A Saul fia az Oscar-jelöléssel és a Golden Globe-díjjal már nem csak a filmes világ figyelmét érdemelte ki. Nemes Jeles László filmje világszerte felkavarta az állóvizet, egyesek félnek megnézni, mások ignorálják, de közben a rangos díjak miatt megint csurig telt termekben vetítik itthon és Amerikában is. Az Oscar-hajrá előtt hazalátogató rendező és a Saul fia történész szakértője, Vági Zoltán mesélt arról, milyen valós történetek inspirálták őket, miért volt nagyon is szimbolikus a százezredik magyar néző, és hogy kell-e félni ettől a filmtől.

hvg.hu: Volt egy korábbi angol nyelvű interjú, ahol épp Vági Zoltán gondolata került szóba a Saul fiáról. Egy üzenetben azt írta, az elhurcolt 430 ezer magyar zsidóból 100 ezer 18 év alatti gyerek volt. Olyan gyerekek, akiket sohasem temettek el. Viszont a Saul fiának minden egyes magyar nézője egy gyerek temetését is szimbolizálja. Eszükbe jutott ez a százezredik magyar nézőnél?

Vági Zoltán: A magyar forgalmazó, a Mozinet vezetője, Böszörményi Gábor úgy küldte át a hírt, hogy megvan a százezredik szimbolikus temetés. Végig a fejünkben volt ez a gondolat.

Nemes Jeles László: De ezek csak a magyar gyerekek. Ahhoz, hogy az összes deportált gyereknek tudjunk ilyen szimbolikus temetést tartani, még nagyon sok nézőre lenne szükség.

hvg.hu: Ebben az interjúban szkeptikusan fogalmazott, akkor még elképzelhetetlennek tartotta, hogy összejöjjön a százezer néző.

N. J. L.: Én még mindig szkeptikus vagyok. Amúgy is, miért olyan nagy szám a százezer néző? Főleg, ha azt nézzük, hogy a Star Warst megnézi itthon másfélmillió ember. De nem is szkepszisnek mondanám ezt. Inkább úgy fogalmaznék, hogy ez a film nem a társadalmunk konszenzusos véleményét tükrözi. Ma nem alapgondolat az, hogy a holokauszt magyar tragédia is.

Nemes Jeles László, Golden Globe-díj és Oscar-jelölés után
©

V. Z.: Beszéltünk is róla, milyen szép lenne, ha összejönne ennyi néző, mert az egy szimbolikus gesztus lenne az áldozatok felé. Ráadásul a film történetére is reflektál ez a gondolat, hiszen Saul legfőbb vágya, hogy eltemethesse a fiút.

A Saul fia nem csupán egy holokausztfilm, egy régi kulturális és filmes hagyományba is illeszkedik. Mindig súlyos válságtünet, ha a hatalom megakadályozza, hogy politikai okokból megadjuk a végtisztességet egy halottnak. Gondoljunk csak Antigonéra Szophoklész 2500 éves drámájában, akinek a király megtiltja, hogy eltemesse polgárháborúban elesett testvérét. De erről szól Andrzej Wajda Katyn című filmje, vagy épp Mészáros Márta Nagy Imre-filmje, A temetetlen halott is.

hvg.hu: Beindított akár vitát, vagy közös gondolkodást a film a saját környezetükben? Találkoztak megfontolandó kritikával, véleménnyel?

V. Z.: A vitához véleménykülönbség kellene. Szerencsére mi a kollégáimmal egyetértünk abban, hogy a holokauszt megtörtént. A másik konszenzus a környezetemben pedig az, hogy mindenkinek baromira tetszett a film. Az internetes kommenteket pedig nyilván nem kell a tudományos párbeszéd részének tekinteni.

N. J. L.: Filmes írást, ami nem ideológiai alapon kritizálta filmet, nem olvastam. Kizárólag olyat olvastam, amiben a szerzőt az idegesítette, hogy ez a film elkészült.

hvg.hu: Ilyen volt például néhány francia kritika?

