szerző:
Tetszett a cikk?

Öt év albumszünet és négy év stúdiómunka után megjelent a U2 új lemeze, melyet a zenekar és az Apple speciális akcióval dobott piacra. Lemezkritikánk.

A U2 könnyűzene-történeti jelentőségét talán nem kell bővebben fényezni: a punk-korszakban alakult, de első lemezét már a poszt-punk érában megjelentető négytagú dublini együttes 1991-es Achtung Baby című lemezéig többnyire nagyszerű albumokat készített, és még akkor is igen rendben van addigi életműve, ha a modorosság, finoman fogalmazva, már akkor, sőt, addig sem állt távol a kvartettől, beleértve a random színpadra invitált rajongók teátrális ölelgetését, a nyálasan harcos fehérzászló-lengetést, vagy az olyan egyébként emlékezetes performanszokat, mint az együttes Live Aid-szereplését. Persze az is van, hogy bizonyos dolgok jobban állnak valakinek (valaminek, esetünkben egy zenekarnak) addig, amíg fiatal, na de pláne elfogadhatóbbak, amíg valaki vagy valami egyébként jó dalokat és értelmezhető, helyi értékkel rendelkező, netán korszakalkotó lemezeket készít. Nos, témánál vagyunk.

A U2 utolsó igazán fontos lemeze, az 1991-es Achtung Baby után is csinált vállalható, sőt, igen jó dolgokat. A Zooropa egyesek szerint alulértékelt nagylemez Berlinben készített korszakalkotó elődje árnyékában – vannak rajta igen jó pillanatok, de egyáltalán nem koherens, persze nem is annak készült, inkább afféle színes-csiricsáré pillanatfelvételnek. A Pop, bár maga a zenekar is bevallotta, hogy nem volt kész munka, s csak azért dobták piacra, hogy megkezdődhessen a már szerződésben vállalt turné, fontos gesztus a korabeli rock–elektronika-fúzió kontextusában, és ugyancsak hallhatunk rajta jó dalokat. A klasszikus hangzáshoz visszatérő 2000-es All That You Can't Leave Behind aztán a zenekar talán legegységesebb lemeze lett 1991 után, az utolsó nagy villanás az együttes következő két, valójában teljesen érdektelen nagylemeze előtt. A 2004-es How to Dismantle an Atomic Bombról és a 2009-es No Line on the Horizonról kevés jót tudnánk elmondani – egy-két dal a fejünkben ragadhatott, az utóbbi nagylemez talán egy árnyalattal jobb, mint az előbbi, de a kétezres évek újra vitális gitárzenei és egyre fragmentáltabb, egyre színesebb és gyorsabban pörgő könnyűzenei színterén mindkét lemez menthetetlenül unalmasnak és lényegtelennek tűnt.

Többek közt ezzel volt baja az együttesnek is, hiába az elképesztően sikeres turnék és a lélegzetelállító bevételek, hiába Bono politikaközeli nyomulása. Az azért elég szarul esett a zenészeknek, leginkább a U2 agytrösztjének, a gitáros The Edge-nek, hogy igen tempósan csúsztak bele a veterán zenekar kategóriájába, a már nem releváns könnyűzenei produkció státuszába, a nem-menőségbe, abba a narratívába, melyben az új lemez már csak egy formális promóciós eszköz, a lényeg a turné, ahol az öregecskedő rajongók meghallgathatják a klasszikus dalokat, megvehetik a legújabb pólót és bögrét, isznak egy sört vagy egy kólát, majd a klassz kocsijukkal elhúzhatnak haza.

A U2 az elmúlt években folyamatosan fogadkozott, hogy a most megjelenő album újra releváns lemez lesz, és hogy jut rá majd igazán emlékezetes, slágerlistás dal is. A No Line On The Horizonnal – melyet annak idején még Rick Rubinnal kezdtek el felvenni, majd végül Brian Enóval, Daniel Lanois-val és Steve Lillywhite-tal készítettek el – ugyanis nem csak az volt a baj, hogy a néhány jó pillanat ellenére összességében galambszürkére sikerült, hanem az is, hogy egész egyszerűen nem volt rajta olyan szám, amelyik akár Nagy-Britanniában, akár Amerikában top10-be került volna. Ráadásul maga a nagylemez is rosszul szerepelt az eladások tükrében. Harmad- illetve negyedannyi kelt el belőle, mint az előző, vagy előző előtti U2-albumból (és nem csak a romló piaci viszonyok miatt).

Az, hogy mennyire menő egy új albumot úgy piacra dobni – természetesen nagy korporét csindadratta közepette –, hogy bár ingyen kínáljuk letöltésre, de nem adjuk meg a választás lehetőséget a júzereknek – azaz, hogy maguk keressék fel az ismert felületet és töltsék le ingyen a hőn áhított lemezt –, hanem direktben odatoljuk az ilyen-olyan digitális eszközükre a cuccot, eszed-nem eszed, megkapod-jelszóval, az jó kérdés. Ami a választ illeti, sokat mond az, hogy a diszkrét nemzetközi felzúdulás miatt az Apple máris kifejlesztett egy olyan programot, amivel a felhasználók letörölhetik a telefonjukról vagy a gépükről az oda félig-meddig már feltöltött, letöltésre felkínált U2-lemezanyagot.

Maradjunk annyiban, hogy egy, a hitelességi versenybe újra beszállni kívánó, a remélt újra-kúlnessz körül legyeskedő veterán, sőt, legendás zenekar számára – amelyet ráadásul évek óta cseszegetnek a "nyomulós, kotnyeles Bono narratívával" – nem biztos, hogy ez volt a legintelligensebb és stratégiailag legokosabb húzás.

