Van abban valami szimbolikus, hogy a Kaliforniai álom (La La Land) magyar premierje majdnem egy napra esett Debbie Reynolds halálával. Damien Chazelle szinte mindenkit lenyűgöző, legfőbb Oscar-esélyesnek számító filmje mintha csak a legendás musical-színésznő, az Ének az Esőben vagy Az elsüllyeszthetetlen Molly Brown sztárja előtt tisztelegne. De nem csak Reynoldsnak, hanem egy teljes korszaknak, a főleg az ötvenes éveket uraló musical-kultúrának udvarol a La La Land, szerencsére pont annyi öniróniával és kikacsintással, hogy az ne legyen túl mézes-mázas.

Technicolor world made out of music

Mielőtt azonban elmerülnénk a film 2016-ban már-már gyanúsan boldog univerzumában, a modern musical keletkezéstörténetéből is sok apró, a sikerhez vezető titkot megérthetünk. A még mindig csak 31 éves Damien Chazelle régóta dédelgette ezt a tervét, saját bevallása szerint már hat éve készen volt a pofonegyszerű történetre épülő forgatókönyv: az álmok városában, Los Angelesben egy folyamatos elutasításba ütköző színésznő és egy jazzrajongó zongorista egymásba szeretnek, ám szerelmüket hamar próbára teszi, hogy mindkettőjük karrierje egészen más irányt vesz.

Freeman Film

Chazelle hat éve azonban még csak álmodhatott róla, hogy valaki fantáziát lát a tetszhalott műfajt felélesztő filmben. Hiába nyűgözte le az amerikai független színteret a fekete-fehérben forgatott, a francia újhullámot Hollywood naivitásával keverő vizsgafilmje, a szintén musicalbetétekkel teletűzdelt Guy and Madeline on a Park Bench, a valódi áttörést a Whiplash sikere hozta meg a rendező-író számára.

Az extrémitásokban tobzódó Whiplashen még jobban érződött a korábban dobon játszó Chazelle ritmusérzéke. “Az a felfogás, hogy a film nem is áll olyan messze a zenétől, kedves nekem. A kedvenc filmeseim mind nagyon muzikálisak: ahogy a kamerát mozgatják, ahogy a jeleneteket vágják, mind ezt az érzést keltik – még akkor is, ha filmben egyetlen zenei betét sincs” – nyilatkozta Chazelle, aki aztán a Whiplash-sel egészen Oscar-díjig menetelt, és ellentétben a Kaliforniai álom több szereplőjével, egyszer csak megnyíltak az ajtók előtte Hollywoodban. Előbb egy kis indie-kedvenc, az év legjobb filmjei közé választott Cloverfield Lane 10 forgatókönyvét rázta gatyába, aztán zöld utat kapott a régi álom, a letűnt korszak előtt tisztelgő musical is.

A rendező eleinte a Whiplash-ben bizonyító Miles Tellert szánta a főszerepre, de aztán kiderült, az Őrült, dilis, szerelemben remekül együttműködő Emma Stone-Ryan Gosling páros is vállalná a feladatot. A La La Land báját pont ez a szereposztás adja: Chazelle egy, a nüanszokon múló, nagy költségvetésű, de inkább művészfilmes esztétikájú filmet akart csinálni, amelyben hosszú, egyben felvett beállítások váltják egymást, lehetőleg természetes fényben, trükkök nélkül. Ebbe a felfogásba tökéletesen illett volna Teller, de két A-kategóriás színészt ilyen környezetbe ültetni azért egészen más közönséget szólított meg, és új helyzetet teremtett.

Freeman Film

Mert a Kaliforniai álom egyik legnagyobb erénye, hogy nem tökéletes, ezzel sebezhetőnek mutat két, általában érinthetetlennek tűnő színészt. Kicsit elcsuklik a hangjuk, vagy aprót hibáznak egy-egy tánclépésnél - pont ez teszi megismételhetetlenné ezeket a jeleneteket.

Goslingot és Stone-t egy igazi klasszis koreográfus, a több musicalben is dolgozó Mandy Moore készítette fel a feladatra. Moore a legapróbb kézmozdulatokra kiterjedően alkotta meg Sebastian és Mia karakterét a kihívásra jól reagáló színészekkel közösen. Az anekedoták szerint Goslingnak Fred Astaire, Stone-nak a HAIM zenekar számai segítettek a legtöbbet a koreográfiák és a karakterek kidolgozása közben. Az apróságokig átgondolt mozdulatokra, testbeszédre pedig nagy szükség volt, hiszen az egyben felvett jelenetek varázsukat vesztették volna egy-egy hamis mozdulattal.

Chazelle kedvence a már fent is emlegetett magic hour alatt felvett jelenet, amelyben a két színész a vörös-rózsaszínben úszó Los Angeles-i fényeivel a háttérben először táncol együtt a filmben. Az egyetlen kamerával felvett jelenet forgatása közben állítólag még maga a producer is arra kérte Chazelle-t, készítsenek biztonsági felvételeket, hátha rosszul sül el a dolog, de a rendező ragaszkodott a víziójához. Egy kamera, egy snitt – vagy így, vagy sehogy.

Here's to the ones who dream

A musicalbetétek közül amúgy is nehéz lenne a legjobbat kiválasztani. Egyrészt minden egyes betét rengeteg klasszikus film (Ének az esőben, Cherbourgi esernyők, Mókás arc, Egy amerikai Párizsban) előtt tiszteleg, másrészt egészen más hangulatot kap el mindegyik.

Már az is elég szemtelen dolog, hogy az egész film leggrandiózusabb jelenetét rögtön, a szintén múltidéző szélesvásznú formátummal (cinemascope) való viccelődés után, az első percekben elsütik a Los Angelesbe vezető autópályán. De Mia barátnőivel közös bulira hangolódása, Sebastian, és zenészbarátja, Keith (első szöveges szerepében John Legend) bandájának szándékosan borzalmas modern popjazz (brrr!) fellépései, de még a pofátlanul giccses csillagok közötti tánc is szemet gyönyörködtető és rendkívül szellemes.

A helyszínek kiválasztásért meg külön pacsi jár Chazelle-nek: a valóságban már sajnos nem moziként működő, vörös bársonyszékes Rialto, a legendás The Lighthouse Cafe jazzbár, és a Haragban a világgalból egy az egyben átvett Griffith csillagvizsgáló mind-mind csak mélyebbre rántanak a színes, melankóliával rendesen átitatott álomvilágba.

Freeman Film

Akármennyire is szeretnénk, ez a legapróbb részletekig megkomponált és szégyentelenül sokat markoló fináléval végződő álomvilág azonban nem tarthat örökké. A La La Land nem a szokásos sztárkultuszt ünnepli, hanem azoknak szól, akik lehet, hogy egész életükben hiába kergetik titkos álmukat, de legalább élvezik az utat, a kudarcok és az elkerülhetetlen csalódások ellenére is. Velük van tele nem csak Hollywood, hanem egy tetszőleges magyar tehetségkutató toborzója is, csak róluk hajlamosak vagyunk elfeledkezni. Chazelle ezzel a filmmel ezeket az örök bolondokat, naivitásukat felismerő vágyakozókat ünnepli.

A Kalifornai álom december 29-től már országszerte a mozikban. Ennél a filmnél különösen fontos: csakis eredeti nyelven ajánljuk!