Az év legjobb filmjeivel még 2016-ot is ki lehetett bírni
2016 a mozikban főleg a meglepetésekről szólt: korábban leírt, pályájuk végéhez közeledő rendezők mutattak új utakat fiatal kollégáiknak, és mintha a legegyszerűbb, mégis újszerű mélységgel bemutatott történetek érték volna el a legnagyobb hatást. Ázsiai thriller, olasz dokumemtumfilm, amerikai ál-sci-fi, különc humorú német dráma – olyan helyekről jöttek az év legjobb mozijai, ahonnan lehet, hogy nem is vártuk.
A lista összeállításakor azokat a filmeket vettük figyelembe, amelyeket 2016. január 1. és december 31. között legálisan meg lehetett nézni Magyarországon: legyen szó általános moziforgalmazásról, fesztiválszereplésről, különleges vetítésről vagy DVD-megjelenésről.
30. A vörös teknős (La tortue rouge)
Bár az anime legkultikusabb műhelye, a Studio Ghibli 2014, vagyis Mijazaki Hajao (átmeneti) nyugdíjazása óta tetszhalott állapotban van, idén csak összehoztak egy koprodukciót – és a rövidfilmes Oscar-díjas holland animátor, Michaël Dudok de Wit A vörös teknőséből árad is a Ghibli-hangulat. Szinte nevetségesen egyszerű a 99 százalékban némafilm-formátumú sztori: egy férfi hajótörést szenved egy lakatlan szigeten, ahol megpróbál túlélni, de – többek közt a címszereplő teknősnek köszönhetően – a menekülési kísérletei kudarcba fulladnak. A letisztult, gyönyörű színekben pompázó animáció viszont elbűvöl, megnyugtat és megmelengeti a szívet.
29. Hétköznapi titkaink (Louder Than Bombs)
Joachim Trier, generációja egyik legtehetségesebb rendezője először merészkedett angol nyelvterületre, hogy a korábbi alkotásaira jellemző (Szerzők; Oslo, augusztus) szerzői érzékenységet amerikai közegbe ültesse. Állandó szerzőtársával, Eskil Voigttal (Vakon) az anya elvesztése után teljes kommunikációs csődbe jutó család életét figyelhetjük meg, ahogy szép lassan újra felfedezik, mi is tartja őket össze igazán, még ha ehhez súlyos tabukkal is kell szembenézniük.
28. Éjféli látomás (Midnight Special)
Az amerikai déli folklórt megrendítően személyes, a zsánerfilmek elemeitől sem idegenkedő drámákba csomagoló Jeff Nichols már tényleg nincs messze a nagy áttöréstől: idén a sokkal Oscar-kompatibilisebb Loving mellett megrendezett egy igazi, a nyolcvanas évekre hajazó sci-fit is. Ez persze a Stranger Things évében nem akkora dobás úgy önmagában, de a tehetséges gyerekfőszereplőt (Jaeden Lieberher) egytől egyig kitűnő színészekkel (Michael Shannon, Joel Edgerton, Kirsten Dunst, Adam Driver) vette körbe a rendező, a spielbergi értelemben vett természetfölötti szálat pedig vérprofi módjára adagolta, így az apa-fia történt és a kisember vs. állam vonal sem maradt kiaknázatlan.
27. Creed
Óriási bukta is lehetett volna a Rocky-filmek hagyatékának modernkori folytatásából, de a Fruitvale Stationnel korábban kisebb produkcióban is bizonyító Ryan Coogler mértéktartó filmet csinált, így születhetett meg az összes Rocky-film legigazabb, legösszetetebb karaktere, Apollo fia, Creed. Stallone is megérezte a filmben rejlő lehetőségeket, a maximumot, és az érzelmi töltet miatt még egy kis pluszt is hozott a mellékszerepben.
26. A szoba (Room)
A 2016-os Oscar-szezon legintimebb mozija a korábban realista, nyomasztó filmjeiről (Adam és Paul, Garázs, Mit tettél Richard?) ismert, majd a dilis Frankkel nagyot dobbantó ír Lenny Abrahamson filmje, A szoba volt. A kisfiát (Jacob Tremblay, elképesztő tehetség) születése óta egy kis szobában nevelő, fiatalkorában elrabolt nő (Brie Larson Oscar-díjas alakítása) megható, a hatásvadászattól mégis tartózkodó története úgy is az év legjobb filmjei közé tartozik, hogy olyan erős hatást nem tudott kiváltani, mint az abszolút fullasztó hangulatú könyv (Emma Donoghue íróval – aki egyébként a forgatókönyvet is írta – készített interjúnk itt).
