szerző:
Balla István - Bicsérdi Ádám - Bodnár Zsolt - Németh Róbert
Tetszett a cikk?

Prosztópunk, politikus tánczene, félrecsúszott nyakkendős balladák – mi ezeket az albumokat ajánljuk az elmúlt hetek zenei megjelenéseiből.

Warpaint: Heads Up

©

Nagy utat jártak be a warpaintes lányok, mióta 2014-ben kijött második nagylemezük: a gitáros-énekes Theresa Wayman szupergruppozott, a basszeros Jenny Lee Lindberg szólólemezt adott ki, az énekes-gitáros Emily Kokal vendégénekelt, a dobos Stella Mozgawa pedig olyan előadók lemezein működött közre, mint Kurt Vile és Cate Le Bon. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a tagok olyan hatásokról beszéltek a lemez előtt, mint Björk, Janet Jackson vagy Kendrick Lamar, akkor abban már meg is egyezhetünk, hogy a Heads Up a formáció eddigi legizgalmasabb anyaga.

Szerencsére nem csak a névdobálózás ment a Warpaintnél, és hiába volt egyfajta átverés a már-már Tegan and Sara-szintű diszkós csajpopba hajló New Song kiadása első kislemezként, az annál átlagban sokkal downtempósabb lemez többi dala sem okoz csalódást. Sőt, az albumot indító Whiteout máris olyan bizsergető kombinációval indít, ami olyan, mintha a Radiohead egy In Rainbows-korszakbeli dalára harmonizálna a két énekesnő.

A Heads Up igazi sztárja Stella Mozgawa, aki vad ritmusokkal dobja fel az xx-szerű atmoszférikus gitárjátékot és az énekesek dreampopos elszállásait. A Whiteout mellett a Depeche Mode-os hangzású dalok (By Your Side, Don’t Wanna), a lebegős R&B-ihletésű Dre, a God’s Whisperre emlékeztető, himnikus Don’t Let Go vagy a kétezernullás évek közepének formálódó indie-csúcsát megidéző So Good is kevesebb lenne Mozgawa zseni játéka nélkül. És talán pont ez a groove hiányzott eddig a Warpaintből. (BZS)

Wilco: Schmilco

©

Az elmúlt negyedszázad egyik legfontosabb amerikai együttese, a tengerentúli zenehallgatók intellektuális fétiszenekara – egyesek szerint az amerikai Radiohead –, a Wilco változatos, fordulatokban bővelkedő pályafutása során többször is meglepte már hallgatóságát. Az artisztikus Yankee Hotel Foxtrot, a puha Sky Blue Sky, vagy épp a legutóbbi, az ingyenesen a rajongók rendelkezésére bocsátott, ismét odalépősebb, karcosabb, artisztikusabb Star Wars mind olyan lemezek voltak, amit a Wilco-hívők „nem láthattak jönni”.

Hagyjuk a szöveget, hadd halljam a legjobb számokat!

Korábbi lemezajánlóinkat itt találja.

„Hogy miért jelentetünk meg ilyen módon és ingyenesen egy lemezt? Nos, a legfontosabb érv, és nem vagyok benne biztos, hogy szükség van egyéb érvekre is, hogy úgy gondoltuk, hogy ez így szórakoztató volna. Mi lehet szórakoztatóbb, mint a meglepetés?” – nyilatkozta a legutóbbi album kiadásakor, tavaly nyáron Jeff Tweedy zenekarvezető, most pedig alig egy évvel az előző után itt az új Wilco-sorlemez, és a változatosság kedvéért megint teljesen más, mint az előző. És azt se felejtsük el, hogy 1996, Tweedy-ék második stúdióalbuma, a Being There megjelenése óta sosem telt el ilyen rövid idő két Wilco-lemez között.

A több mint 10 éve ugyanabban a felállásban zenélő együttes – nem véletlen ez a megjegyzés, a Wilcóban korábban sűrűn cserélődtek a zenészek – erre a lemezre, melynek címe a tragikus sorsú, nagyszerű amerikai dalszerző Harry Nilsson Nilsson Schmilsson című lemezére utal, a lehető legakusztikusabb világát vette elő. Nem is volt talán még ilyen purista, akusztikus Wilco-album a diszkográfiában – a legközelebbi rokon Jeff Tweedy 2014-ben felvett kvázi-szólólemeze, a többek közt a fiával, a dobos Spencer Tweedy-vel rögzített Tweedy. Ugyanakkor, Jeff Tweedy elmondása szerint, ez az album (a zenekar tizedik lemeze) a Star Wars ikerlemeze – egyfajta ellenpontja, ezt már mi mondjuk, nem Tweedy –, mivel a számok ugyanabban az időszakban készültek, csak láthatóan egy teljesen más narratívában.

