Végre van ideje sorozatokat néznie? Akkor segítünk a választásban
2015-re olyan mennyiségű sorozat zúdult ránk, hogy még nehezebbé vált a kiemelkedő szériák megtalálása. Jól jelzi a mezőny sűrűségét, hogy az év végi toplistákból lehetetlen két hasonlót találni. Nekünk is nagyon különböző stílusú kedvenceink voltak idén, ezért mielőtt közöljük a saját toplistánkat, összeszedtük azokat a sorozatokat, amiket jó szívvel ajánlunk az ünnepi időszakra.
A 2015 – szerintünk – legjobb sorozatait összegző toplistánkat egy későbbi időpontban olvashatják, ezúttal azokat a szériákat szedtük össze, amelyek minőségben simán a legjobbak között voltak. Akad köztük 2015 előtt elstartolt, és idén bemutatkozó műsor is, a lényeg ugyanaz: erősen ajánljuk őket december végére. (A legtöbb sajnos egyik magyar csatornán sem fut. Ami elnézve az egyre durvább sorozatkínálatot egyre fájóbb hiány a hazai piacon.)
John Oliver-show az elmúlt hét híreiről (Last Week Tonight with John Oliver)
A szatirikus hírműsor műfaját ugyan nem kellett nagyon bemutatni az amerikaiaknak 2014-ben, mégis az ekkor indult John Oliver-show az elmúlt hét híreiről című HBO-show tudta megadni a formátumnak azt a frissességet, ami Jon Stewart és Stephen Colbert (valamint a Saturday Night Live híradós szegmensének) uralma miatt hiányzott a színtérről.
John Oliver, a 38 éves brit komédiás az 1996 óta futó The Daily Show című szatirikus talk show stábjában próbálhatta ki magát, ahol 2006 és 2013 között dolgozott a műsorvezetéstől idén elbúcsúzó Jon Stewart mellett, nyolc hónapon keresztül pedig helyettesíthette is Stewartot, amíg az első játékfilmjét forgatta. Egy évvel később, 2014 áprilisában indult el saját műsora az HBO-n, amely hamar olyan népszerűségre tett szert, hogy Oliver bekerüljön a Time magazin által megszavazott 100 legbefolyásosabb ember közé.
Műsorában olyan komoly témákat feszeget ellenállhatatlan humorral, mint a menekültválság, a terrortámadások vagy a börtönrendszer és az evangelizációs tévéműsorok visszásságai. Magyarországgal is több esetben foglalkoztak már – az internetadó-balhé és az ásotthalmi polgármester menekültellenes videója is elég abszurd volt ahhoz, hogy bekerüljön John Oliver műsorába. (BZS)
Itt érhető el: HBO Go
Az ember a Fellegvárban (The Man In The High Castle)
Az akár évek óta a mainstreambe tartozó szériák mellett hiba lenne szó nélkül elmenni két, több mint egy évtizeddel ezelőtt idehaza könyvben is megjelent regényadaptáció (mindkettőt az Agave Kiadó adta ki) mellett. Közülük a könnyebbik falat Az ember a Fellegvárban. Már csak azért is, mert több fórumon ódákat zengtek az Amazon gyártotta 10 részes első szezonról. A széria premierjét kicsit túl is tolták azzal, hogy a New York-i metróban a második világháború végén a németek és a japánok közt felosztott USA vizuális elemeit beemelték a mába. De ettől még áll: az Amazon jól döntött az 1962-ben egyébként Hugo-díjas regény sorozattá transzformálásával.
Az összesen 550 percben elmondott történetnek – melyet csupán néhány ponton alakítottak át a sorozat kedvéért – az a lényege, hogy közel 15 évvel az USA felosztása után, a nagybeteg Hitler halálára vár a nácik egy csoportja. Arra készülnek, hogy a nyugati partot uraló, de a nagy háború utáni technológiai versenyben lemaradó japánokat lerohanják, és ha kell, egy újabb háború árán is, de megszerezzék a császári fennhatóság alatt lévő területeket – és a két birodalom határát jelentő semleges zónát.
Van azonban egy bökkenő: mindkét oldal rendőrsége, titkos- és egyéb szolgálata egyre eszeveszettebben kutat bizonyos álfilmhíradó-tekercsek után, melyeken egy alternatív történelem képsorai láthatók. Olyan képsorok, melyek a náci kapitulációt, az amerikaiak győzelmét, és a nagyhatalmak jaltai találkozóját mutatják be mint a II. világháború végét. Ami pedig még különösebb: ezek a „hamisítványok” egyetlen rejtélyes figurához köthetők, akiről – már azon túl, hogy e filmhíradókat ő készítette – senki nem tud semmi bizonyosat.