25. A nagy dobás (The Big Short)
2015 végén szinte a semmiből bukkant elő ez a film, ami már csak azért is nagy szó, mert egy ekkora sztárparádét (Christian Bale, Ryan Gosling és Steve Carell mellett Brad Pitt is feltűnik egy kisebb szerepben) minimum hónapokkal előre szoktak reklámozni. De nagyon kellett ez a felvillanyozó alkotás a gazdasági világválság tűzközelben szerzett tapasztalatairól – egy tényregényt ilyen energiával feldolgozni nagy kihívás, de a korábban kizárólag vígjátékairól ismert Adam McKay (A híres Ron Burgundy legendája, Tesó-tusa, Pancser police) kiállta a próbát. Még egy kis jól adagolt szürreál is van benne, egyszerre véresen komoly és bohózatba illő: vagyis pont olyan, mint a nagy 2008-as összeomlás.
Kritikánk A nagy dobás c. filmről
24. Az eljövendő napok (L'avenir)
A szerep, amit még Isabelle Huppert is kihívásnak érzett. Az ötvenes évein túl élete teljes újrakezdésére kényszerülő nő története, a rendezőre, Mia Hansen-Løve-ra jellemző aprólékossággal bontakozik ki előttünk, és nem lehet nem átérezni, ahogy a főhős a másodjára kapott szabadság egyszerre ijesztő és felemelő állomásain végighalad. Huppert minden percben zseniális az erős, de közben saját gyengeségeit beismerő Nathalie szerepében.
Interjúnk Mia Hansen-Løve rendezővel
23. Rendes fickók
Shane Black (Halálos fegyver, Az utolsó cserkész, Durr-durr és csók) nagy küldetése, hogy az akcióvígjáték műfaj leharcolt renoméján javítson: második rendezésével, a Rendes fickókkal biztossá vált, hogy ő erre a megfelelő ember. A dinamikus duókra karriert építő Black most Russel Crowe és Ryan Gosling lehetetlen párosának írt egy, a hetvenes évek felé visszakacsintgató bűnsztorit, ami egyszerre tartogatott izgalmas fordulatokat, és iróniában gazdag humort – na meg egy 15 éves lányt (Angourie Rice), aki simán egyenrangú játékot mutatott a két sztárral.
Kritikánk a Rendes fickók c. filmről
22. Carol
A Carol nem is film igazából, hanem csupa jól kifundált fotó sorozata, amit akár párbeszédek nélkül is lehetne érteni – írtuk korábban Todd Haynes filmjéről. A film alapjául szolgáló Patricia Highsmith-regény régóta a filmesek kívánságlistájának előkelő helyén szerepelt, de ugyanilyen veszélyesnek is tűnt a leszbikus szerelmi dráma mozgóképre ültetése. Haynes azonban bízott abban, hogy úgy is megérteti a társdalmi konvenciókat elsöprő szerelmet nézőivel, ha a két színésznőre (Rooney Mara és Cate Blanchett) és az ő ki nem mondott szavaikra tesz fel mindent. A döntése bejött, a Carol minden kockája élményszámba megy.
21. Steve Jobs
Amekkora rizikó volt a bukott Ashton Kutcher-film után még egy mozit készíteni az egykori Apple-vezérről, akkora megkönnyebbülést jelentett a kreatív gárda összeállása: a Fincher-pletyka után végül az eklektikus karrierjéről híres Danny Boyle ült a rendezői székbe, a Walter Isaacson-féle életrajzi könyvet pedig a gyorstüzelő párbeszédeiről híres Aaron Sorkin (Az elnök emberei, Híradósok, Social Network) vette kezelésbe. Ezek után pedig már kit érdekelt, hogy Michael Fassbender távolról sem hasonlít a techgurura. A három felvonásos színdarabok koncentráltságával, az életrajzi sztorik rapszodikusságával és a Sorkin-művek magas fordulatszámával megtámogatott filmben ráadásul Kate Winslet, Seth Rogen, Jeff Daniels vagy Michael Stuhlbarg is remekelt – valahogy így kellene kinéznie egy különleges ember életének legfontosabb pillanatait megörökítő mozinak.
