Balavány György
Balavány György
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Nem dől össze a ház, ha a gyerek közbekiabál, az pedig a világ legtermészetesebb dolga, ha visszapofázik.

Az egyik ütés a szeme alját érte, az ajtófélfa adta a másikat. Úgynevezett magatartási gondokkal küzdött évek óta, pontosabban a körülötte levő felnőttek – apa, anya, pedagógus, bárki – mondták, hogy „magatartási gondjai vannak”, és emiatt „szaktanári figyelmeztetőket” kapott. Eltiltották a számítógéptől – talán azt gondolták, így  megoldódnak a „magatartási gondjai”, vagyis nem lesz rossz. Ehelyett még neki állt feljebb, kikérte magának a tiltást, és akkor kirepült az a pofon az apja kezéből; a gyerek nekitántorodott az ajtófélfának, a szeme bevérzett. Nem tudom, hogy került az ügy a rendőrségre – gondolom, vagyis remélem, ügyeletre mentek vele, elmondták, hogy mi történt, az orvos pedig értesítette a gyámhatóságot. Az 51 éves tokodi édesapára most egy év felfüggesztettet kér az ügyész.  

Hétköznapi pofon

A cikk alatti kommenteket igen nehéz volt végigolvasnom. Nehogy már az állam beleugasson, ez csak egy hétköznapi pofon, írja az egyik. Időben kellett volna kezdeni a verést, nem tizenegy évesen, mondja a másik. A seggét kell ütni, nem a fejét, mert a seggén nem látszik – szakért a másik. Biztos visszapofázott és hisztériázott, megérdemelt egy atyait, így a harmadik.

©

Ezt pedig egy az egyben bekopizom, annyira jellemző: „nem vagyok idős, de még az én koromban is előfordult, hogy sallert kaptunk a tanártól, és ha továbbra is nagy volt az arcunk, akkor otthon a másikat. Úgyhogy megtanultunk kussolni, és szót fogadni. Erre ma mi van? 16 éves kölyök hasba rúgja az anyját, mert nem kap pénzt bulizni. Hisztiző, önző és fegyelmezetlen gyerekek, akik majd mindent megtehetnek, mert úgyis a szülők szívnak miatta. Szerintem semmi baj nincs vele, ha kap 1-2 pofont, ha megérdemli! De persze itt az interneten majd jól megmondják a tutit, és estére az a szerencsétlen faszi már gyerekmolesztáló lesz, meg az ördög elevenszült gyereke, mert fenyítette a fiát.”

Magyarországon egy UNICEF-felmérés szerint a szülők kétharmada úgy véli, teljesen természetes és normális dolog néha „lekeverni egyet”, és a megkérdezett gyerekek ötven százaléka is így gondolja. A gyerek verhetősége magától értetődik. Sokan valláserkölcsi alapon vernek, amire a keresztény-fundamentalista hagyomány is bátorít: a gyerek alapból rossz, ki kell belőle verni a rosszaságot. Elképesztően mélyek ennek a gyökerei.

Egyszer Gyurkó Szilvia gyermekjogásszal beszélgettem, és azt mondta, máig vannak bírók Magyarországon, akik a verés kapcsán a házi fegyelmezés jogára hivatkoznak. A házi fegyelmezés joga a szülőé. Volt, régebbi századokban. Mégis velünk él, és száll apáról fiára, anyáról lányára.

Az egyik fiam úgynevezett magatartási problémákkal küzd, a tanárai szerint. Szerintem nem küzd semmiféle magatartási problémákkal, és én jobban tudom, mert jobban ismerem. Szerintem nincsenek „magatartási problémák”. Inkább szegény tanárai küzdenek azzal, hogy cipelnek egy súlyos, rettenetes terhet, a jó gyerek-rossz gyerek dogmáját.

Amikor megkérdem, ki a jó gyerek, kerekre nyílt szemmel válaszolják: akivel nincs gond. És akkor tovább kérdezek: kinek nincs a jó gyerekkel gondja? Hát a szülőnek, meg a pedagógusnak. De ugyan miért ne legyen gondja a szülőnek vagy a pedagógusnak a gyerekkel? A gyereknevelés gonddal jár. Ha gyereket vállalsz, azzal nemcsak rengeteg örömet, hanem rengeteg gondot is vállalsz. A szülő, az gondviselő. A pedagógus sem tehet úgy, mintha éteri lényeket tanítana hús-vér, vagyis eleven kölkök helyett.