A japánok által Amerikában működtetett gázkamrák, feltöltött tömegsírok, és egyre skizofrénebb amerikai-nácik drámájába csöppen bele Juliana, akinek aztán az aikidóból és a japán kultúra iránti tisztelettől a rendszertagadó forradalmárságba vezet az útja. „Az igazság borzalmas, mint a halál. Csak nehezebb megtalálni” – mondja a főhős a Philip K. Dick regény végén. Alexa Davalos – aki hitelesen hozza azt a bizonyos Romy Schneider-es mimikát és gesztuskészletet, amiről ma is mindenkinek a korai ’60-as évek ugranak be. Juliana tündöklése azonban leginkább a két hibátlan „nagyöreg” alakításával együtt nyer igazán értelmet; a Mr. Tagomit alakító Cary-Hiroyuki Tagawa, és az Obergruppenführer John Smitht játszó Rufus Sewell játéka is bámulatos. (SZMI)
Itt érhető el: Amazon
Jonathan Strange & Mr. Norell
A párhuzamos történelemnek egy egészen más minőségét és készlettárát mutatta meg a Susanna Clarke gigantikus regényéből (az Agavénál először 2006-ban jelent meg, A Hollókirály címmel) készült Jonathan Strange & Mr. Norrell. A könyvet 2004-es megjelenésekor a komor fantasy műfaj ünnepelt sztárja, Neil Gaiman az elmúlt 70 év legjobb angol fantasztikus regényének nevezte, és bár a majd’ 800 oldalas írás gyorsan megkapta a "Harry Potter, csak felnőtteknek" cimkét, azért begyűjtötte a Hugo- és Man Booker-díjat is. A BBC májustól, hét részben küldte adásba a brit mágia feltámasztásáról szóló, és az 1800-as évek elején, Anglia és Bonaparte Napóleon háborúskodása idején játszódó dark fantasyt.
A titokzatos Hollókirály egyre csak tekergőző mítosza mögött a két címszereplő elképesztő alakítást nyújt. Az Egyesült Királyságban jól ismert epizodisták nálunk futott szériákban/filmekben is felbukkantak: Bertie Carvel (akit a Babilon, a vagy a Benedict Cumberbatch-féle Sherlock-széria egyik részéből ismerhetnek a nézők) és Eddie Marsant (aki az utóbbi időben a Világvégében, vagy a Guy Ritchie-féle Sherlock Holmes: Árnyjátékban tűnt fel) egy mester és tanítvány kapcsolatként kezdődő, majd a barátaiból egyre inkább elvaduló rivalizálásba forduló viszonyt mutatnak be.
Miközben azonban a jóképű és vakmerő varázslótanonc túlnőni látszik megfontolt, már-már gyáván óvatoskodó mesterén, és például látványos mágiát alkalmazva megmenti Wellington csapatait Portugáliában a franciáktól, az egyre csak növekvő ambíciói a Mr. Norrellhez fűződő viszonyán túl a szerelme, Arabella életét és a saját boldogságát is veszélyezteti. Az egyre depressziósabb légkörnek konkrét oka van: Strange meg akarja idézni a Hollókirályt – és ehhez egy minden gonoszsággal felvértezett tündér („Az Úriember” – akit Marc Warren alakít zseniálisan) legyőzésén keresztül vezet az út.
A Jonathan Strange & Mr. Norell nem könnyű és nem is vidám mese. Inkább olyan, részenként is mélyen és hosszan elgondolkodtató dráma, amivel hetekig akkor is együtt él az ember, ha már a végére ért. (SZMI)
Itt érhető el: BBC
London Spy
Címe alapján sima kriminek tűnhet, de ennél jóval titokzatosabb sorozat a BBC ötrészes minisorozata. A London Spy valójában inkább egy ötórás filmre hasonlít, amit a legfeszültebb pillanatoknál szakít meg egy-egy epizódvég.
