saját értékrendje alapján ítélkezhet. Egyesek az igazságot hiányolják, míg mások azért ünnepelték a szériát, mert úgy érezték, a szubjektív nézőpontok közelebb állnak a valósághoz.
Még egy évad biztosan készül a sorozatból, és ha lehet hinni a The Affairt író Sarah Treemnek, eleve három évadban gondolkodtak, amikor felskiccelték a teljes, a bírósági kerettörténet is lezáró sztorit. Már ha lesz egyáltalán objektív lezárás. (BÁ)
Itt érhető el: Showtime
Fargo (2. évad)
Hiányozni fogsz, Fargo, második évad. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóját hozó zenéid (ezt például a sorozatot kitaláló, menőségi szintjét egyre emelő Noah Hawley adja elő), a csodás dialógjaid („Az csak egy repülő csészealj, Ed, mennünk kell”), az osztott képernyős megoldásaid (ilyen jeleneteket néznénk bármeddig) és a bölcsészek lelkét nyalogató, az eredeti filmet és az első évadot összekötő finom utalásrendszered (a halálesetek random faktorát bármelyik Family Guy-rész megirigyelhetné).
A „kétféle ember van” kitételnek kevés értelmes befejezése van, de az, hogy az egyik szereti a coeni humort, a másik meg nem, örök érvényű igazság lehet. Az egyik rajongani fog a Fargóért, a másiknak pedig felszalad a szemöldöke minden váratlanul előbukkanó földönkívülinél. Az FX 2013-ban magasra tette a lécet, mikor bejelentette, hogy a Coen-testvérek egyik emblematikus univerzumát, az 1996-os Fargót fogják sorozattá átdolgozni. Az elvárásokat 2014-ben aztán az első évaddal sikerült teljesíteni, majd Emmy-díjakkal túl is szárnyalni (lásd kritikánkat). Mindez hála istennek igaz lett a 2015-ben futó második eresztésre is.
A True Detective-hez hasonlóan lecserélték a szereplőgárdát (zseniket váltottak zsenik: Allison Tolman, Martin Freeman és Billy Bob Thornton hármasát például Kirsten Dunst, Patrick Wilson vagy Jesse Plemons), de meghagyták a helyszínt (Minnesota és környéke), a műfajt és a hangulatot (véres-gyilkolós-nyomozós, rettentően vicces, helyenként fokozhatatlanul abszurd). A Fargo második évadát így tökéletesen lehet élvezni az első évad, vagy a sorozathoz alapélményt adó film nélkül is – csak nem érdemes. Ami a délebbre nyomozó kollégáknak az HBO-nál nem sikerült, az az északi hóban véres nyomokat követő rendőröknél maradéktalanul megvalósult.
Szomorú, de csak 2017 környékén jön a harmadik évad. Az alkotók indoklása elég egyszerű és nehezen támadható. Azt mondják, ez téli sorozat, akárhogyan is nézzük, forgatni most már nem fognak. De örülnek annak, hogy mintha tízrészes filmet forgatnának, van idejük minőséget csinálni. Szóval még várhatunk, ya know. (BN)
Itt érhető el: FX. Az első évadot magyarul az AMC csatornán lehet pótolni januárban.
Orange Is the New Black (3. évad)
A Netflix egyik első sikerszériája eddig három, teljesen jól elkülöníthető szezont tudhat maga mögött, amik tulajdonképpen csak két dologban hasonlítanak – mindegyik egy női börtönben játszódik, illetve mind zseniális. Az első évadban még ott tartottunk, hogy Piper Chapmant 15 hónapos börtönbüntetésre ítélik, és a kifinomult városi lánynak be kell illeszkednie a börtönközösségbe, miközben vőlegényével való kapcsolatát is próbálja életben tartani, majd a második évadban egy főellenségszerű karizmatikus börtönlakó osztotta meg a jól bejáratott, népes szereplőgárdát.