Persze, a jó gyerek, az „olyan, mintha ott se lenne”, „megzabálom, tündéri, hát erre soha még csak rászólni sem kell”, „olyan aranyosan elvan magában”, „azonnal megcsinálja, amit kérek”. Akit folyamatosan észre kell venni, aki nyaggat a kérdéseivel, aki pofákat vág vagy kuncog az órán, aki látványosan szenved, esetleg ellenáll, amikor feladatot kap, az rossz gyerek, magatartási problémákkal küld, tehát verhető, sőt verendő.

Felnőttek közt valamiért nincs hétköznapi pofon. Ha a tanárnőt megkérem valamire, és nem teljesíti, nem keverek le neki egy fülest. Ha volnék akkora bunkó, hogy megtegyem, lecsukhatnának garázdaságért. Felnőtt a felnőttnek normál körülmények közt nem csap a fenekére, vagy a kezére sem büntetésként. Mert az megalázó, meg hogyan is jönnénk már ahhoz. Valamiért azt gondoljuk, hogy a gyereknek a  verés nem megalázó, és ahhoz jövünk valahogy.

A saját gyerekem

És itt álljunk meg: tudom, hogy a gyerek nem felnőtt. Azt is tudom, hogy kell irányítani és fegyelmezni, szükséges mértékben, a saját érdekében is.  A verésről beszélek, aminek mindig, de mindig van alternatívája.

©

Ülünk a szülőin, és mondja az egyik anyuka, hogy „az én fiamra nyugodtan tessek rávágni ám, tanítónéni, ha nem lehet bírni vele, én ezt most kijelentem”. És büszkén néz körül. Én meg jelzem, hogy ez 2005 óta garázdaság bűncselekménye. Az anyukát mintha darázs csípte volna meg, őneki aztán nem fogja megmondani senki, hogy mit csináljon saját gyerekével, és azt asztalra csap. Kifelé menet már nem köszön vissza.

A „saját gyerekem”, na igen.

A magatartászavarosnak bélyegzett gyerekem egyébként zseni. Zongorázik, fest, fotóz, zenéket ír és gépeket talál fel. Ötödikes, de már a második iskolába jár, mert folyamatosan a bűneiről számolnak be a tanítói. Színes gyurmát tömött a kulcslyukba! Röhögcsélt! Forgolódott! Pofákat vágott, szamárfület mutatott, szórakoztatta többieket! Megintem! Figyelmeztetem! Többször megkérdeztem: bánt valakit? Agresszív? Gonosz? Rosszindulatú? Jaj, dehogy, semmi ilyesmi. Csak kezelhetetlen.

Érdekes, itthon egyáltalán nem kezelhetetlen.

Egyik nap azzal jött haza, hogy a tanítója megfenyegette: fel fogja pofozni. Az ölembe vettem, és próbáltam megnyugtatni a minden porcikájában remegő srácot, azt mondtam neki, ha bármi ilyesmi történne, azonnal hagyja ott az iskolát és jöjjön haza. Ez nagyon tetszett neki. Másnap megkértem szépen a tanítónőt, hogy eszébe se jusson kezet emelni a fiamra, de ne is fenyegesse ezzel. Jó, azt mondja, akkor intézze el az apuka. Mit intézzek el? Hogy ne legyen folyton ilyen különc. Például?

Például itt a legutóbbi. Az ebédnél válogat, és a többiek is követik a példáját. Otthon is válogat? Naná, mondom, miért ne válogatna, én is válogatok, gondolom, a tanárnő is válogat. Nem, és ő azt tanítja, hogy mindent meg kell enni. De tanítónéni drága, miért kéne már mindent megenni? Na jó, akkor tudja csak meg, apuka, emeli a hangját, hogy mit mondott a kedves fia a múltkor a főzelékre! No, mit mondott? Azt, hogy szar! Hát, mondom, akkor valószínűleg tényleg szar volt. A tanítónő azzal zárta a beszélgetést, hogy most már sajnálja szegény gyereket, de ő nem tudja helyettem megnevelni. Na látja, mondtam, ebben egyetértünk.