A történet szerint egy fiatal, éjszakai klubokban tengődő meleg fiú, Danny egy véletlenszerű találkozás után viszonyt kezd egy zárkózott, a számok világában otthonosan, a hétköznapokban azonban idegenül mozgó férfivel. Danny vágyának titokzatos tárgyáról azonban idővel kiderül, hogy valami olyasmibe nyúlt, amit a világ titkosszolgálatai mindenáron el akarnak tussolni. A részről részre kibontakozó krimi-szál mögött azonban tragikus sorsok is feltárulnak, hiszen a London Spy egyfajta kísérlet a melodráma és a thriller egyesítésére.
A London Spy így főleg a lassabb folyású, az atmoszférára is figyelmes nézőknek fog tetszeni, és ha még valakinek ezután is kétségei lennének, annak a nívós szereplőgárda lehet csábító. A London Spyban ugyanis csupa A-kategóriás brit színész tűnik fel: a főszereplő Dannyt a Parfümből és az utolsó James Bond-filmekből ismerős Ben Whishaw játssza, a mellékszerepekben pedig például Charlotte Rampling (45 év, Melankólia) és a Jim Broadbent (Felhőatlasz, Még egy év) tűnik fel. (BÁ)
Itt érhető el: BBC
Olive Kitteridge
Az HBO-s tévéfilmek/minisorozatok sikere gyakran csak az állandó sztárparádén múlik – ha három-négy ismert, közkedvelt színészt el tudnak csábítani, már szinte garantált az Emmy- és a Golden Globe-özön. A négyszer egyórás Olive Kitteridge esetében azonban szerencsére minden egyéb rendben van: a hűvös, sejtelmes kisvárosi környezetben játszódó, nyomasztóan emberi sztori, a légkörhöz tökéletesen passzoló filmzene (Carter Burwell, a Coen-tesók állandó társának munkája), a fakó, szürkés fényképezés – és természetesen a színészcsapat.
Frances McDormand gyönyörűen viszi a hátán a sztorit a depressziós címszereplőként, a férjét alakító Richard Jenkins pedig tökéletes ellentettjeként játssza a mindenben és mindenkiben a jót látó alakot. De még a kisebb szerepekben is olyanok tűnnek fel, mint Bill Murray, Ann Down (Leftovers), Peter Mullan (Trainspotting) vagy John Gallagher Jr. (The Newsroom). Az Olive Kitteridge (ami 8 Emmy-díjat gyűjtött be az idei átadón) tipikusan azok közé a sorozatélmények közé tartozik, amit nem az akciótól feszült történet, hanem a hangulat miatt érdemes átélni – a 25 éven átívelő, de egy este alatt letudható sztoriból még talán tanulhatunk is valamit az életről. (BZS)
Itt lehet elérni: HBO Go
Transparent
1-től 10-ig terjedő skálán mennyire zűrös család az, ahol az apa öregkorára vállalja fel, hogy transznemű, három gyereke közül a legidősebb kétgyerekes családját teszi kockára egy leszbikus szeretőért, míg a legkisebb lány, a különc család legkülöncebb tagja nemi identitását keresi felnőttként is?
A Transparent csak a felszínen szól a nemi szerepekről, hiszen itt valójában egy zsidó család fekete humorral és a félórás sorozatepizódoktól szokatlanul árnyalt karakterrajzokkal elmesélt kudarcait/örömeit élhetjük meg. Úgy, hogy az amúgy nagyon pörgős és élvezetes dialógusok helyett néha egy-egy pillantás visz közelebb a kis túlzással külön sorozatot érdemlő családtagok motivációinak megértéséhez.
Azzal nem árulunk el nagy titkot, ha azt mondjuk, minden részre jut egy óriási családi vita, vagy nagy összeborulás, de itt nem egy klasszikus szitkom bárgyú családábrázolásra kell számítani. A konfliktusok nem oldódnak meg egyik részről a másikra, és a családfő nővé alakulást is különbözőképp dolgozzák fel a családtagok. Na és persze mindenkinek megvan a mocskos kis titka, ami adott pillanatban tovább görgeti az amúgy sem egyszerű cselekményt. Az idei 2015-ös évadra ráadásul még tovább bonyolódnak a családon belüli viszonyok.