Ehhez képest a harmadik évad döcögősen indult. A beilleszkedési konfliktusok és a bandaháború-jelleg után eleinte nem ütött akkorát az a felvezetés, hogy a Litchfield börtönt privatizálják, ennek megfelelően pedig jön a papírmunka és az amatőrködés. Aztán persze idővel igazolta magát ez a lassú építkezés: a rendszerben rejlő hibák a karakterek életében minden eddiginél nagyobb változásokat hoznak (elég csak a katartikus fináléra gondolni), és a szakszervezeti hercehurca miatt a börtönőrök is sokkal nagyobb szerepet kaptak – Caputo konkrétan az egész sorozat egyik legérdekesebb szereplőjévé nőtte ki magát. A nagyok mellett olyanok kaptak flashbacket, mint Norma, Flaca, Boo vagy Chang, szóval egyre jobban háromdimenziósodik a csapat, és még egy szokatlan cliffhanger is jutott a végére, Alex-szel kapcsolatban, tehát van miért várni a negyedik évadot. (BZS)
Itt érhető el: Netflix (ez a szolgáltatás egyelőre nincs Magyarországon)
Az alelnök (Veep, 4. évad)
Amikor az idei Emmy-díjátadón Az alelnök megszakította a Modern család öt éve tartó győzelmi sorozatát, világszerte arról kezdtek cikkezni, hogy végre a legjobb komédia nyerte a legjobb komédia kategóriáját. Persze az már intő jel volt, hogy a címszereplő Selina Meyers-t játszó, a Seinfeldből ismerős Julia Louis-Dreyfus mind a négy évadért megkapta a legjobb női komédia-főszereplőnek járó díjat, és a férfi mellékszereplők között is kétszer tudott nyerni Tony Hale (az Arrested Development Bustere).
Nagy mázli, hogy az olasz-skót író, Armando Iannucci az HBO szerződtette le Amerikában, ugyanis nehéz volt más csatornán elképzelni azt a fajta bravúrosan mocskos, inkorrekt politikai szatírát, amit a briteknél már tökélyre fejlesztett a The Thick of It című szériával és az abból kinövő Egy kis gubanc (In the Loop) című mozifilmmel. Az alelnök negyedik évadja annyiban változtatta meg az alapfelállást, hogy a csapat az alelnöki részleg helyett az Ovális Irodában szerencsétlenkedett – reméljük, csak a sorozatban fordulhat elő, hogy amikor egy választáson döntetlen az állás, a politikusok a Google-n keresnek rá, mi van ilyenkor. Az új szereplők közül kiemelkedett Hugh Laurie és Patton Oswalt karaktere, de Amy (Anna Chlumsky) is a legjobb szezonját futotta. És persze Selina ismét megmondta a tutit: „Az ember megteszi, amit tud. Szolgálja a népet, ők meg átb*sznak. Tudjátok, miért? Mert tudatlanok és hülyék, mint a segg. És ezt hívjuk demokráciának, hölgyeim és uraim.” (BZS)
Itt érhető el: HBO Go
A Trónok Harca (Game of Thrones, 5. évad)
Valószínű, hogy nem lehet már sokkal fejlebb srófolni a mai kor "neverending story"-jaként hömpölygő sorozat értékét, mert úgy 900 ezer (!) voks alapján a tízes skálán az HBO szériája 9,5-ös értéket képvisel, szóval nem nagyon van már hely fölfelé. (Ha az IMDB mutatóit nem is kell feltétlenül készpénznek venni, de egy-két összehasonlítást, csak a viszonyítás kedvéért azért megér a dolog: a Fox által gyártott Dr. House 220 ezer voksot kapva is "csak" 8,8-ig kúszott fel, az elmúlt két év egyik legjobb szériája, az FX által gyártott Fargo mutatója 134 ezer/9.0, a Showtime által gyártott másik, The Affairé pedig mindössze <16 ezer/8,0!.)
A Trónok Harca az elmúlt öt évben ráadásul azt is elérte, hogy ellenállás nékül pörgetheti a brit, északír, izlandi, horvát, máltai, marokkói GDP-t, és még úgy is brutális hasznot termel az HBO-nak, hogy ez az évad lett minden idők legtorrentezettebbje (nota bene: az előző, 4. évfolyamot taszította le ezzel a trónról). De még akkor se lehet fokozni az eddigieket (olyan nagyon), ha az 5. évad június közepén leadott szezonzárója óta a 10 részben történt összes csata, halál, ármány, szex és sárkány másodlagossá vált a kérdések kérdése mögött: Akkor most mi lesz valójában Havas Jonnal?