A puha, szépen kidolgozott, de puritánságukban is izgalmas, kis hangszeres elemekből összeépített country-s (persze nem úgy country-s), folkos, beatleses dalokban persze szokás szerint keserédes történetek, fanyar önvallomások, és egzisztencialista minidrámák érik egymást. Igazi filmzene az őszhöz. (NR)

Green Day: Revolution Radio

©

Megint dühbe jöttek – és ez nagyon jól áll nekik. Már az előjelek se voltak baljósak: a kaliforniai pop-punk csapat új – immár 12. – soralbumának megjelenése előtt három dalt is bemutattak (Bang Bang, Revololution Radio, Still Breathing), és mindegyik azt vetítette előre, hogy Billie Joe Armstrongék visszatérnek a kezdeti punkosabb vonalhoz. Itt azért hozzá kell tenni, hogy a most már lassan három évtizedes, sok kacskaringót, többek közt Grammy-díjat, milliós eladásokat, gigakoncerteket, Rock and Roll Hall of Fame-beiktatást, musicalbemutatót (és hamarosan HBO-filmet) bejáró csapat legdögösebb számai is – bár zenei sémái és a sokszor erősen társadalomkritikus szövegei arra hajaznak, de – soha nem volt egy klasszikus punk-zenekar.

Bár a – 2012-es hármas album után most, négy évvel kijött – Revolution Radión is a zúzós dalok a legjobbak, de összességében azért ez is „csak” egy keményebb poplemez, nem egy odab*szós punk. Ilyen dallamokra nem világot felforgatni indul az ember, hanem csajozni, nem anarchiára készül, hanem házibulira. És ez még akkor is így van, ha a szövegek az egyre idiótább világról, a trumpizmusról, a terrorrizmusról, a drogozásról, a lövöldözésekről és más súlyos dolgokról szólnak. De most komolyan milyen forradalom az, amit a címadó dalt fütyürészve lehet elkövetni?

Az ilyen fanyalgásokra azonban mindig is nagy ívben tettek Billie Joe-ék és a rajongóik is. És tulajdonképpen igazuk van. Az új lemez tele van izgalmas, kiváló dalokkal. Továbbra is üdvözöljük, hogy a legtöbb számban rendesen odalépnek, de el kell ismerni, az olyan finomságokat is, mint a hosszú, lemezösszegző, több, az albumon szereplő dalt újra fel is idéző Forever Now, vagy a finom, egy szál akusztikus gitáros zárószám, az Ordinary World. (Ezt Armstrong egyébként az azonos című filmjéhez írta, és onnan emelte át ide – nagyon jól tette.)

Az a helyzet, hogy a 2004-es American Idiot óta (amivel a Green Day végképp a stadionrock-ligába igazolt), a Revolution Radio a legerősebb GD-album, a Bang Bang és a Say Goodbye pedig a best of GD-számok listáján minimum az erős élmezőnybe tartozik. Előbbinek a főszereplője egy pszichopata tömeggyilkos, utóbbi tartalmáról pedig a szerző csak ennyit mondott: „Nézem a híreket, és nem értem, milyen országban élünk?” Ja, ezt majd’ mindenki átérzi máshol is, csak nem ír ilyen dalokat. (BI)

Slaves: Take Control

©

Semmi sem fejezi ki jobban, mitől is annyira felszabadító jelenség a kortárs mezőnyben a Slaves, mint a Consume Or Consumed Be klipje: a hotdogokat zabáló minimalista trashklip egyszerre vad, zavarba ejtő, mocskos és vicces.

A Take Control a nemrég a Budapesten is fellépő, gitárra és dobra szorítkozó duó második nagylemeze két éven belül, és elnézve a mindenféle sérülésekkel, csonttörésekkel tarkított turnét, Isaac Holman és Laurie Vincent jelenleg nem úgy fest, hogy visszavenne a tempóból.

Minek is kéne leállniuk, ha a Beastie Boys tagja, Mike D annyira belelkesült a Slaves prosztópunkjától, hogy producerként vett részt a lemez munkálataiban és azóta is szinte a banda harmadik tagja? Az a Mike D, aki a lemez sajtóanyagában tökéletesen megfogalmazta a Slaves sikerének titkát: „a világnak szüksége volt már egy ilyen lemezre. Valamire, ami nyers, élő és nincs finomra csiszolva”.