A Transparent olyan boldog-szomorú sorozat, amelyben ott van két klasszikus széria világszemlélete is: Az ítélet: család harsányabb humora és a Sírhant művek bizarr családképe. Mindezek tudatában nem is meglepő, hogy a Sírhant művekben dolgozó Jill Solloway a Transparent vezető írója és producere. (BÁ)
Itt érhető el: Amazon
Big Time in Hollywood, FL
A Comedy Central nagyot dobott az elmúlt években: míg régi nagy sorozatai közül már csak a South Park van talpon, olyan új sikerszériák indultak a csatornán, mint az új komédiakirálynőt felvonultató Inside Amy Schumer, az év egyik legnagyobb sikerének számító Broad City vagy a mindennapi kritikust áldoksi formában bemutató Review. Mind közül viszont talán a Big Time in Hollywood, FL című komédia a legelborultabb – ebben két huszonéves fiútestvért követhetünk, akik a szülőkön élősködve képzelik magukat felfedezésre váró színész- és rendezőzseniknek, de egyik forgatásuk közben belekeverednek egy drogokkal kapcsolatos gyilkossági ügybe.
A sorozat humora leginkább a Felhőtlen Philadelphia őrült ritmusához és túltolt fordulataihoz hasonlítható, a viszonylag ismeretlen színészeket ráadásul itt is a jól megírt karakterek kárpótolják – a töketlen apa, a jórészt lábtörlőként használt haver, az önmagát alakító Cuba Gooding Jr. (aki már rég volt ilyen jó), az alkoholista magándetektív (Michael Madsen, szintén csak Tarantino-filmekben volt ilyen jó) vagy a Trópusi vihar-szerű alakításban újra egy teljesen elvetemült színészt játszó Ben Stiller. Sajnos nemrég bejelentették, hogy nem lesz második évad, úgyhogy be kell érnünk ezzel a 10x20 perccel. (BZS)
Itt lehet elérni: Comedy Central
Bojack Horseman
Az animációs sorozatok piaca is elképesztően telített lett az utóbbi egy-két évben, így ebben a műfajban az tud igazán nagyot dobni, aki merészet vállal. A Bojack Horseman már első évadával is azzal tűnt ki, hogy a felhőtlen, néhol sziporkázó poénáradat helyett/mellett beengedte a sötétséget és a mélységet a főszereplők karakterrajzába. Ezt a kettőséget a 2015-ös második évad még erőteljesebben vitte tovább.
A sorozat alapfelállása szerint könnyed szitkom lenne egy a kilencvenes években népszerű, azóta teljesen leépülő szitkom-sztárról, Bojackről. Csakhogy azt a széria részről részre szépen adagolja, hogy Bojack önzősége és önpusztító életmódja mélyen a gyerekkori traumáiban gyökerezik. A mellékszereplők sem egydimenziós hősök: Bojack ingyenélő szobatársa Todd, menedzsere, Princess Carolyn és a Bojack életére az egyetlen komolyabb hatást gyakorló nő, Diane szerepe is egyre komplexebb lesz ahogy beljebb haladunk a sorozatban. Ráadásul annyi apró, rejtett poén van minden egyes epizódban, hogy simán megéri újranézni az eddig kétszer tíz (plusz egy karácsonyi epizódot) részt megért sorozatból.
Ha valaki szereti az önfeledt szórakozásnál összetettebb élményt adó animációs sorozatokat, annak feltétlenül be kell próbálnia a Bojack Horsemant. (BÁ)
Itt érhető el: Netflix (egyelőre hazánkban még nem jelent meg a szolgáltató)
UnReal
Az év egyik legfrissebb, legbátrabb bemutatkozó évada volt a párkereső valóságshow kulisszái mögött játszódó UnReal. Magyarországon ugyan nem értek meg sok évadot a Nagy Ő típusú műsorok, azért azt egy átlagnéző is könnyen el tudja képzelni, milyen intrikák és manipulációk zajlanak egy ilyen műsor minden egyes epizódjának hátterében.
