Három éve, a rettenetes Apple-kampánnyal piacra dobott - egész pontosan a felhasználók zenefiókjaiba beleerőltetett, aztán onnan egy külön erre a célra (a közfelháborodás nyomán) kifejlesztett programmal eltávolítható - U2-lemez, a Songs Of Innocence megjelenése után többek közt arról is beszéltünk, hogy miről szól az ír zenekar élete mintegy másfél évtizede.

A U2 mondjuk 2000, az All That You Can't Leave Behind című nagylemez óta folyamatosan küzdött az öregecskedés ellen, azért, hogy megfeleljen korábbi státuszának, az iránymutató, nagypályás lemezeket készítő zenekar, a Világ Legnagyobb Együttese státuszának. Kollektív, zenekari kapuzárási pánik.

Mindazonáltal Bonóék igen tempósan csúsztak bele a veterán zenekar kategóriájába, a már nem releváns könnyűzenei produkció státuszába, a nem-menőségbe, abba a helyzetbe, melyben az új lemez már csak egy formális promóciós eszköz, a lényeg a turné, ahol a középkorú rajongók meghallgathatják a klasszikus dalokat, megvehetik a legújabb pólót és bögrét, isznak egy sört vagy egy kólát, majd a klassz kocsijukkal elhúzhatnak haza.

Anton Corbijn

2000 után szinte semmi nem volt érdekes, amit a U2 csinált. A 2004-es How to Dismantle an Atomic Bombról és a 2009-es No Line on the Horizonról kevés jót tudnánk elmondani – egy-két dal a fejünkben ragadhatott, az utóbbi nagylemez talán egy árnyalattal jobb, mint az előbbi, de a kétezres évek újra vitális gitárzenei és egyre fragmentáltabb, egyre színesebb és gyorsabban pörgő könnyűzenei színterén mindkét lemez menthetetlenül unalmasnak és lényegtelennek tűnt.

És akkor még jött ráadásnak a Songs Of Innocence, amit azzal hirdetett a U2 pr-osztálya, hogy ez a zenekar eddigi legszemélyesebb lemeze, meg, hogy visszanyúlnak a régi kedvenceikhez (namecheck: Joy Division, Ramones, Kraftwerk) miközben egy - az előbb említett - egészen elképesztő marketing-húzással tukmálta a hallgatókra. A lemez meg nem sikerült, egész pontosan, egy-egy jobb pillanattól eltekintve inkább semmilyen lett, mint valamilyen. Úgy tűnt, mintha a U2 a saját átemelt örökségét próbálná visszalopni az elmúlt tíz év sikeres arénasztárjaitól. Nem túl sok sikerrel.

Aztán jött egy komoly fordulat.

A U2 idén turnéra vitte 30 évvel ezelőtt megjelent korszakalkotó nagylemezét, a The Joshua Tree-t (ott voltunk a koncertkörút barcelonai állomásán), ezzel engedett a negyvennyolcból, és lazította azoknak a görcseinek egy jelentős részét, ami egy egyébként is hamis látszat fenntartásához fűzte a együttest. Időközben egyébként is teljesen érvényes popkulturális gesztus lett ez a fajta jól csomagolt, alkalmi nosztalgia - a nyolcvanas évek gitárpop-kultzenekarai közül több is (Simple Minds, Echo and The Bunnymen, Psychedelic Furs, Church) turnéztatta már klasszikus lemezeit, és már senki nem gondolja azt, hogy egy-egy ilyen koncertkörút gátja lenne a jelen idejű alkotásnak.

Ekkor már jó ideje - 2014 óta - készült az új U2-lemez, melyet kimondottan az előző album párjának szántak az ír zenészek. 2016-ban már állítólag szinte készen volt, aztán az amerikai választások idején azt mondták, hogy a történtek fényében szeretnék újraértelmezni a dalokat, közben, még 2014-ben, Bono súlyos kerékpárbalesetet szenvedett a New York-i Central Parkban, "találkozott az elmúlással", ahogy azt többször is emlegették az elmúlt hónapokban, amikor a megjelenés előtt álló lemezről beszéltek.

"Amit ez íróként kihozott belőle, az csodálatos" - mondja a hvg.hu-n tegnap közölt U2-interjúban The Edge arról a balesetről és arról a hatásról, amit az új lemezre gyakorolt. "A személyes és a politikai apokalipszis összeállt. De, szerintem, ha őszinték vagyunk, a személyes tartalom kiszorította a politikát" - ezt pedig már Bono tette hozzá ugyanabban az interjúban. Nehéz nem kommunikációt és narratívákat látni a mögött, amit a U2 egy-egy új lemez előtt az aktuális dalparkjáról elmesél, de az egészen biztos, hogy a Songs Of Experience az ír négyes hosszú évek óta leghihetőbb és legélvezetesebb albuma.

Úgy tűnik, párhuzamosan azzal, hogy Bonóék a Joshua Tree-turnéval elengedték a nosztalgia/nem nosztalgia-befeszülést, képesek lettek elfogadni azt is, hogy most már soha többé nem ők lesznek az előremutató rockzenekar, a nagy innovátor, hogy vannak dolgok, amikhez jól értenek, amik jól állnak nekik, és vannak dolgok, amiket nem kell erőltetniük. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Songs Of Experience ne akarna kísérletezni - vannak itt hangminták, van itt a korszellem szerint effektezett ének, vendégszerepel a kor egyik legnagyobb popsztárja, a hiphopper, Kendrick Lamar, aki az American Soul elején szól népéhez zakkant prédikátorként, vannak itt az xx-t idéző gitárhangok -, de a lemez gerincét az adja, amiben a U2 a legjobb. Pont így jön össze az, hogy ezen az albumon minden más is a helyére kerül.

Arról nem is beszélve, hogy rég került ennyi elfogadható, vagy kifejezetten jó dal egy U2-lemezre. A laza és szívhez szóló Summer Of Love, a néhol a Beautiful Day-t idéző, táncos Get Out Of Your Own Way, a beates The Showman (zárójel: ezen a lemezen a könnyedség is jól áll a zenekarnak), a nagyon U2-s You're The Best Thing About Me (annak ellenére, hogy kicsit fura a verzé és a refrén egymás mellett), a riffelős Lights Of Home, a lírai Landlady, amit Bono feleségének, Alinek írt bocsánatkérés gyanánt (ahogy annak idején a Sweetest Thinget is), vagy a lemezt földelő 13 (There Is a Light) mind-mind igen kellemes meglepetésnek számítanak az elmúlt másfél évtized többnyire görcsösen erőlködő U2-dalai után.