Engem is vertek kiskoromban, a feleségemet is; vert gyerekek vagyunk, a szüleink is azok voltak, az ő szüleik is. Pedig a verés a gyereknek érthetetlen helyzet: akitől az oltalmat várod, néha rád támad. Az ütés soha nem csak testet éri, mindig a lelket is. Csak úgy tud túllépni rajta a gyerek, ha önmagát hibáztatja. Rossz voltam, kikaptam. Magatartási gondokkal küzdök.

Odamenni és megvigasztalni

Önértékelési zavaroktól szenvedők társadalmában élünk, a bántalmazottak társadalmában, a fizikai erőszak kultúrájában, amit újra és újra, szó szerint, beleverünk a következő generáció fejébe. Megtanítjuk őket az erőszak nyelvére, ahogy minket megtanítottak azok, akiket szerettünk. Krisztus így zokogott a kereszten: bocsáss meg nekik, Atyám, nem tudják, hogy mit cselekszenek. Attól tartok, amikor bántjuk a gyereket, nem tudjuk, mit cselekszünk. De valahol muszáj megszakítani ezt az ördögi láncot, és azt mondani, hogy nem, én többet a gyereket nem ütöm meg.

©

Ezt én évekkel ezelőtt mondtam ki. A nagyobbaktól bocsánatot kértem, hogy kisebb korukban néha bántottam őket. Nagyon kedvesen azt hazudták, hogy semmi baj. De igen, baj, amit én már nem is tudok helyrehozni, mert a vert gyerek vert gyerek marad. Nyolcéves volt a legnagyobb, mikor utoljára kikapott. Rohadt nehéz napom volt, fáradt voltam és ingerült, és támadt valami hülye félreértés köztünk. Azt hiszem, hazudott valamit, és nem akarta beismerni. Fogtam egy vékony pálcát, azzal ütöttem a seggét. Könnyes volt a szeme, de nem sírt. Viszont azt mondta: „apa, te nem szeretsz engem”. Akkor rémülten elengedtem. Azóta is felidéződik bennem, szinte hallom olykor, ahogy mondja, az akkori hangján.

Amikor lefeküdt és elaludt, odatérdeltem az ágya mellé és imádkoztam. Azt szerettem volna, ha vissza lehetne forgatni az időt, meg nem történtté tenni ezt az estét. Aztán még visszább forgatni, ahhoz a kisfiúhoz, aki a sarokban kuporog a bátyjához bújva, amíg apa őrjöng. Odamenni ahhoz, akinek szíjból korbácsot fontak, és csíkosra verték, mert pár órával később jött haza, vagy mert elhagyta a radírját, mert intőt kapott, mert rossz, mert magatartási problémákkal küzd. Odamenni ehhez a bőgő és rémült kis alakhoz, és megvigasztalni.

Minden gyerekhez, szülőhöz és pedagógushoz oda kéne menni, és elmondani, hogy nem, nem vagytok rosszak, hanem értékesek vagytok, függetlenül mindenféle teljesítménytől és megfeleléstől, tehát nem kell a gyerekekből olyan kis egyenmókusokat fabrikálnotok, amilyenné titeket pofoztak annó. Nyugodtan hirdessétek ki az osztályban hétfőtől, hogy kurvára nem kell egyenesen ülni az iskolapadban, nem kell megenni a szar kaját, nem dől össze a világ, ha a gyerek közbekiabál, az pedig a világ legtermészetesebb dolga, ha visszapofázik, vagy a tiltást kikéri magának. Pont a csendben üldögélő, eltűnni igyekvő, első szóra riadtan engedelmes gyerekkel van gond, attól tartok, nem is kicsi.

Nem tudom, mi lehet ezzel a bokodi családdal. Nem gondolom, hogy a férfi, akinek elborult az agya és lecsapta a 11 éves fiát, gonosz ember és rossz apa volna. Ez túl egyszerű megfejtés. Az a rémisztő az egészben, hogy ő egy teljesen átlagos ember, teljesen átlagos apa, aki teljesen átlagos dolgot tett.

Kár, hogy így kellett megtanulnia, hogy ütni bűn.