Az UnReal azzal húzott nagyot, hogy két összetett karakterű nő köré építette a forgatásokon a legkülönbözőbb formákban jelentkező drámát. Az instabil, de a szálakat mesterien fűző producer, Rachel (Shiri Appleby), és a kollégáival kegyetlen, de magánéletében könnyen sebezhető főnök, Quinn (Constance Zimmer) cselszövéseit öröm nézni. Így az UnReal nemcsak egy bennfentes sorozat a párválasztó műsorok készítéséről és a tévéiparról, hanem egy izgalmas, csípős humorú karakterdráma is. Abból is az a fajta modernkori széria, ahol nehéz eldönteni, hogy a sokszor megkérdőjelezhető döntéseket hozó szereplők közül kivel is szimpatizáljunk. Már most nagyon várjuk a jövőre ígért folytatást. (BÁ)
Itt érhető el: Lifetime
Aquarius
Ahhoz képest, hogy a Kaliforgia milyen kultikus kinccsé vált mifelénk is azzal, hogy David Duchovny hét szezonon keresztül, évadonként legalább fél tudat bevállalós szinésznő cickóit markolászta, miközben filmbéli felesége (a világ egyik legjobb nője: Natascha McElhone) csak arra vár, hogy szeresse; illetve ahhoz képest, hogy az egyébként korábban soha ilyen bombázónak nem látszó Gillian Andersonnal az éppen 2016-ban feltámasztandó X-akták széria körül milyen őrült nagy felhajtás van hónapok óta, az minimum meglepő, hogy az Aquarius egyáltalán nem akasztotta ki a nézettségi mutatókat még Amerikában sem.
Pedig a 13 részes – amúgy egyáltalán nem klasszikus nyomozós – detektívsorozatban minden adott a függéshez: 1967-ben járunk, a hippik, a szabad szerelem, a polgárjogi mozgalmak, az LSD, a drogok, Vietnam és a brutális rendőri akciók idejében – no és mindezek tetejébe éppen felbukkan az öreg nyomozó radarján a majdan hírhedté váló Charles Manson is.
Az addikciót az is indokolná, hogy az Aquarius bár nem drága és sekélyes akciójelenetekkel vagy CGI-jal megtolt sorozat, hanem olyan, rengeteg párbeszédre épített labirintus, amiben az igen alapos és korhű díszletekkel dolgoztak, és a szövegkönyvek is tisztességgel megíródtak. A fakó, barnás színtónus állandó használatát szokni kell, de ez is csak még jobban hitelesíti a szépen, lassan kibontakozó történetet: Hodiak és Manson ellentétét.
Ami persze fikció, de a kis porciós adagolás amúgy jól működik. A pályafutása során szinte mindig, mindenhol ugyanazt az ábrázatot hozó Duchovny öreg zsarufigurája a dráma ellenére is tud vicces lenni, miközben végig hiteles. Az pedig külön jó hír, hogy az ellenség szerepére a sorozatot készítő NBC a Trónok harcában Renly Baratheonként megismert Gethlin Anthonyt szerződtette. És bár az kétségtelen tény, hogy az évad végére alig jutunk közelebb a végső összecsapáshoz, de az, hogy az Aquariusnak lesz következő évada, a Mads Mikkelsennel hájpolt Hannibált viszont elkaszálták, mindenképpen jelzés arra, hogy érdemes volna a Mason Family előtörténetét bevállaló sorozatot komolyabban venni. (SZMI)
Itt érhető el: NBC
A híd (Broen/Bron)
Nagyon magasan volt a léc a svéd-dán koprodukció alkotói előtt, hiszen az első két évad (főleg a legelső) sikere egészen az amerikai producerekig elért. Az FX aztán el is készítette a maga verzióját az amerikai-mexikói határon, de a skandináv eredeti hideg és baljós atmoszférájával azért nem lehetett versenyezni.
A harmadik évad többéves szünet után érkezett, és főleg azért lehetett félteni a sorozatot a bukástól, mert az egyik főszereplő, az öntörvényű nyomozót játszó színész, Kim Bodnia kiszállt (azaz inkább kiíródott) a sorozatból. Márpedig az első két évad sava-borsát az ő és viselkedészavaros nyomozótársa, Saga Norén (Sofia Helin) közötti különös kapcsolat adta.
Az új évad sikere így azon múlott, sikerül-e kellően izgalmas karaktert találni a még mindig szórakoztató Saga mellé. Röviden: sikerült. Hosszabban: az új évadban színre lépő dán nyomozó, Henrik (Thure Lindhardt) is minimum annyira izgalmas karakter lett, mint elődje volt.
A tíz részen át boncolgatott sorozatgyilkosság mellett ezúttal az adja a pluszizgalmat a sorozatnak, hogy a munkáját mindeddig makulátlanul végző Saga is labilissá válik, egy régi családi ügy felszínre kerülése miatt. Így ez az évad egyértelműen az ő belső vívódásáról szól, amely néha jobban foglyul ejti a nézőt, mint maga a nyomozás. (BÁ)
Itt érhető el: Az első évad a Viasaton nézhető végig. A 2. és a legfrissebb 3. évad sajnos egyik magyar csatornának sem kellett eddig.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