Mert hiába volt minden más, áprilistól nyárközépig, hiába az apagyilkos Mini Lanister kalandos találkozása a végre ismét a sárkányok valódi anyjaként viselkedni kezdő Khaleesivel; hiába, hogy Cersei minden eddigi cselszövésének legrafináltabbikának gyümölcse saját megaláztatása lett, s a nézői kéj: a tökéletes formájú fenekének közszemlére tétele, mert mindez csak bemelegítés volt. Ahogyan a Starkok, Sansa és Arya tényleg a pattanásig feszített húron pengetett odüsszeiái is, s még az is, hogy a korábbi csatajeleneteken messze túlteljesítő jeges harc végén (végre) bizonyossággá válik, hogy nem "Közeleg a Tél", hanem már megérkezett.
Visszanézve az 5. évadban történteket, látható, hogy miközben a George R. R. Martin által teremtett mitologikus rendszer minden képernyőre vitt színtere intenzíven mozgásba lendült, összességében csak megágyaznak a Havas orv legyilkolásából fakadó megannyi kérdésnek. A következő idényre meggyújtott töltet nagyságát jelzi, hogy a három hete kikerült hivatalos beharangozót – amiből valójában nem derül ki semmi – 15 millióan már megnézték. (SZMI)
Itt érhető el: HBO Go
Homeland (5.évad)
A mandzsúriai jelölt alapsztorijára (vagyis arra a kérdéskörre, hogy egy agymosott katonát hazaküldve megdönthető-e az ellenséges rendszer?) épített Nicholas Brody-történet évekkel ezelőtt kifulladt. Talán ma már azt sem sértő kijelenteni, hogy mindez már jóval az amerikai katona 3. évadvégi nyilvános akasztása előtt megtörtént. De aki a nyakatekertsége ellenére is csupán közepesre sikerült 4. évadon végigvergődött, az idén azt láthatta, hogy a Showtime zászlóshajójaként kezelt sorozatát sikerült végre átalakítani és végérvényesen ráhúzni Carrie Mathisonra.
A Claire Danes által alakított bipolaritásra hajlamos ügynök véget nem érő összeesküvés-elméletes mantrája ráadásul most az évad mind a 12 részében zökkenőmentesen (értsd: különösebb nyavalygások, kisiklások és fejnehézzé váló lelkizések nélkül) lepörgött. Időbe telt ugyan, míg az ügynöknő gyerekét (ismét) kivonták az egyenletből, de a megoldásra váró feladvány kínlódásmentes, s bár szerteágazó, éppen attól működik, hogy teljesen új környezetben forgatták.
Azt, hogy a Homeland ötödik évada lett az eddigi legjobb, nagyban meghatározza a berlini központú helyszín, amiről kiderül, hogy azt voltaképpen mindenkinek szoknia kell, legyen terrorista, rendőr, ügynök vagy amerikai újságíró. A hatást az is csak tovább erősítette, hogy időközben a való világ utolérte terrorfenyegetettségben és bevándorlási politikában is a sorozatot, így gyakran az a néző érzése, hogy „tényleg, valahogy így működhet” ez az egész elhárítósdi a valóságban is; a döntések egymás után, és minden oldalon nélkülözik az irracionalitást, nincs főgonosz, és szuperhős se igen akad.
A német főváros külön is szerencsés terep a szériában ahhoz a különálló fejezethez, melynek alkotóelemeit a különböző nemzetiségű titkosszolgálatok szennyes alkui, a hackerek, a kétkulacsos kémek, az oroszok és szaringáz vonalon lehet megrajzolni. Mert miközben az európai néző számára közvetlen testközelbe hozza mindazt a borzalmat, amit a Közel-Keletről szóló hírekben évtizedek óta egyre fásultabban nézünk, az amerikai felfogással (arroganciával, gőggel és a kis, kényszerű bukásokkal) sem kell a sorozat korábbi évadaihoz hasonló módon azonosulni. Erre ott van a hol kétkedő, hol csetlő-botló, hol könyörtelenül leszámoló német titkosszolgálat – vagy még inkább a civil világi átjáróként funkcionáló humanitárius alapítványi közeg.