Persze szinte minden rendben volna (a rendben/trendben szóvicctől most eltekintünk), ha az album, a Songs Of Innocence (a címet egy William Blake-kötetről kölcsönözték) nagyon rendben volna. De nincs nagyon rendben. Igaz nem is ciki. Nem ciki, nem izgalmas, nem felkavaró, nem felkavaróan rémes. Többnyire ártalmatlan.

Pedig a U2 szinte mindent bedobott; 2010 óta több menetben, több nekifutásban is dolgozott az új lemezanyagon, lemezanyagokon. Először arról volt szó, hogy egy, a No Line On The Horizonhoz kapcsolódó "meditatívabb, kísérletezőbb" ikerlemez készül, aztán azt is hallhattuk, hogy a zenekar az előző mellett párhuzamosan dolgozik egy elektronikus tánczenei beütésű, egy gitárzenés nagylemezen. Mindeközben Bono és The Edge zenét szereztek a Spider-Man: Turn Off the Dark című Broadway-musicalhez, majd az együttes Ordinary Love címmel dalt írt a Long Walk to Freedom című Nelson Mandela-filmhez, idén februárban pedig kihozták az Invisible című kislemezt, amit sokan már az új lemeze előfutárának gondoltak, ám a dal végül nem került fel az új albumra.

Az új albumon a U2 a korszak legjobb producereit vetette be, a lemezt pedig négy város – Dublin, New York, Los Angeles, London – összesen hét stúdiójában vették fel. De hiába dolgozott a nagylemezen öt producer, melyből három egyenesen galaktikus (Danger Mouse, aki a Gorillaztól a Black Keys-ig sokakkal együttműködött, a leginkább az Adele-albumokról ismerős sztárcsináló, Paul Epworth, a zenekar régi harcostársa, Flood, aki már a Joshua Tree-n is ott volt, valamint a OneRepublic dalszerző-énekese, Ryan Tedder és Declan Gaffney) –, hogy a népi mondást parafrazeáljuk, közepes alapanyagból nem lehet várat építeni.

Még akkor sem, ha a zenekar a lemezt felvezető kommunikációban arról beszél, hogy az album a U2 gyökereihez nyúlik vissza, megpróbál igen személyes lenni, a gyerekkorról és az ifjú évekről mesél, meg, hogy a lemezt olyan korai kedvencek ihlették, mint a Joy Division, a Ramones, a Clash, vagy a Kraftwerk.

Az, hogy a lemezt felvezető kislemezdal, a néhai Ramones frontemberét megidéző Miracle (Of Joey Ramone) egy teljesen jellegtelen szám, amelyhez Bonó (vagy aki ezért felelős) képtelen volt működőképes refrént rittyenteni, az azért legalábbis baljós előjel. Ehhez képest, tegyük gyorsan hozzá, a lemez több dala is jobban teljesít. De egyik sem teljesít annyira jól.

Az album első fele a látványos rádióbarátság jegyében telik, ráadásul az itt hallható dalok (leginkább az Every Breaking Wave, California (There Is No End to Love), és a Song to Someone) olyanok, mintha a U2 a saját átemelt örökségét próbálná visszalopni az elmúlt tíz év sikeres arénasztárjaitól, a Coldplay-től, a Killers-től és a Snow Patroltól – kicsit az utóbbiak stíljében, és nem is túl invenciózusan.

A nem is olyan rossz dolgok a lemez második felében történnek: a belfasti bombamerényletet megidéző Raised By Wolves, a Bono szülőházának utcáját címébe foglaló, riffelős, epikusba forduló Cedarwood Road, a lemez minden bizonnyal legizgalmasabb zenei kompozíciója, a nyolcvanas éveket idéző szintitémával induló, lebegős Sleep Like a Baby Tonight és a grúvi, reggae-s, Clash-es This Is Where You Can Reach Me Now legalább megvillantanak valamit abból, hogy ez ugyanaz a zenekar, amely nagyszerű dolgokat művelt a nyolcvanas években és a kilencvenesek elején.

De ez persze kevés, nagyon kevés. Hogy ezt a lemezt jóra hallgassuk, ahhoz a világ összes marketing- és kommunikációs stratégája és stratégiája sem elegendő.

 

 

 

Ránk számíthatsz – mi is számítunk Rád!

A koronavírus korunk legnagyobb krízise, melyben szó szerint létfontosságú a hiteles forrásból való tájékozódás. A HVG-ben ebben a helyzetben is elhivatottan teszünk eleget küldetésünknek: pontos, tényszerű és független tájékoztatást biztosítunk olvasóinak.

Arra kérünk támogasd munkánkat, hogy a nehéz körülmények között is naprakész információval szolgáljunk neked.

Ránk számíthatsz – mi is számítunk Rád!

A koronavírus korunk legnagyobb krízise, melyben szó szerint létfontosságú a hiteles forrásból való tájékozódás. A HVG-ben ebben a helyzetben is elhivatottan teszünk eleget küldetésünknek: pontos, tényszerű és független tájékoztatást biztosítunk olvasóinak.

Arra kérünk támogasd munkánkat, hogy a nehéz körülmények között is naprakész információval szolgáljunk neked.
Űrtevékenység és a nyugat-balkáni beruházások támogatására is bőséggel jut a Gazdaságvédelmi Alapból

Űrtevékenység és a nyugat-balkáni beruházások támogatására is bőséggel jut a Gazdaságvédelmi Alapból

Azért is megtartja Deák téri vonulását a Mi Hazánk

Azért is megtartja Deák téri vonulását a Mi Hazánk

Nem akar visszamenni az irodába az új-zélandiak többsége

Nem akar visszamenni az irodába az új-zélandiak többsége