A Take Controlra azért lehet, kicsit kevesebb szám is elég lett volna, de azért a csúcspontokért így is bőven megéri: a Spit It Out, a már említett Consume, a People That You Meet arcbamászó Slaves-hinuszok, de a könyörtelen tempót megakasztó, megfontoltabb számok, a Baxter Duryvel közös Steer Clear vagy a Lies a duó jövőjét is előrevetíthetik. (BÁ)

Nicolas Jaar: Sirens

©

„Az első hang a lemezen egy lobogó zászlóé. De egy közeledő hajó hangja is lehet. Igazából mindkettő lehet – ez volt az a kettőség, amire törekedtem” – nyilatkozta a Rolling Stone-nak a chilei-francia-palesztin-amerikai Nicolas Jaar, aki 5 éven át kutatta, mi lehet a megfelelő folytatása, a 2010-es évek talán első fontos elektronikus albumának, a Space Is Only Noise-nak. Az ambient és a klubzene határait összemosó zenész persze ebben az öt évben sem tétlenkedett. A tánczenéhez közelebb álló szerzeményei a Nymphs című sorozatban, experimentálisabb ügyei pedig a ’69-es avantgárd filmhez készített The Colour of Pomegranates albumban csúcsosodtak ki, és közben még a Dave Harringtonnal közös Darkside-projekt is szép köröket futott. De az a rendes nagylemez csak nem akart jönni.

Jaar végül a Trump, Brexit és menekültválság által uralt jelenidőben, és saját családja történetében találta meg azt a bizonyos hiányzó láncszemet. A Sirens elején hallható zászlólobogás/hajózörej így elég egyértelműen szegezi a hallgatónak az egész lemez kérdését: hogy értelmezed a körülötted zajló eseményeket, hogyan meséled el azt másoknak? Jaar ezt a korszellemet, apjával folytatott gyerekkori beszélgetéseivel ellenpontozza, ezzel először építi saját művészetébe édesapja, Alfedo Jaar erősen politikus képzőművészetét (a borító is egy Alfredo Jaar-mű).

Az intellektuális kontextuson és szövegeken túl a Sirens azonban zeneileg is méltó folytatása a ...Noise-nak. A drum’n’bass-szel kacérkodó The Governor vagy a chilei gyökerű reggaetonra építő No új ízeket mutatnak meg Jaar amúgy is szerteágazó repertoárjából, de az eddig életműhöz képest kifejezetten agresszív Three Sides Of Nazareth is napokig ott ragad a fejben. Jaar már megint egyszerre adott muníciót a lábnak és az agynak. (BÁ)

Hamilton Leithauser + Rostam: I Had a Dream That You Were Mine

©

Az év egyik legizgalmasabb és legkülönlegesebb együttműködése lehet a jelenleg meghatározatlan időre pályaszélre pakolt New York-i The Walkmen (a Joy Division és Leonard Cohen kissé punkos és némileg kocsmaszagú szerelemgyereke) frontemberének, Hamilton Leithausernek és a Vampire Weekend renegátjának, Rostam Batmanglijnek közös lemeze. Együttműködésük nem most kezdődött: Rostam az énekes két évvel ezelőtti, Black Hours című bemutatkozó szólólemezén is dolgozott már két dal erejéig.

Az igen megkapó alaptónus és a dalok inkább Leithauser felől jönnek, és részben a The Walkment idézik, de tovább is merülnek a nagy amerikai daloskönyvben: doo-wop, ír folk, country, cohenes noir, dylanes dalszerzés, félrecsúszott nyakkendős, zongorás hajnali balladák, sinatrás hangulatok, míg a színes és a narratívát minden esetben jól támogató, gazdag és jól adagolt hangszerelés az egykori Vampire Weekend-zenész munkája (aki az idei évben egyébként dolgozott Charli XCX-szel, Santigolddal és Frank Oceannel is).

Vannak meglepő, de legalábbis nem nyilvánvaló együttműködések, ahol az alkotótársak eltérő indíttatásai nem támogatják egymást, és a kép nem akar összeállni – na, ez nem az a lemez. Itt szinte minden összepasszol.

A producer, Batmanglij Los Angeles-i házistúdiójában készített, időtlen I Had a Dream That You Were Mine emlékezetes album, számos megkapó dallal, melyek közül az egyik azóta ráadásul a popkulturális tér egy másik sarkában is felbukkant mint egy kevéssé időtlen, de annál népszerűbb termék reklámzenéje. (NR)


Bon Iver: 22, A Million

©

A Bon Iver név mögött álló Justin Vernon szeret a végletekben gondolkodni: miután mainstream sztárrá vált, és ezzel párhuzamosan Kanye West, korunk legextrovertáltabb popsztárjának egyik fő alkotótársa lett, előrukkolt egy olyan lemezzel, ami enyhén szólva is ijesztőnek tűnik első blikkre.

Vernon bevallottan nehezen viselte, hogy egyre többen kezdték el felismerni, és megkerülhetetlen művészként írtak róla: depresszió, alkotói válság követte eddigi két, a folk és az americana hagyományaiban gyökerező albuma sikerét, így aztán az is felmerült benne, hogy teljesen abbahagyja a zenélést. Most is a teljes elvonulást választotta, csakúgy, mint a For Emma, Forever Ago, az eldugott erdei kunyhóban kiérlelt lemez írása közben.