Kritikánk a Steve Jobs c. filmről
Danny Boyle filmjeinek rangsora
20. Olli Mäki legboldogabb napja (Hymyilevä mies)
A legjobb bokszfilm, ami nem is a bokszról szól: a finn nemzeti hősre fókuszáló történet mintha egy újhullámos francia film és egy északi dráma keveréke lenne, ahol a néző is csak idővel ébred rá, édesmindegy, mi lesz a nagy meccs vége, mert a főhős számára már csak másodlagos fontosságú a világbajnoki címmeccs. Végre egy film, amely nem robotként, hanem a hétköznapi szituációkban nehezen tájékozódó, folyamatosan őrlődő emberként mutat be egy élsportolót.
19. Brooklyn
Néha nem kell többet nyújtani egy jó történetnél: a Brooklyn nem nevezhető túlságosan látványosnak, fordulatosnak, de még újító szándékúnak sem, egyszerűen csak egy tökéletes ritmusban elmesélt sztori családról, szerelemről, nemzetről, identitásról. Az ír John Crowley klasszikus, letisztult mozija az ötvenes években játszódik, és egy olyan lány (Saoirse Ronan) életét követi, akit az álmai Amerikába húznak, a családja pedig Írországba – és az sem könnyíti meg a helyzetét, hogy mindkét helyen akad komoly udvarlója (Emory Cohen, Domhnall Gleeson).
Kritikánk a Brooklyn c. filmről
18. Sing Street
Az év egyik legfelemelőbb feelgood-mozijáért az az ír rendező volt a felelős, aki korábban már kétszer is eljátszotta ezt a komoly felhangokkal megspékelt zenés mókázást: John Carney 2007-ben a csodálatos Egyszerrel robbant be, majd 2013-ban a Szerelemre hangszerelve (Begin Again) hozta meg neki a hollywoodi áttörést. Most valahol a kettő között babrált: hazai sztori, amerikai léptékkel. Újra Dublin a helyszín, a nyolcvanas években, ahol egy egyházi iskolába járó fiú próbálja magára felhívni egy rejtélyes lány figyelmét, jobb híján azzal, hogy azt csinálja, amit akkoriban mindenki: bandát alapít. A többi már örömzene.
17. Cloverfield Lane 10 (10 Cloverfield Lane)
Az év egyik legjobb zsánermozija J.J. Abramstől megszokott módon erős marketingkampánnyal indított: azzal, hogy nem volt marketingkampány. Egyszer csak jött egy előzetes, hetekre rá pedig már vetítették is a filmet. A gondosan kimért fesztültséggel operáló kamarathriller pillanatokon belül válik horrorrá, a sci-fivé vagy akár indie dramedyvé, és még jól is áll neki: a hirtelen egy atombunkerben ébredő Mary Elizabeth Winsteaddel együtt félünk és küzdünk, John Goodman pedig újabb instant klasszikus karakterrel ajándékozott meg, akiről mi sem tudjuk sokáig eldönteni, hogy tényleg megmentette a marslakóktól/oroszoktól a lányt, vagy komplett őrült.
Kritikánk a Cloverfield Lane 10 c. filmről
16. Spotlight
A katolikus egyház pedofilbotrányai különösen forró témát szolgáltattak az elmúlt néhány év számos filmjének, de mind közül a tényfeltáró újságírói munkának zengett óda, a Spotlight volt a legsikeresebb. Nem is csoda, hiszen a megnyerően szisztematikus Tom McCarthy úgy pörgette a Boston Globe mára legendássá vált oknyomozóinak leleplező sztoriját, hogy azt a téma komolysága mellett is öröm volt nézni: Michael Keaton, Mark Ruffalo, Rachel McAdams és Liev Schreiber egyenesen felrobbantották a mozivásznat – Oscar-fődíj lett az eredménye.
Kritikánk a Spotlight c. filmről
15. Aljas nyolcas (The Hateful Eight)
A film, ami bizonyította, hogy még egy kevésbé jó Tarantino is jobb az éves filmtermés nagy részénél. A majdnem háromórás játékidő ellenére szinte végig két helyszínen játszódik az Agatha Christie- és John Carpenter-hatásoktól sem mentes westernsztori: egy lovaskocsiban és egy fogadóban, ahová a hóvihar elől menekülnek be. Az Ennio Morricone horrorisztikus zenéjével megtámogatott, rejtélyesen hömpölygő krimi közben már csak azon kell gondolkodnunk, ki alakít nagyobbat: a felejthetetlen monológgal letaglózó Samuel L. Jackson, a könyörtelen fejvadász Kurt Russell vagy a rabját játszó Jennifer Jason Leigh?