N. J. L.: Franciaországban, intellektuális körökben még nagyon elterjedt a maoizmus, az antijudaista nézeteknek is erős hagyománya van. A negatív kritikákban általában azt kaptuk meg, hogy a Saul fia nagyon impresszív, de felesleges alkotás. Ekkor éreztük, hogy ezek szerint beletaláltunk valamibe. A Le Monde-ban is ez jelent meg, és aztán a New York Times-ban ugyanez a vélemény köszönt vissza. De a New York Times-ról tudható, amúgy is, hogy anno a második világháború alatti népirtásról is a 17. oldalon két reklám között írtak két bekezdést. Ez egy régi beidegződés náluk.

A Libérationnál pedig teljesen megtévesztettek. Azt mondták, szerették a filmet, de a lap végül úgy jött le, hogy mi show-t csináltunk a haláltáborok valóságából. Ezzel tudták jól eladni az újságot.

Igazi kritikai érvet azonban nem találtam, pedig szívesen olvastam volna. Ez persze nem azt jelenti, hogy ez egy hibátlan film. Olyan frenetikus állapotban készítettük, hogy önkéntelenül is hibázhattunk.

hvg.hu: Beszéljünk kettejük közös munkájáról is. Hogyan találta meg Vági Zoltánt, és milyen konkrétumokban segített később?

N. J. L.: Rajk Lászlón (a Saul fia díszlettervezője – a szerk.) keresztül ismertem meg Zoltánt. Mindketten részt vettek a magyar pavilon elkészítésében Auschwitzban (Az elárult állampolgár című kiállítás 2004-ben nyílt meg). Először a forgatókönyvről kezdtünk konzultálni, és itt változtattunk is néhány dolgon a javaslatai alapján.

V. Z.: Ilyen változtatás volt például, amelynek nyomán egy új szereplő került a filmbe. Volt ugyanis egy ortodox dáján (a zsidó hitközségben jogi ügyekben eljáró személy – a szerk.), Leib Langfus, akit 1942-ben deportáltak, és szinte azonnal a Sonderkommandóba került. Gyenge fizikuma ellenére valamilyen furcsa oknál fogva életben hagyták. Pedig még a krematóriumban is próbálta követni a vallási és étkezési előírásokat, és kaddist mormolt a halottakért. Sok társa fordult hozzá vallási tanácsért, ugyanakkor részt vett a felkelés előkészítésében. Történetét a Birkenauban előkerült elásott feljegyzéseiből és több sonderes visszaemlékezéséből ismerjük. Ezeket vettük alapul a filmbéli, kályha mellett papírokat égető rabbi megformálásakor.

Vági Zoltán, a Saul fia történész szakértője
©

N. J. L.: A forgatókönyv után még nagyon sok kis ellenőrzési pont volt. A ruhákat, a díszletet, a feliratokat, mindent ellenőriztünk. Ezt az folyamatot Krasznahorkai Balázzsal együtt koordináltuk.

V. Z.: Sok tévéssel, dokumentumfilmessel dolgoztam már. Volt, aki Auschwitz nevét sem tudta helyesen leírni. Ehhez képest a Saul fia forgatókönyvének olvasásakor már a harmadik oldalon egyértelmű volt, hogy a szerzők rendesen utánaolvastak a témának. Ráadásul nem csak olvastak, hanem saját infóik is voltak. Például felkeresték Gideon Greif izraeli történészt, aki évtizedek óta készített interjúkat egykori sonderkommandósokkal. Így aztán nekem is könnyű dolgom volt. A rendező és az operatőr is tudta, mit akar. Rajk Laci pedig álmából felébresztve is felépíti bármelyik birkenaui krematóriumot. Tudja, hogy hol volt ajtó, milyen színű a fal a vetkőzőben, hogyan néztek ki az égetőkemencék.

N. J. L.: Nagyon fontos volt, hogy tudjuk, hol térünk el a valós eseményektől. Ugye mi a birkenaui felkelés, 1944. október 7. eseményeit vettük alapul. De nem egy az egyben. Például a filmbéli krematórium nem pontos mása az eredetinek. Inkább egyfajta hibrid: a kettes és négyes krematórium keveréke. Ezt a történet miatt csináltuk így.