Innen már egyenes út vezet ahhoz a strukturális nagyszerűséghez is, hogy a széria kreátorai, Alex Gansa és Howard Gordon merték a korábbiaknál sokkal mélyebben és életszerűbben tálalni az ellenség érveit; legyen szó a szíriai tábornok hatalomban maradásának motivációiról, a kettős ügynök életben maradásának kényszerű alkuiról vagy akár egy berlini vegyitámadás indoklásáról. A forgatag közepén álló, az ügynökségtől deaktivált Carrie sokáig vakon tapogatózik fogódzók után, majd kezdi összeilleszteni az ügy darabkáit. Ebben katalizátor szerep jut a korábban leginkább őrangyalként funkcionáló Peter Quinnek is. "Csak gondolj rám úgy, mint a fényre a hegyfokon, jelzőtűzre, amely eligazít a sziklák között" – írja élete legfontosabb levelében a nőnek. De nincs igaza. Carrie Mathisonnak már semmiféle külső segítségre nincs szüksége. (SZMI)
Itt érhető el: Showtime. Az első évadot az RTL Klub vetíti januárban.
Downton Abbey (6. évad)
Ki lehet-e egyenesíteni egy olyan girbegurba történetet, ami egy tökösebb szappanopera cselekményrengetegét is meghazudtolóan csomóztak össze angol és amerikai sorozatkészítők 2010 óta? Ki emlékszik arra, hogy az egész, végül 52 részben elmesélt családtörténet a Titanic elsüllyedésével indult? És arra, hogy milyen kacskaringós út vezetett odáig, hogy Mathew és Mary végre egybekeljenek? S hogy akkor végül is Mr. Bates gyilkos-e, vagy sem? Na és arra, hogy a 3. széria végén, a krikettpályás lassított felvételen az Earl és két veje azért mosolyog a kamerába, mert eredetileg így jelezték volna a széria végét? Hogy tavaly George Clooney kedvéért egy kis, külön jelenetet is forgattak csak azért, hogy a hollywoodi „feltétlen rajongó” is kapjon legalább egy nyúlfarknyi szerepet a Downton Abbeyben?
Aki rákapott a yorkshire-i nagybirtokon a két világháború közti vidéki arisztokrácia történetének ízére, minden kérdésre kapásból tudja a választ, és azt is pontosan tudja, hogy néhány napja – a tényleg utolsó karácsonyi különkiadással – zárták be végleg az egész Julian Fellowes-univerzumot. A hírek szerint a 81 éves Maggie Smith nem akar már sem Violet Crawley, sem senki más bőrébe bújni kamerák előtt – és minthogy a szarkasztikus öreg hölgy nélkül nincs hibátlan Downton Abbey-i atmoszféra: itt a vége, fuss el véle!
Azt azonban, hogy mindez jó előre megkomponált momentum volt, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a 6. évad minden egyes epizódja a benne szereplők – és a történetük – jutalomjátékává vált. A családban is, a személyzet tagjai között is mondhatni: minden szép lassan a helyére került a tisztességes boldoguláshoz, a boldogsághoz.
Oké, oké, a családfő Robert Crawley egy Earlhez nehezen illeszthető mozdulatsorral egy fontos, és felettébb díszes vacsora közepén sugárban hány vért a fehér abroszra, és persze az sem szép, ahogyan a "nagyitól" csellel megszerzik az egyetlen fontos játékszerének tekintett társadalmi posztját, a helyi kórház igazgatótanácsi elnökségét. Az sem könnyű menet, ahogyan Mr. Molesley Daisy tanításával saját magát egy ennél is nagyobb feladat elé állítja, s az is megért egy-egy misét, hogy a Crowles családot a botrány szele hogyan kerüli el – nem csak Lady Edith házasságon kívül született gyermeke, de a nővére, Mary szerelmi kalandozásainak kiszivárgása ellenére is. De végül minden jó lesz a végére, mert még Thomas Barrowról is kiderül, hogy az inasi lényét meghatározó ármánykodása és sötétszürkébe zónázásai ellenére is elküldheteltenül fontos tényezője a nagy-nagy családként működő mikrokozmosznak.
Aki az elmúlt években minderre összesen több mint 52 órát áldozott az életéből, annak Downton Abbey már most is hiányzik. Hugh Bonneville is, aki élete szerepét kapta a lord megformálására, és az Átlagemberek (1980!) óta csodált szépségű Elizabeth McGovern is, aki az amerikai feleség-kontrasztjával csak még tovább erősítette a vidéki nagybirtokosi élet valószerűségét. A Downton Abbeyben kiosztott szerepek alapján azonban nekünk mégsem ők, hanem a Carsont alakító Jim Carter figurája fog hiányozni a legjobban. (SZMI)
Itt érhető el: PBS. A 3. évadot a Story5-ön lehet pótolni.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