Duplakritikánk az Aljas nyolcas c. filmről
Quentin Tarantino filmjeinek rangsora
14. Én, Daniel Blake (I, Daniel Blake)
Ken Loachról tudjuk, hogy hiperrealizmusa legnagyobb fegyvere és legnagyobb gyengesége is. Ezúttal azonban az egészségügyi rendszer útvesztőjéről olyan filmet csinált, amelynek szinte minden egyes percében érezhető dühe. A kisemberen uralkodó intézmények anti-szolidaritásának, szürreális mozgatórugóinak, életellenes felfogásának üzen hadat egy egyszerű munkás történetén keresztül, aki egyetlen dolgot őriz a végsőkig: a méltóságát. Ha a Brexitet nem is, de az odavezető okokból talán valamit megérthetünk Loach Arany Pálma-díjas mozijából.
Kritikánk az Én, Daniel Blake c. filmről
13. Captain Fantastic
A Sundance fesztiválon bemutatkozó függetlenfilmek gyakran egy receptre készülnek: felszínes filozófiai tinglitangli, színes, de egyszerű képi világ és egy-egy karizmatikus főszereplő. A színészként jobban ismert Matt Ross (Amerikai pszichó, Szilícium-völgy) csodálatosan különc filmje ezt a receptet emelte mesterszakácsi szintre. A hat gyerekét egy erdei búvóhelyen, fizikailag és szellemileg is kőkeményen nevelő apuka (Viggo Mortensen) arra kényszerül, hogy elinduljon a városba, és a tágabb család többi tagjával hosszú idő után először találkozzon. A család kicsi kincse végtelenül vicces, mégis mélyen emberi hangulatát megidéző mozi az egyik legértelmesebb családi film volt 2016-ban.
12. Tűz a tengeren (Fuocoammare)
Voltak olyan vélemények, akik a rendező, Gianfranco Rosi szemére vetették, mit képzel magáról, hogy csak a film második felében mutatja meg a Lampedusa szigetére özönlő menekültek drámáját. Csakhogy akik “menekültfilmet” vártak a Tűz a tengerentől, elég nagyot tévedtek. Rosi a sziget lakóiról (is) akar nekünk mesélni, akik az ignorálás és a szolidaritás között őrlödnek, miközben néhány kilométerre tőlük percről-percre a világtörténelem zajlik. A Tűz a tengeren nem moralizál, hanem megmutat, épp ezért hatásosabb minden szónoklatnál, vagy harsány véleménynél.
11. A szobalány (Agassi)
Egy Park Chan-wook film bemutatója az Oldboy óta eseményszámba megy, és ha néha csalódnunk is kellett némileg a koreai alkotó későbbi munkáiban, A szobalánnyal visszatért az élmezőnybe. Chan-wook kézjegye természetesen minden egyes beállításon érezhető, és a történetet is a rá jellemző, több szemszögból is bemutatott, a titkokat csak fokozatosan feltáró módszerrel vezeti a végkifejlet felé. De addig egy, a megszállt Korea díszletei közé álmodott, becsapásokban, színlelt és őszinte érzelmekben gazdag hullámvasútra hív minket a koreai rendező.
10. Ez csak a világ vége (Juste la fin du monde)
Xavier Dolantől már megszoktuk, hogy filmjeiben minden közelről felvett pillantásnak, levegővételnek, sóhajnak jelentősége van, de ennyire talán még soha sem tolta szereplői arcába a kamerát. Megtehette, mert a kanadai és francia színészek krémjével (Cassel és Cotillard is ritkán kap ennyire jó szerepet mostanában) dolgozott, így aztán a közeli halálát bejelenteni készülő főszereplő és a családja között feszülő kommunikációs és érzelmi szakadék még elemibben hat. Dolanre lehet mondani, hogy mindig ugyanazt a filmet forgatja, de mintha filmről filmre tökéletesítené hozzá az eszközeit.
9. Vademberek hajszája (Hunt for the Wilderpeople)
A Sundance-kedvenc új-zélandi fenegyerek, Taika Waititi (Boy, Thor: Ragnarök) sorozatban másodjára juttatta el új filmjét magyar fesztiválra: tavaly a Titanicon láthattuk a Hétköznapi vámpírok című zseniális áldokumentumfilmjét, idén pedig a Cinefesten mutatkozott be újabb őrült komédiája, ami az év egyik legmegkapóbb felnövéstörténete is egyben.