Közben az asztalnál ülő operatőr, Erdély Mátyás is bekapcsolódik a beszélgetésbe.

Erdély Mátyás: Az volt a célunk Rajk Lászlóval, hogy ne az épületet, hanem annak logikáját mutassuk meg. Hogy ez a lehető leghatékonyabb gyár.

N. J. L.: A nézői reakciókban is sokszor visszajött, hogy nekik most esett le igazán, hogy ez egy precízen megtervezett gyár volt, ahol a futószalagon nem alkatrészek, hanem emberi testek voltak.

V. Z.: Mint egy autógyárban, mindenkinek megvolt a speciális feladata, munkabeosztása.

Erdély Mátyás operatőr és Röhrig Géza a forgatáson
©

hvg.hu: Ezek szerint a forgatókönyvön is folyamatosan finomítottak a társíró Clara Royer-val.

N. J. L.: Az első verzió még nagyon irodalmias volt, ezért visszanyestünk a párbeszédekből.

Az volt a legnehezebb rész, hogy úgy menjünk be Auschwitz szívébe, úgy adjuk át az információkat, hogy a főszereplő ne megérkezzen a helyszínre, hanem már a gépezet része legyen. Pont ezért szerettem volna megúszni a film eleji feliratot is, de muszáj volt definiálni, hogy kik is voltak a sonderkommandósok, mert sokan semmit sem tudnak róluk.

hvg.hu: Az Oscar-jelölés utáni sajtótájékoztatón is elhangzott egy kérdezőtől, hogy Németországban mintha ignorálnák a filmet. Van alapja ennek a vádnak?

N. J. L.: Szerintem van alapja. Én azt láttam, hogy amikor Cannes-ban a Saul fia német színészeihez mentek oda német újságírók, és meghallották, hogy melyik filmben szerepeltek, szó szerint elfordultak tőlük. De nem közöltek velem felvett interjúkat komoly német médiumok sem. Ezek szerkesztői döntések voltak. Hamburgban a film világpremierjén nyolcvanan ültek a háromszázas teremben. Sajnálom, én ezt látom. De remélem, hogy ezt meg tudjuk változtatni. Bízom benne, hogy van éhség a német nézőkben erre a filmre.

V. Z.: Én egy teljesen másik oldalát látom ennek a történetnek. A német történészek tudnak a filmről. Ráadásul Németország minden segítséget megad a holokauszt kutatásához. Én csak a profizmussal és a maximális segítőkészséggel találkoztam az itteni követségen éppúgy, mint a német archívumokban a kollégák részéről.

hvg.hu: Félnek ettől a filmtől?

N. J. L.: Szerintem igen. Attól, hogy nincs jó és rossz német szereplő a történetben. Hogy nem megnyugtató. Mi azt akartuk megmutatni, hogy a haláltáborban megfoghatatlan a gonosz. Nem kell hozzá gonosz ember, mert a gonoszág már beleivódott a rendszerbe.

Találkoztam holokauszt-túlélőkkel, akik azt mondták, hogy nagyon érdekli őket amit csinálok, de nem fogják megnézni a filmet. Mondtam nekik, hogy ezt megértem, hiszen miért is szeretnének visszamenni Auschwitzba. De nem hagyott nyugodni a dolog, ezért rákérdeztem, vajon a Schindler listáját látták-e. „Ja persze, láttuk” – mondták. Így viszont már nem értettem. Erre már nem is tudtak reagálni.

V. Z.: Nekem vannak olyan ismerőseim, akik azt mondják, mennyire jó horror lehet A kör, de pont emiatt nem is merik megnézni.

N. J. L.: De A körről tudod, hogy meg fogsz ijedni. A Saul fiától viszont valószínűleg mást várnak, mint amilyen. Ez egy védekezési mechanizmus. Lehet, hogy jobb egy álomvilágban élni, az Angry Birds-zel játszani, mint szembesülni a rossz lehetőségével. Így is lehet élni, de nem így leszünk emberek szerintem.