Amíg a korábbi Vernon-dalok a nyugati gitárzene koordinátarendszerében könnyen értelmezhetőek voltak, addig a 22, A Million egy az alapoktól újragondolt hangzást hoz, és a popzene, és úgy egyáltalán az előadóművészet határai felé igyekvő tudatfolyamra hasonlít. Gitár itt már csak elvétve szól, szintetizátorok, auto-tune, néhol bekúszó szaxofon uralják a számokat. Nem véletlenül emlegeti szinte az összes kritika a Radiohead Kid A albumát párhuzamként: a 22, A Millionon egy az addigi Bon Iver-életműtől elidegenedett, szinte feltörhetetlen zenedobozt kapunk, amire csak ráerősít Eric Timothy Carlson szimbolikával telezsúfolt borítóterve.

De hogy el ne ijesszünk bárkit is az élménytől, fontos megjegyezni, hogy ez az album főleg azért működik, mert a 2016-ban ismert, zenére használatos kifejezésekkel egyszerűen lehetetlen körbeírni. Egyszerűen üdítő valami ennyire újszerűt hallani az újrahasznosítás korában. (BÁ)

King Creosote: Astronaut Meets Appleman

©

Az első hangoknál a tavalyelőtti lemezével örökre a szívembe költöző Mirel Wagner jutott eszembe. Ugyanaz a tisztaság, szépség, szomorúság, szabadság sugárzik a You Just Want című dalból, és az azt követő szerzeményekből is, mint ami a 2014-ben az év lemezei közé is beválogatott etióp származású, de Finnországban élő Wagner albumáról. De ki ez a King Creosote? Alaposan utána kellett néznem, mert bár a Kenny Anderson névvel született skót énekes-dalszerző idén már 50 éves, és van a háta mögött vagy 40 (!) lemez, csak néhány éve tűnt fel igazán a radaron.

Leginkább a 2011-ben Jon Hopkinsszal  közösen kiadott Diamond Mine című album után robbant be: a lemezt Mercury-díjra és a legjobb skót albumok közé is jelölték. Három év múlva pedig zenét írt egy Skóciáról szóló filmhez, ami albumként a From Scotland With Love címmel látott napvilágot és a kelta hagyományra épülő, de az unalomig ismert szokásos skót-ír világzenei sémákat messze kerülő világa sokakat elvarázsolt.

Ez a vonal folytatódik új albumán is. Van itt a hagyományos ritmusszekció és a gitár mellett harmonika, cselló, hárfa, skót duda – s mindez nem az „én vagyok a menő világzenész, ilyeneket is használok” harsányságával és giccsével, hanem nagyon is ízlésesen, pontosan adagolva a színes hangszeres világot. A már említett Wagner kisasszony mellett időnként eszembe jutnak például David Eugene Edwards végtelenül szomorú dalai. King Creosote a szélturbinákról az Orion csillagképről, a szeretetről, a vágyról énekel, egyszóval égi és földi dolgokról. A Peter Rabbit Tea című kompozícióban saját, gügyögő kislánya hangja alá varázsol éteri muzsikát. A Love Life-ban pedig egy nőről mesél, akinek féltékenységi kirohanásai nem ismernek határokat, „pedig soha nem volt Scarlett Johansson a házamban”. És akkor van például a Wake Up To This című dal, amit ha meghallgatok, egyszerűen jobb lesz a napom.

Kedves, szimpatikus, szép lemez. Itt-ott leül kicsit, de sokáig kitart a varázs. Kár, hogy a végére lefárad, és az izgalmas dalok után egy nagyon hosszú, és unalmas zárószámot kell végigszenvedni The Long Fade címmel. Ha az előző 40 albuma ilyen volt King Creosote-nak, akkor nem csoda, hogy nem hallottunk róla eddig. De ha a lemez többi dalának hangulatát mutatták, akkor sürgős bepótolnivalónk van. (BI)


Lemezpakk: "Fogd már be, és csókolj meg!"

Melyik minden idők egyik legszexibb lemeze? És melyik számra menetelnénk a legszívesebben iskolába? Ki írt tökéletes albumot az álmatlan éjszakákhoz? Az elmúlt hónap legizgalmasabb zenei megjelenéseiből válogattunk.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Kifordított abortuszplakátokkal üzennek az LMBTQ-gyerekeiket el nem fogadó szülőknek

Kifordított abortuszplakátokkal üzennek az LMBTQ-gyerekeiket el nem fogadó szülőknek

A Tottenham lapátra tette José Mourinhót

A Tottenham lapátra tette José Mourinhót

Leomlott a tacsi református templom tornya – fotók

Leomlott a tacsi református templom tornya – fotók