A Vademberek hajszája egy 13 éves kis gengszter (Julian Dennison) sztorija, aki egész életében különböző nevelőotthonokban élt, mígnem végre befogadta őt egy kedves asszony és állandóan morgó férje (Sam Neill). Amikor viszont a srác megszökik, a férfi pedig a keresésére indul, a rendőrség emberrablást sejt a háttérben, így az új-zélandi erdők mélyén hajszát indítanak a furcsa páros megtalálásáért.
8. Éjszakai ragadozók (Nocturnal Animals)
Szokás azt mondani, hogy a filmek első öt percéből már megállapítható, hogy vevők leszünk-e az adott mozi hangulatára: a divatvilágból a filmipar meghatározó figurájává váló Tom Ford mintha ezt a beidegződést provokálná már az első beállításoktól kezdve.
A sztori a sztoriban ősi megoldásával élő Éjszakai ragadozók fojtogató atmoszférájában minden egyes kocka még mélyebbre taszít minket a két főszereplő, Susan (Amy Adams) és Edward (Jake Gyllenhaal) szerelmi drámájában. Már csak azért is érdemes megnézni ezt a filmet, mert pályája csúcsán láthatjuk egyszerre filmben Hollywood jelenleg két talán legizgalmasabb színészét.
7. Ernelláék Farkaséknál
Hajdu Szabolcs filmjét hajlamosak voltunk a saját kis szürreális, frusztrált pocsolyánkból nézni, hogy mennyire hitelesen mutatja be 2016 Magyarországának családokba férkőző paráit. Egy amerikai filmszakíró rövid írása aztán rámutatott, jóval univerzálisabb film született egy pesti lakás falai között szerelemből, kevés pénzből: az Ernelláék a nyugati családmodell válságát ragadja meg húsbavágóan. Nem fél provokálni, és leleplezi hétköznapi álszentségünket, sznobizmusunkat, hazugságainkat, önbecsapásunkat.
Kritikánk az Ernelláék Farkaséknál c. filmről
Interjúnk Hajdú Szabolccsal
Interjúnk a 13 fős hallgatói operatőrstáb néhány tagjával
Beszámolónk a film egyedülálló lakásvetítéséről
6. Kaliforniai álom (La La Land)
Kétségkívül jót tett ennek a Jacques Demy-hatásoktól hemzsegő, virító képi világú musicalnek, hogy 2016 olyan pocsék év volt, amilyen – sokkal jobban esett így Damien Chazelle (Whiplash) kitűnő második filmje. A dinamikus rendező egy komikusan hamis világot tár elénk, Los Angeles minden képzelt bájával és valós tragédiájával együtt.
Ryan Gosling és Emma Stone minden bizonnyal az év párosa, és színészi teljesítményüket úgy lehet az egekig magasztalni, hogy még énekelniük is kellett – és, azt kell, hogy mondjuk: hetekig nem lehet megszabadulni ezektől a daloktól. Justin Hurwitz szerzeményei, a habkönnyű atmoszféra, a bizsergető helyszínek és a két főszereplő közti kémia mind-mind kárpótolnak a nem túl bonyolult cselekményért: nincs mese, minden egyes Oscarját megérdemli majd az álmokat, az életet és végső soron a mozit ünneplő film.
5. A Bigger Splash
Gyönyörű tájak, érzéki beállítások, sérült lelkek – az olasz Luca Guadagnino mintha csak az előző évtized legvonzóbb filmjének (Szerelmes lettem) folytatását készítette volna el. Múzsája, Tilda Swinton ezúttal is tündököl, csakhogy Dakota Johnson tüntető fiatalságával és szépségével kicsit ellopja előle a show-t.
A Lampedusa szigetén játszódó dráma még azt a pofátlanságot is megengedi magának, hogy a menekültválságot is egy meglepő fordulattal állítja a szerelmi négyszög-történet szolgálatába. Ja, és Ralph Fiennes táncát sohasem feledjük.
