szerző:
Németh Róbert

Negyedik magyarországi koncertjét adta a valaha punk rock-zenekarként indult, de jó ideje stadionrock-sztárnak számító amerikai Green Day. Azon, hogy miként aránylik egymáshoz a múltjuk, meg a jelenük, és hogy mit keres a színpadon egy szaxofonozó fáraó, volt időnk gondolkozni, hiszen az együttes két és fél órát zenélt a Sportarénában. Vegyes érzések, alább.

Na, most kifordul-e a létesítményből ez a tarajos, gondolkoztam magamban, amikor a koncert első intrójaként megszólalt a Queen Bohemian Rhapsody című örökbecsűje. De aztán be is fejeztem a lamentálást, hiszen következett a Ramones Blitzkrieg Bopja, és hát arra biztosan nem fúj visszavonulót egy becsületes punk. És nem is fújt.

De ami a dolog mélyebb, popkulturális-filozófiai jellegű összefüggését illeti, ezek a dalok, meg a harmadik koncertfelvezető szerzemény, a Jó, a rossz és a csúf filmzenéje szépen ki is adják azt a dilemmát, hogy akkor mi a fene is a Green Day. Egész biztosan nem punkzenekar, a kétezres években kiadott két nagy konceptlemezével, a 2004-es American Idiottal, melyből a punk-pedigrével teljesen össze nem egyeztethető módon egyébként Broadway-musical készült, és a 2009-es 21th Century Breakdownnal végképp elhagyták azt az értelmezési tartományt, melyből persze már a zenekar áttörését elhozó 1994-es Dookie után is elég tempósan távolodni kezdtek. Zeneileg is, meg piaci státuszuk tekintetében is.

A punk mint motívum persze a Green Day-brandhez tartozó epitethon ornansként azért a mai napig ott lóg a kaliforniai trió virtuális cégérén, de jelenteni valójában nem sokat jelent, még akkor sem, ha Billie Joe Armstrongék amúgy társadalomkritikus dalokat is írnak. S még akkor sem, ha a frontember Budapesten (is) világgá kiáltotta, hogy ez az este nem a korrupcióról, nem az összeesküvés-elméletekről és nem is Donald Trumpról szól, hanem az ünneplésről. Ami ugye egyfelől statement, másfelől meg egy jó felkonf.

A Green Day jó ideje becsületes stadionrock-zenekar, jól összerakott, jól kitalált, üzembiztos színpadi show-val, amiből a stadionrock-zenekarsággal nem is volna baj, nagyobb probléma, hogy a színpadon hatfős együttessé kiegészülő trió esetében az üzembiztonság valójában kiszámíthatóság, évek óta ugyanazok a színpadi gesztusok, felkonfok, poénok, show-elemek, és így tovább.

©

De talán ennél is komolyabb gond, hogy a Green Day a 2009-es sorlemeze óta nem tudott komolyabbat gurítani. A budapesti koncerten a tavaly megjelent Revolution Radio című nagylemezt ugyan több dal is képviselte, de hát ez nem is meglepő, elvégre lemezbemutató turnéról van szó (a színpad mögött jó sokáig ott is lógott az album borítóján is látható égő magnó), az azonban mégis csak beszédes, hogy a 2012-es ¡Uno!, ¡Dos!, ¡Tré! albumtriászt totál negligálta az együttes.

Na, de azért nem vesszőfutás volt a Green Day tegnap esti, az új dalok mellett nem meglepő módon best of-stílre felhúzott fellépése. Eltekintve a fáraófejdíszben szaxofonozó sessionzenésztől, aki egy ponton még George Michael Careless Whisperjének főmotívumát is beidézte, és a koncert aranymetszése körül elhelyezett, indokolatlanul hosszú és indokolatlanul eljópofáskodott, klasszikus popdalokat idézgető blokktól, meg a talán kissé túlzásba vitt közönségénekeltetéstől és pirotechnikai aktivitástól, azért történt egy csomó jó dolog is ezen az estén.

Például kifejezetten szimpatikus gesztusnak tetszett, hogy a zenekar tagjai egy ponton átadták hangszereiket a közönségből felhívott random nézőknek, sőt hogy az a fiatalember, aki Billie Joe gitárját akasztotta a nyakába, meg is kapta örökbe a hangszert. Közönségkapcsolat rubrika: jeles.

És hát dalok, persze. A legjobb pillanatok természetesen a zenekar legjobb lemezeiről jöttek: a parádés ráadás, a még mindig bomba American Idiot (benne egy obligát F*ck you Donald Trump), az egészen elképesztő szvit, a Jesus Of Suburbia, a lírai Wake Me Up When September Ends, a bivaly koncertnyitó Know Your Enemy, a Green Day Elhagyom a várost-motívuma, a Boulevard Of Broken Dreams, meg persze a korábbi klasszikusok, a When I Come Around, vagy a pogózós-Music Television-ös emlékeket felidéző Basket Case.

Apropó, emlékek: a Green Day láthatóan vonzó az úgynevezett mai fiatalok számára, és nem csak azoknak, akik számára a még valóban zenét sugárzó Music Television volt a nagykamasz vagy fiatal felnőtt jelenidő.

És ha ez így van, akkor Billie Joe Armstrongék biztosan tudnak valamit – ha máshol nem, hát a márkagondozás területén.