4. Érkezés (Arrival)
2016 rengeteg grandiózus film bukását hozta, a Batman Superman ellentől kezdve az X-Men: Apokalipszisen át egészen a legfrissebb fiaskóig, az Assassin’s Creedig – még jó, hogy az Érkezés megmentette a látványfilmek becsületét. Bár a zsánermágus kanadai Denis Villeneuve (Fogságban, Sicario, Szárnyas fejvadász 2049) filmje nem az a kimondott popcornmozi, műfaja, vizuális effektjei, és a kellően csavaros történet ígérete miatt mégis sokkal mainstreamebb film lett, mint amire az alapjául szolgáló, kommunikációs elméleteket feszegető Ted Chiang-novella alapján számítani lehetett.
A központban egy nyelvészprofesszor (az amúgy is sűrű karrierje legjobb évét hozó Amy Adams) áll, akit felkérnek a hadseregtől, hogy próbálja meg megfejteni a Földet 12 ponton megszálló idegenek beszédét, de még inkább üzenetét: miért vannak itt? Aztán beindul a paranoia-gépezet (Forest Whitaker, Jeremy Renner és Michael Stuhlbarg tökéletesen asszisztálnak Adams jutalomjátékához), de meglepő módon egy még erősebb emberi szál is beüt a végén.
Kritikánk az Érkezés c. filmről
3. Toni Erdmann
Német-osztrák vígjáték – ennél félrevezetőbb műfaji meghatározást nem is kaphatott volna a Toni Erdmann. Mert az rendben van, hogy néha kifejezetten vicces fordulatokat vesz az egymástól elhidegült apa és lánya viszonya, de ez a humor különc, és ha ráérzünk az ízére, valójában torokszorító nézni, ahogy a kínos poénok árán két ember egymásra talál.
Maren Ade már 2009-ben, a Mások vagyunk című filmmel jelezte, hogy nem csak rendkívüli érzékenységgel nyúl az emberi kapcsolatokhoz, de a legegyszerűbb történetnek is képes mélységet adni egyedi látásmódjával. 2016-ban a Toni Erdmannal mutatta meg, hogy van még mit mondanunk azokról az apró, elillanó pillanatokról, amiket szokás úgy is hívni: boldogság.
2. Elle
A veterán Paul Verhoeventől aligha számított már a filmes világ nagy dobásra, de a nyolcvanhoz közelítve olyan thrillert csinált tíz év kihagyás után, amivel simán lepipálja fiatalabb kollégáit. Az Elle főszerepét mintha Isabelle Huppert-re találták volna ki: a jómódú, középkorú, mégis vonzó, egyedülálló nőt egyszer csak megerőszakolják, ő pedig nyomozásba kezd.
Ahogy egyre több minden kiderül róla, úgy kerül át a hangsúly a főszereplő személyiségére a konkrét bűntény rejtélye helyett. Az Elle erre a kettős játékra gyönyörű szimbolikával és gyilkos humorral vezeti rá nézőjét: jobb, ha minden píszíségünket és prűdségünket a moziterem előtt hagyjuk, mielőtt erre a filmre beülünk.
1. Jackie
Első ránézésre a Jackie nem több, mint a megszokott hollywoodi életrajzi film, egy népszerű, már történelminek számító figuráról. A Kennedy-sztorit jó néhányan fel is dolgozták már, de a first lady Jacqueline, vagyis Jackie szemszögéből még nem – ez adott mindennél nagyobb lehetőséget az első amerikai filmjét elkészítő chilei rendezőzseni, Pablo Larraín (No, El club, Neruda) kezébe.
És élt is vele: ebben a filmben az első gyászos pillanattól kezdve minden a legmagasabb szinten tárul a néző elé. Az élénk, mégsem feltűnősködő kosztümök és frizurák, a hatvanas éveket tökéletesen idéző díszletek, a váratlanul intim beállítások, a sötét atmoszférájú nagytotálok temetőről, tengerpartról, gyászmenetről, Mica Levi semmihez sem fogható, elbűvölően baljós zenéje, és persze az alakítások. Peter Sarsgaard, Greta Gerwig, Billy Crudup és főként John Hurt is hibátlan, de azért ez mégiscsak Natalie Portman nagy visszatérése volt.
Kritikánk a Jackie c. filmről a Velencei Filmfesztiválról
A listán szereplő, de moziforgalmazásba nem került filmek közül az Éjféli látomást DVD-n lehet kapni itthon; a Captain Fantastic, az Ez csak a világ vége, a Vademberek hajszája és az Elle a miskolci CineFest programjában szerepelt, a Jackie pedig ugyan februárban jön a magyar mozikba, de már idén december 30-án szerveznek belőle egy vetítést a Puskinban.
Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
